A titkos és az igazi élet

A szöveg sokszorosan önreflexív: a félkész regény kerettörténeteként is értelmezhető naplójegyzetek narratívája szerint a szerző viaskodik a regény megírásával, amely során nemcsak a megírandó szövegre, hanem az egész életművére és annak az irodalomtörténetben való pozíciójára is reflektál, sokszor mintegy kiigazítva teoretikusait, külföldi és hazai recepcióját: „Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként németül, de sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ez a vonal, és ha folytatni lehet, velem kell folytatni.”

A kötet központi problematikája a regény megírásának nehézsége, és e köré épül a többi szólam, amelyek az alkotás szabadságát gátolják, rátelepedve a szerzőre, aki – bár ez nem hangzik el expliciten – valószínűleg ezek miatt képtelen befejezni a szöveget. A fő szólamok az identitás, az otthontalanság, az öregedés és a halállal való szembenézés kérdésköreit járják körül, hol esszéisztikusan, hol gunyorosan-rezignáltan. A megírhatatlan szöveg körüli önértelmező-önreflexív effektusok azonban nem feltétlenül tekinthetők tudatos prózapoétikai játéknak. A naplószakaszokban az elbeszélő néha profánul praktikus okokra vezeti vissza az alkotói szünetet: ilyenek azok a részek, amelyben a Nobel-díjjal, az ismertséggel járó protokolláris eseményeket kell végigszenvednie. Az életerő csökkenéséről, a betegségekről, a halálfélelemről vagy halálvágyról, illetve az igazából sehová sem tartozásról szóló szövegrészek hitelessége és súlya mellett sokszor indokolatlannak, bosszantónak érezhető a panaszkodás.

A naplójegyzetekben felvázolt témák aztán a regénytöredékben is felbukkannak, csak E/3. személyben, kívülről láttatva. Ezek a részek mellőzik az érzelmi telítettséget, viszont szikárabbak és plasztikusabbak, valamint a töredékes forma teremtette illogikusság révén szürrealisztikusabbnak is hatnak, ambivalens érzést keltve az olvasóban: egyrészt, hogy milyen kár, hogy ez a regény nem készült el, másrészt, hogy lehetséges, hogy épp a töredék és a köré teremtett keletkezéstörténet, az elbeszélői pozícióval való játék, valamint a naplójegyzetek és a regénytöredék motivikai és tematikai összefonódásai teszik kifejezetten izgalmassá az életmű e kései darabját.

Mert a naplójegyzetek (amelyek a korábbi, Mentés másként című kötetből tartalmaznak részleteket) a fentebb említett szépséghibák ellenére is figyelemre méltók: például amikor a szerző egy természetfilm kapcsán metaforát talál az emberi természet legsötétebb oldalára – az élősködő vérpintyek leírása, amelyhez hasonló részlet a regénytöredékben is található – , vagy az újra és újra felbukkanó, majd eltűnő, allegorikussá váló koldus figurája Berlin utcáin – és például az ez utóbbival való együttérzés sem indokolja az olyan kijelentéseket, mint: „a mások sorsával való törődés – a saját egzisztencia elhanyagolása – pedig a világ legszörnyűbb tömeggyilkosságaihoz vezetett”. Található néhány olyan, ízlésesnek nem mondható, kicsinyes megjegyzés (például a szakmai irigység etnikai alapokra helyezése Ligeti kapcsán, vagy amikor a szerző-elbeszélő fájlalja, hogy a művei magyarországi recepciója nem elég pozitív, így a Holmit agresszív bulvárlapként aposztrofálja) a kötetben, amely méltatlan az egészhez képest, és nem is illeszkedik szorosan a szövegegészbe, annak fő problémakörébe. És ahogy a regényt sem lehet befejezni, úgy egyetlen korábban felvetett kérdésre sincs válasz, csak ez: „a saját elpusztításomra törekedtem” – mintha a narrátor a korábban felsorolt félelmeinek adná meg magát, amelynek igazából az egzisztenciális szorongás az alapja. És az utolsó mondat a legrejtélyesebb, amelyben az E/1. elbeszélő saját életére múlt időben hivatkozik: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi.”

Kertész Imre: A végső kocsma, Magvető, 2014.