„A beatzenészek, ha kellett, meghackelték a hiánygazdaságot” – Interjú Vass Norberttel

A kötetben rajongók és rajongottak vallanak felejthetetlen koncertélményeikről. Az előszóban írsz ugyan a magyar könnyűzenével való első, gyermekkori találkozásodról, de a kötet szerzőinek többségével ellentétben nem ejtesz szót a legemlékezetesebb beatkoncert-élményedről! Ha volt ilyenben részed, kérlek, oszd meg velünk!

2020 tavaszán − a lezárások idején, amikor elhallgatott körülöttünk a zene, és úgy állt a helyzet, hogy jó ideig nem hallhatjuk élőben a kedvenceinket − egy felhívással fordultam a Volt egyszer egy beatkorszak-blog olvasóihoz. Arra kértem őket, hogy írják meg a legfontosabb, legkedvesebb, leginkább meghatározó koncertélményüket a Kádár-korszakból. Most döbbentem rá, mennyire nehezet kérdeztem, köszönöm, hogy szembesítettél vele!

Ami a klasszikus beatkorszakot, illetve az „őszinte, kőkemény” rock aranykorát illeti, erről az időről csak beszámolókat ismerek – hála a blognak, egyre többet és színesebbet −, hiszen én egy évvel a Budai Ifjúsági Park bezárását követően születtem, vagyis nekem a rendszerváltozás előtti élőzene történelem és legendák terepe. Ha viszont megengeded, hogy a kilencvenes és a kétezres évekből válasszam ki a legemlékezetesebb koncertélményemet, akkor komoly slamasztikába kerülök.

Miért?

Mert lehetetlennek tűnik egyetlen előadást kiemelni. A Pink Floyd hipnotikus pompeji koncertjét nemrég láttam moziban, és akkor eszembe jutott, hogy mennyire jó volt ott lenni Roger Waters 2007-es, The Dark Side of the Moon-turnéjának budapesti állomásán. Hét évvel később egy kaliforniai lányzenekar, a Warpaint varázsolt el Bécsben, és nagyon hálás vagyok, hogy ha már a középkorszigorlatom miatt ki kellett hagynom az Un című lemezük turnéját, Debrecenben meghallgathattam a Chumbawambát. Legyen ez a képzeletbeli dobogó, amelyen igazság szerint ott lenne a helye a Japandroids a38-as, a Jazzékiel müpás (amiről a KO-ra írtam beszámolót) és az Arcade Fire arénás bulijainak. Ahogy a Heaven Street Seven kaposvári, a Másfél piliscsabai, a hiperkarma zöld pardonos koncertjének is.

Beugrott közben egy nagyon szép koncertpillanat is. Sopronban, a VOLT Fesztiválon kiadós eső esett a Kispál és a Borz fellépése előtt, és az első dalok alatt is szemerkélt még valamennyire. Aztán két szám között Lovasi András felhívta rá a figyelmünket, hogy ha megfordulunk, akkor egy hatalmas szivárványt láthatunk a hátunk mögött.

Szerkesztőként is hozzájárulsz a magyar könnyűzene történetének feldolgozásához. Olyan kötetekre gondolok, mint a zenészinterjúkat közreadó Hangok és ütemek című könyvsorozat, vagy a Lánctalp és macskakő – Közelítések hatvannyolchoz című konferenciakötet, amelyben a ’68-as események magyarországi, a hazai beat diskurzusát is érintő hatásairól is szót ejtenek a szerzők. De ne feledkezzünk el a szóban forgó kötet szempontjából talán a legfontosabb platformról, a Volt egyszer egy beatkorszak című blogról! Miért érdekel téged ennyire ez az időszak?

Az első hazai beatzenekarokat elhivatott, tehetséges és szédületesen kreatív fiatalok alakították. Roppant bátor emberek, hiszen a hatvanas évek előtt nem létezett rocksztár-életpályamodell. Persze a sikerre ma sincs biztos recept, de nekik tényleg nemigen lehettek fogódzóik, maguknak kellett mindent kitalálniuk. Olyasmibe fogtak, amibe mások itthon még soha.

Engem lenyűgöz a kíváncsisággal vegyes merészség, amire szükségük volt ahhoz, hogy vegyék az akadályokat. Vagy éppen a belátás bölcsessége, ami feldolgozni segített nekik az elbukást – ha úgy alakult.

Nem lehetett könnyű a helyzetük, a Kádár-korszak csalitosában, rendkívül ingoványos terepen kellett definiálniuk egy születő műfaj szabályrendszerét. Szerintem emiatt is figyelmet érdemelnek a könnyűzene hazai úttörői.

Számomra izgalmas továbbá a dinamika, amely évtizedeken át egyben tart, vagy éppen felmorzsol három-négy-öt fős csoportokat, amely szakmai szövetséggé alakít egykori baráti társaságokat, netán pont fordítva, közelebb hoz egymáshoz hasonló hangszeres tudású, hasonló zenék iránt érdeklődő fiatalokat. Az önfeledt játéknak ugyanis a bámulatos bizalom, a színpadi fegyelem és az odaadás adhat alapokat egy zenekaron belül is. Engem ez mind foglalkoztat, és mivel egy viszonylag új művészeti ágról van szó, lehetségesnek látszik vizsgálni azokat a változásokat is, amelyek bő félszáz év alatt alakították a könnyűzene keretrendszerét, vagy éppen meghatározták a sémákat, amelyek mentén megképezzük magunknak az idoljainkat.

Meggyőződésem ezen felül, hogy a Kádár-kori könnyűzene – a dalok, a lemezek, a turnék, a sajtó, a szakma hierarchikus viszonyai és intézményrendszere, a különböző stílusok inspirálta divat vagy akár a rajongás természetrajza – vizsgálatával jobban megérthetjük a szüleink nemzedékének lehetőségeit, választásait, meghatározottságait. Így pedig talán magunkat is.

Mesélj, kérlek, a blogról!

A Volt egyszer egy beatkorszak 2016 óta működik, és mára közel tizenkétezer fős közösség követi a felületén megjelenő cikkeket. A Cseh Tamás Program elindítója, Bajnai Zsolt biztatott, hogy fogjunk bele, és máig az idő közben NKA Hangfoglaló Program névre keresztelt keret támogatja az oldal működését. A „Helyek, fejek, történetek! A beatkorszak története akkordról akkordra” mottóval láttunk neki a munkának, és tulajdonképpen azóta is ezek mentén, mozaikszerűen épül a blog szövegtere.

A meghatározó és az elfeledett zenekarokról, a lokálisan vagy regionálisan fontos fellépőhelyekről ugyanúgy közlünk cikkeket, ahogy szívesen adunk teret az előadókkal, technikusokkal, roadokkal, koncertszervezőkkel készült interjúknak is.

Az hamar világossá vált, hogy a hatvanas évtized mellett érdemes kiterjeszteni az érdeklődésünket a kárpát-medencei könnyűzene hetvenes és nyolcvanas éveire is, úgyhogy igyekszünk a teljes Kádár-korszakból válogatni a témákat.

Az oldal beindításában nagy érdemei vannak Murzsa Tímeának, aki amellett, hogy számos cikket jegyez, az első években a blog gazdája volt. Erős szerzőgárdát örököltem, amikor 2020-ban átvettem tőle a szerkesztői feladatokat. Igyekszem azóta még többeket bevonni a munkába, és hát azt hiszem, a blog ismertségét ‒ sőt, megkockáztatom, elismertségét ‒ mutatja, hogy időről időre olyan neves szerzőkre számíthatok, mint Bihari Balázs, Gyöngyösi Lilla, Majnik László vagy Rozsonits Tamás, de arra is büszke vagyok, hogy Fodor Sándor és Gazda Albert is írtak már cikket nekünk. Az ő elemzéseik, mélyfúrásaik, esszéik rangot adnak az oldalnak, így aztán az utóbbi időben egyre többször kísérletezem azzal, hogy a rajongók is szót kapjanak a Volt egyszer egy beatkorszak blogon. A vállaltan szubjektív visszaemlékezések is gazdagítják az oldal kínálatát, vagy éppen vitákra adnak alkalmat. Ezek a komment-szekcióban zajló perpatvarok pedig ahhoz vezethetnek, hogy alaposabban feltárjuk a Kádár-kori könnyűzene legendáriumának egy-egy kevésbé ismert fejezetét.

Honnan jött a könyv ötlete?

A könyv megszületése éppen az említett nyitásnak és az ugyancsak említett lezárásnak köszönhető. A beszélgetés elején szóba hoztam a 2020 tavaszán kiírt pályázatot, amelynek keretében a legemlékezetesebb Kádár-kori koncertélmények megírására biztattam a szem- és fültanúkat. Elképesztően gazdag anyag érkezett, amely bár nem tekinthető természetesen reprezentatívnak, azért jól kirajzolja három évtized legfontosabb koncertzenekarainak tablóját.

A pályázók között volt az a Vörös András is, aki amellett, hogy rocksztárként tevékeny, a Cser Kiadót vezeti, és számára is izgalmasak voltak a pályázati anyag kontúrjai, úgyhogy bizalmat szavazott nekem, hogy kieszeljem, hogy lehetne ebből egy kötet. Hálás vagyok neki ezért, és amiatt is, hogy a szerkezet kialakításában szabad kezet adott. Az olvasóktól érkezett szövegek adták a vázat, de arra gondoltam, jó lenne a másik oldal visszaemlékezéseit is hallani. Azoknak a szavait, akik a színpadon álltak a szóban forgó bulik alatt, így aztán a blog szerzőivel felkerestük a pályázatra érkezett szövegekben szereplő előadókat. A rajongók és rajongottak nem ritkán más tónusban, más hangsúlyokkal idéztek fel egy-egy eseményt, és ez szerintem önmagában izgalmas együttállásokat eredményez. Mindez a szóba kerülő fogalmakat, jelenségeket, sajtótermékeket magyarázó szövegekkel egészül ki. Röviden írtam például a Pajtás újságról, a táncdalfesztiválokról vagy a Trapper farmerről, elvégre a fiatalabb olvasók számára talán nem teljesen világos az említett fenoméneknek a Kádár-korszakban betöltött szerepe. Szándékom szerint úgy ékelődnek a koncerttörténetek közé ezek a kis színesek, ahogy a dalok közé az átkötőszövegek.

Az első magyar koncertlemezt a Metro zenekar jegyzi, Egy este a Metro Klubban… címmel látott napvilágot 1970-ben. A borítón olvasható ajánlás („készült ez a felvétel, szombat este, azok számára, akik kintrekedtek”) egyfajta hitvallásként is értelmezhető az élőzene elsődlegessége mellett. Ez a „szlogen” különösen fontosnak tűnik a beat és a kötet szempontjából, hiszen a legtöbb visszaemlékező nemcsak a zenéről és a zenészekről, hanem a rendezvényhelyszínekről is hosszan ír. Szerzőtársaiddal több ízben intézménytörténeti kommentárokkal látjátok el ezeket a részeket, megvilágítva például egy-egy klub jelentőségét a korszak könnyűzenei életében. Milyen következtetések vonhatók le a beat és rendezvényhelyszínek viszonyából?

Fontosnak tartottam a koncerthelyszínek bemutatását is, és nagyon örültem, hogy Fábián Titusz hozzájárult, hogy a blogon megjelent kitűnő összefoglalóit beemeljem a kötetbe. A kérdésed alapos megválaszolására egy újabb könyv terjedelme sem lenne szerintem elég, de igyekszem felvillantani azért a téma néhány aspektusát. Fontos tudni, hogy a Kádár-korszakban sokáig kizárólag az Országos Rendező Iroda, vagyis az ORI kirendelt zsűrije előtt vizsgát tett zenészek és előadók léphettek színpadra, és bármennyire mókás anekdotákat lehet hallani az ORI-vizsgákról, ez azért mégiscsak jelentett egyfajta minőségbiztosítást. Másfelől viszont gúzsba is kötötte a fellépőket, ez a bizonyítvány kategóriákba sorolta ugyanis a szólistákat és kísérőiket, mely kategória meghatározta a fix gázsit is. Elméletben legalábbis.

Mert azért a Kádár-kornak fontos sajátossága, hogy mindig akadtak kiskapuk. Nem volt ez másként az élő fellépéseket szervező, és persze kivétel nélkül a párt irányítása alatt működő intézményekben sem.

Akadtak például olyan művházvezetők, akik felismerve egy-egy zenekar progresszivitását ‒ vagy pusztán a felléptetésüktől várható, elsősorban zsíroskenyerekben és Kőbányai sörökben realizálódó hasznot ‒, lehetőséget kínáltak olyan együtteseknek is, amelyek az aczéli 3T-nek nem feltétlenül a megfelelő kategóriájába tartoztak aktuálisan. Uram bocsá’, ORI-vizsgájuk sem volt. Ezek a döntések nem voltak a szervezők részéről kockázatmentesek, mert ha balhé volt – vagy csak kiderült, hogy lehetett volna balhé –, gyakran kellett a szőnyeg szélére állniuk. De meg vagyok róla győződve, hogy a reszkírozó művházasok színesítették a magyar könnyűzenei mezőnyt.

Egy másik, a rendezvényhelyszínekhez – és az általad kiemelt Metro zenekarhoz és Klubhoz is – köthető dolog, hogy a havi vagy akár heti rendszerességgel megrendezett klubok egy, a mainál jóval közvetlenebb viszonyt, meghittebb közeget alakíthattak ki előadó és közönsége között. Bár a legtöbb fellépőhely alighanem a fővárosban működött, azért vidéken is ki volt épülve a legnagyobb hazai bandák fogadására alkalmas infrastruktúra, így amellett, hogy mindegyik városnak megvoltak a saját hősei, évről évre körbejárták az országot a befutott együttesek, aminek azt hiszem, komoly felhajtóereje lehetett a helyi utánpótlás szerveződésében.

Ritka, hogy a beatkorszakkal kapcsolatban a nőket is megszólítják. Ezért is volt jó látni, hogy ezúttal nemcsak a férfiak kaptak hangot.

Ahogy a blognak fontos programja ez, úgy igyekeztem a kötetben is minél több női hangnak teret adni. Szóba kerültek az előbb a táncdalfesztiválok: döbbenetes, hogy a táncdalénekesnők mekkora sztároknak számítottak a hatvanas években. Roppant érdekes – nem ritkán pedig szomorú – követni, hogy merre vezetett a pályájuk, miután a csillaguk lejjebb áldozott. Mondani sem kell, hogy nemzedékek rajongtak a „három beatlányért”, Koncz Zsuzsáért, Kovács Katiért és Zalatnay Saroltáért, de azt már talán kevesebben tudják, hogy csupa lány zenekarként kezdte a Beatrice, ahogy talán a bámulatos hanggal megáldott Mikrolied vokál népszerűsége is megkopott valamelyest. Nemrég dolgoztam fel a Kati és a Kerek Perec pályáját, és megírtam a holland Shocking Blue élén a világhírnév közelébe kerülő, magyar származású Veres Mariska portréját is. Eddig csak előadókat soroltam, de ha a Budai Ifjúsági Park, majd pedig a Petőfi Csarnok programszervezőjére, Nádor Katalinra, vagy a rádiós szerkesztőként egy nemzedék zenei ízlését alakító Göczey Zsuzsára gondolok, könnyen belátható, hogy

bár a Kádár-kori könnyűzene környékén kétségkívül többségben voltak a férfiak, de azért a női intellektus és érzékenység is része, formálója volt a beat- és rockkorszaknak.

A rajongói csoportokban is különleges volt a lányok, a nők szerepe, emiatt is adtam örömmel helyet a könyvben a női visszaemlékezők szövegeinek.

Azokat, akik a beat és a rock aranykorát tízes éveik végén–húszas éveikben élték át, a szakirodalom az úgynevezett „nagy generáció” tagjai közé sorolja. Ennek a generációnak viszonylag könnyen hozzáférhető emlékezettörténete van, gondoljunk csak például az András Ferenc rendezte A nagy generáció című filmre, vagy Horváth Sándor Alternatív Kádár-korszak című esszéjére, amelyben a szociológus az említett generáció emlékezetének a lázadással és a beatzenével való összefüggéseiről is ír. Értelmezhető ez a kötet a nagy generáció történetének egy újabb fejezeteként?

Örülök a felvetésnek, azt hiszem, igen, ráadásul a könyv lapjain nemcsak egy, hanem három nemzedék kap hangot. Az én olvasatomban a Mindenki!-nek fontos ajánlata, hogy a szerzői nem profi írók. Sokkal lényegesebb ennél, hogy vérbeli rajongók, akik őszintén, fésületlenül, a saját hangsúlyaik szerint vetették papírra a három, négy, öt évtizede történt koncertélményeiket. Voltaképpen az történt, hogy a közönség kapta meg a mikrofont. És nekem nagy élmény volt megtapasztalni a könyv szerkesztése során, hogy mennyire tisztán énekeltek bele. Az pedig, hogy úgy éreztem, az emlékkaleidoszkópból kirajzolódik egy három évtizeden át húzódó ív is, szerkesztőként nagy ajándék volt. Nemigen tudok hasonló hazai kezdeményezésről, emiatt szívesen használom a „közösségi könyv” kifejezést a Mindenki!-re.

„A woodstocki fesztivállal egy időben mi a Tátikában adtunk koncerteket, és bár fogalmunk sem volt róla, hogy mi zajlik New York közelében épp, mégis ráéreztünk valahogy, és szerintem 1969-ben, a Balatonnál volt a hazai hippik arany nyara.” Török Ádám zenész, a Mini együttes alapítója és frontembere írja ezt a kötetben. Érdemes megfigyelni, hogy hozzá hasonlóan mások is igyekeznek megteremteni a beatkorszak hazai eseményei és a nyugati ellenkulturális kezdeményezések közötti szinkronitását. Ez tekinthető egyfajta korszakképző sajátosságnak?

Ez nagyon érdekes kérdés. A beat- és a rockzene anyanyelve, ugye, az angol, emiatt sokáig itthon is az angolszász előadók dalait igyekeztek reprodukálni az induló együttesek. Ezekhez a dalokhoz ráadásul − hiszen a rock and roll a vasfüggönyön túlról érkezett − eleve kapcsolódott a szabadság képzete. Már azelőtt, hogy a Magyarországon hangszert ragadó fiatalok pontosan értették volna az amúgy zömmel csakugyan a szabadságról szóló szövegeket. A beatkorszak hajnalán ámulatot okozott a közönség köreiben, ha pár fiatal ‒ akik a Szabad Európa Rádió zavart adásából vették le a riffeket ‒ eljátszott a színpadon néhány dalt, és az egyikük hozzá még halandzsázgatott is valamit. Bár alighanem arra vágytak ezek a hazai zenekarok, hogy úgy szóljanak, mint a nyugati nagyok, és emiatt igyekeztek akkordról akkordra másolni a recsegő rádióban felcsendülő számokat, ha belegondolsz, valójában ez sem szinkronitást eredményezett. Hiszen a félrehallások, a hangszerpark és a hangosítás esetlegessége, valamint a szöveg óhatatlan torzulásai miatt ezek mégsem egy az egyben ugyanazok a dalok voltak, mint az eredetiek, hanem azoknak a kelet-európai valóság által kipótolt, és a legjobb szándékkal kiszínezett feldolgozásai, változatai. Ilyen értelemben az itthoni beatkorszak hőskora sem más, mint az angolszász beatkorszak egy változata. Csakhogy ez a változat szerintem nem „szöveghű” tolmácsolás, nem koppintás, hiszen részét képezik az akaratlan deformációk, amelyektől sajátos ízt kapott a másolni vágyott zene. És persze épp emiatt paradigmaváltók az Illés első magyar nyelvű szövegei.

Most, hogy a szinkronitásról, illetve a beat és a rock hazai alakmásairól beszélgetünk, eszembe jutott Schuster Lóránt története. Egy fotóról mesélt nekem. Egy ütött-kopott fekete-fehér fényképről, amit egy angolszász lapból téptek ki, és valamelyik nyugati zenekar volt rajta, amint lelkesen játszanak valahol. Órákig nézegették a képet, megfigyelték rajta a színpadot, a fényeket, az előadók viseletét, kielemezték a testtartásukat is. Mivel nem láthatták élőben a top bandákat, egy rissz-rossz kép alapján próbáltak következtetni a kurrens show elemeire. A képzeletükkel pótolták ki, amihez nem férhettek hozzá, és szerintem leleményes, eredeti módon töltötték ki a hiányt. Szóval, ha próbáltak is szinkronba kerülni a piac legkeresettebb együtteseivel a hazai zenekarok, amire jutottak, az mégsem teljesen ugyanaz volt, még ha rá is hibáztak néhanap.

És, ahogy az általad idézett részből is kitetszik, Török Ádámék Woodstock ismerete nélkül, a saját intencióik szerint hippiskedtek a badacsonyi lankák között. Ez a fajta ismeretdeficit kreatív irányokba indította a rajongókat is, például a ruházatuk kialakítása terén. Erről is olvashatunk a kötetben történeteket.

A rajongók a zenészek hangszereiről is több ízben említést tesznek, például olyan Marshall erősítőkről és hangfalakról, Gibson és Fender gitárokról, amelyek ma az áruk miatt is elérhetetlenek. A korabeli zenészek hogyan tettek szert ilyen felszerelésre?

Ez hatalmas téma megint, ezer és egy történet tartozik ide. Maradjunk annyiban, hogy nehezebb volt beszerezni a hangszereket, mint manapság, amikor pár kattintás után szállítják is őket. A korabeli előadók dörzsöltségét dicséri, hogy egy sokkal szűkösebb piacon is hozzá tudtak jutni az általad említett márkák modelljeihez. Nemrégiben interjút készítettem Zilahi Csabával, aki remek könyvet írt az erdélyi magyar rockzene történetéről, és maga is zenélt. Az egyik fotón, amit a beszélgetés illusztrációjaként küldött nekem, balkezes gitárt penget, és én is rákérdeztem egyből, hogy miként szerzett 1980-körül Kolozsváron ilyet. Elmesélte, hogy egy haverjával vonatra szállt, és becsöngettek a szászrégeni lemezgyár ajtaján, hogy kellene nekik egy balkezes gitár. Annyira meglepődtek az ottani mérnökök, hogy egyből kettőt készítettek nekik.

Mondjuk, ha még régebbre megyünk, az Ezermester magazin 1957-es szeptemberi számában megjelent egy hosszú cikk arról, hogy építsünk magunknak otthon elektromos gitárt. Az írás hatására vészesen megcsappantak állítólag a háztartásokban a WC-fedelek, a vasalódeszkák, de itt-ott szekrényajtók is eltünedeztek váratlanul. A beatzenészek, ha kellett, meghackelték a hiánygazdaságot is.

Még egy jellemző idézet a könyvből, ezúttal egy rajongó, Héra Gábor tollából: „A zene a zsarnokság fölé emelt, és míg szóltak a kedvenc dalaink, megállt egy kis időre körülöttünk a világmindenség, nem számított, hova születtünk, egyre csak emelkedtünk és szálltunk magasra.” Mire mutat rá ez az idézet a könnyűzene és a hatalom, szorosabban értve a magyar beat és a Kádár-korszak viszonyáról?

Megkapó volt olvasni a Héra Gáboréhoz hasonló visszaemlékezéseket. Azt hiszem, jóval többet jelentenek nosztalgiánál, hiszen olyasmi fogalmazódik meg bennük, hogy a koncertek ‒ ha csak másfél órára is ‒ kiemelték a rajongókat a diktatúra szürke és sokszor reménytelen mindennapjaiból. Meghaladni segítettek a végtelennek tűnő monotonitást, a szülőkben, a tanárokban, a felettes káderekben lappangó rettegést, az érthetetlen, hülye szabályokat. Annál is inkább izgalmas szerintem, hogy a zenének a diktatúra erejét meghaladó energiáját hangsúlyozza valaki, mert ma már pontosan tudjuk – köszönhetően elsősorban Szőnyei Tamás páratlanul alapos, úttörő kutatásainak –, amit azért a legtöbben akkoriban is sejtettek: hogy a koncert alkalom volt a fiatalok megfigyelésére, hogy a dalok közötti átkötőszövegeket másnap munkaidőben próbálták kisilabizálni az izzadt homlokú titkosrendőrök, hogy

az állambiztonság olyan ördögi helyzeteket alakított ki, hogy válogatott zsarolásaiknak köszönhetően barátok, szerelmesek adták ki a tartótiszteknek egymás titkait.

Sorsokat, életeket tettek tönkre így, és teljes nemzedékekben ültették el a kétkedés mételyét. Az általad idézetthez hasonló mondatok szerintem egyfelől tudatosítják a könnyűzene helyiértékét a nemzedéki emlékezetben, másrészt az előbb felvillantott, embert próbáló helyzetek meghaladására tett kiállásként is olvashatók.