• Ólálkodó árnyak és csillagragyogás – Kex, besúgók és Pasarét Kisfaludy András könyvében

    2022.05.24 — Szerző: Vass Norbert

    Kisfaludy András dobos és dokumentumfilm-rendező. Csoda-e, hogy csodás ritmusérzéke van? Erről tanúskodik friss kötete is. Ez a rendhagyó kijózanodás- és felnövekedésregény azt segít megérteni, miként tündökölhetett a hetvenes évek elején egy bátor zenekar, és miért kellett törvényszerűen elbuknia.

  • Kex-koncert a Citadellában 1969-ben  Kép forrása: Kisfaludy András archívuma
    Kex-koncert a Citadellában 1969-ben
    Kép forrása: Kisfaludy András archívuma

    A Kex volt alighanem az első punkzenekar idehaza. Persze nem zeneileg, és nem is a dalszövegek felől ‒ noha a Büdös sajt szerintem tőrőlmetszett punkszöveg ‒, hanem ha a színpadi viselkedés irányából vizsgáljuk a történetüket. Az akrobatikus kunsztok, a közönség bevonásával felépülő improvizatív mesék, a szuggesztív történetek és a performatív elemek mind a dadaista színházi hagyományhoz köthetők, amelyből annyit merített a hetvenes évek angolszász punkja is. A Kex megelőzte a korát, így megelőzte természetesen a punkot is. Ebből pedig az következik, hogy jócskán megelőzte a honi őspunknak tartott Spionst. Utóbbi sötét tónusokkal, sokkoló show-elemekkel, lehangolt hangszerekkel és dekadenciával kapcsolta össze a punkot. A Kexben viszont a játékosság dominált. A kabaréjelenetekbe hengergetett dac, a bohócruha, az udvari bolondként a hatalmasoknak tartott görbe tükör.

    A szabadságvágy, ami a zenekar veszte és egyszersmind nimbuszának magva lett.

    A Kex 1968. december 6-án ‒ hat évvel a Ramones, hét évvel a Sex Pistols és csaknem egy évtizeddel a Spions előtt ‒ csapott először a húrokba. Színes nadrágokat és zoknikat viseltek az együttes hívei, akik napközben a Jégbüfé környékén vertek tanyát. (Vagyis a Felszab téren, ami egy évtizeddel később ismert punktanya lett.) A Kex frontemberét, Baksa-Soós Jánost nem érdekelte, hogy pár tucatnyian vagy több százan hallgatják-e őket épp, mindent beleadott. Ha kihúzta a közönség valamely tagjánál a gyufát, élvezettel feszítette a húrt még tovább. Kisfaludy András, a zenekar egykori dobosa szerint Baksa sosem ismételte a performanszait. Ahogy egyszeri és megismételhetetlen minden valamirevaló punkbuli is. Punkgesztus, hogy a Kex roadjai színes nylondossziékkal igyekeztek ragyogó fényeket varázsolni a fellépéseken, de punkdolog volt, azt hiszem, az is, hogy a Kex vitt fel először rockszínpadra József Attila-szöveget. „Baksa-Soós mindig mindenből viccet csinált, állandóan poénkodott. Egész napja a hülyéskedésről szólt, a nap huszonnégy órája ennek jegyében telt, de amikor a József Attila-verset mondta és énekelte, egész lénye megváltozott” – olvassuk Kisfaludy András Elszálltunk egy hajóval a szélben című könyvében.

    A Kex együttes a Mafilm udvarán 1970-ben  Kép forrása: Kisfaludy András archívuma
    A Kex együttes a Mafilm udvarán 1970-ben
    Kép forrása: Kisfaludy András archívuma

    A Magyar Napló gondozásában megjelent kötet alcíme – Kisfalka visszaemlékezései (1965–1971) – tisztázza az időbeli kereteket. Egy olyan korszakhoz kerülhetünk fejezetről fejezetre közelebb, amelynek kezdetén jégrudakkal hűtötték a romlandó ételeket a főváros legszebb részein is, mert nem volt még fridzsider, és gondban voltak eleinte a kiváltságosok, hogy a lakás melyik szegletében találjanak helyet a frissen érkezett tévékészülékeiknek. Megszokottnak számítottak akkoriban a konyhán a kétplatnis tűzhelyek, és nem ritkán a toalett mellé tett lavór helyettesítette a szerényebb legénylakásokban a fürdőszobát. Ebben a korban „Mimi néninél” tanult foxtrottot, rock and rollt és csacsacsát a Gerlóczy utcában az ifjúság. Akinek volt füle, Elvist, Chuck Berryt, Rolling Stonest hallgatott, lassan félhosszúra ereszkedtek a fiúfrizurák, és megérkeztek az első import farmerok. „Régen volt”, ugye?

    A sokszínű fővároson belül is különleges szigetet jelenthetett a ma is varázslatos Pasarét elvarázsolt művész-értelmiségi közege, amelynek Kisfaludy részese, alakítója volt. Az ifjúkori eszmélése állomásait taglaló, novellaszerű és -hosszúságú, nagyjából kronologikusan haladó fejezetekből építkező kötetben számomra különösen értékes az, ahogy a szerző bemutatja a barátai és a saját gondolkodását meghatározó hatásokat. Az Üvöltés-antológiát és James Dean mítoszát. Az Új Symposion szemléletét meg a csavargás ethoszát, amelyben összeér Mednyánszky, Kassák és Kerouac. A könyv a hetvenes évek budai szlengjét beszéli. Egyik kégliből a másikba masíroznak benne a spinék és skacok, akik ismernek minden jó helyet a belcsiben, és a máknál ‒ vagyis a pénznél ‒ sokkal fontosabb nekik a mámor, a hangulat.

    Beszédes, hogy az üres üvegek visszaváltásával való bíbelődést külön fejezet beszéli el, amelyből megtudjuk, hogy ez nem csak anyagi forrást jelent, a sorban állás ugyanis társadalomtudományos és művészeti témájú eszmecserére is alkalmat teremt. Megkapó az is, ahogy pár pohár elfogyasztása után Hoffmannról és Thomas Mannról beszélgetnek a próbáról hazafelé tartó zenekari tagok. Apropó, poharak. A kötetből kiderül, hogy akkoriban egy-egy hosszú nap után (vagy előtt) kávé és konyak ébresztette fel az elkornyadt entellektüeleket. Egyébként a korabeli éjszaka urai is felvonulnak a könyv lapjain: találkozunk Pintér Georggal, Szentjóby Tamással és Dixivel. De olvasunk Cézanne struktúráiról, a Képzőről való kicsapásról és a Képzőre való felvételiről.

    Kex-koncert a Tabánban 1970-ben  Kép forrása: Kisfaludy András archívuma
    Kex-koncert a Tabánban 1970-ben
    Kép forrása: Kisfaludy András archívuma

    Filmszerűen követik egymást a jelenetközpontú, pompásan dramatizált passzusok.

    És annyira tartalmas a színre vitt emlékanyag, hogy a Kex alapításához csak a könyv második harmadában érkezünk. Érdemes idézni ezt a részt, magáért beszél:

    „Tanultam a nagy négyeket Dénesék kis lakásában: új szalagok, új zenék, új nagyképűségek – már a többiek részéről –, kellemes délutánok. Egyszer bejön Doleviczényi a szokásos spannoltságával. Elmondja a legfrissebb rockhíreket, majd a karom alá nyúl, és azt mondja: menjünk be a Vitrinbe, igyunk meg egy felest. Oké! Kifelé menet az előszobában síri csendben smárolt egy magyar jampec és egy kezdő színésznő. Átszálltunk felettük.

    Miki elmondta nagy bánatában, ha ezt a polbeatet csinálja tovább, akkor soha nem fognak rá fölfigyelni. Örökös második lesz, mert mindig lesz valaki, aki beelőz ezért vagy azért. Ilyen vagy olyan hátszéllel, sokszor politikai nyomásra.

    ‒ András, te tényleg tudsz dobolni?

    ‒ Hát persze!

    ‒ És szerelésed is van?

    ‒ Van.

    ‒ Mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy zenekart?

    ‒ Pfű! Nagyon jó, csináljunk!”

    Az együttes tagjairól nem tudunk meg túl sokat, mégis éles kontúrokkal festi a kötet a zenekarvezető billentyűst, Doleviczényi Miklóst, Bianki Ivánt, aki esküvőkön lépett fel, és gordonka szakon végezte a főiskolát, Imre Attilát, aki T-vonalzókból ragasztotta össze a basszgitárja nyakát, és minden dalt ismert az operettektől a cigányzenén át a rockslágerekig. Persze a főhős Kisfaludy András, aki azt füllentette, hogy pöpec dobfelszerelése van, pedig akkoriban csak kemény párnákon, fakanállal ütötte egy Galamb utcai lakásban a kettő-négyeket. Aztán besétál a képbe Baksa is, akivel teljes lesz a csapat. Doleviczényiék nappalijában kezdenek készülni az első önálló estjükre. A kötet legvégén közölt, de a történetekkel összepárosítható fotók pedig a kezdettől egészen a Kex nagy korszakának végéig dokumentálják az együttes éveit.

    bb

    A sztorikból megismerjük a helyeket ‒ a Bem Rockpartot, az Ifiparkot és a Citadella Bárt ‒, ahol rendszeres fellépő volt a zenekar. Meseszép és feszült pillanatokat élünk át a zuglói Kassák Klub környékén és színpadán. Színre kerülnek a Radics Béla-hívők és a Kex közönsége közötti összetűzések, elvégre „[a] 60-as, 70-es években Budapest arca a verekedéstől pirosodott ki. A fiatalok mindent tettleg intéztek el”.

    Hallunk azokról a jam sessionökről, amelyeken részt vett Babos Gyula, Kőszegi Imre és Orszáczky Jackie, együtt didergünk a pécsi fellépés után a zenekar tagjaival, majd pedig megtudjuk, hogy az álmos Doleviczényi mama miként rúgta ki a budapesti éjszakába a világsztár Stevie Winwoodot.

    A tettek helyét aztán átveszik a csendek és a szavak. A sikerek taglalása meg a belső konfliktusok mellett ‒ amiket szőrmentén ugyan, de ugyancsak említ a kötet ‒ írógépbetűkkel szedve, egyszerre harsányan és suttogón, előkerülnek a vészjósló ügynökjelentések is. A csillagok körül ólálkodó sötét árnyak pedig egyre nagyobb bizalmatlanságot teremtenek a zenekari tagok között. (Különben ez a módszeres bomlasztás is a punk elleni boszorkányüldözést előlegezi.)

    Kisfaludy András a Citadellában 1969-ben  Kép forrása: Kisfaludy András archívuma
    Kisfaludy András a Citadellában 1969-ben
    Kép forrása: Kisfaludy András archívuma

    A Kex persze sosem volt punkzenekar. Az Elszálltunk egy hajóval a szélben lapjain a punk szó egyszer sem szerepel. A könyvet olvasva mégis újból és újból eszembe jutott, hogy

    Baksáék nemcsak az underground és a progresszív szcéna héroszai, hanem a megregulázott és kicsinált punkok előképei is.

    Filmvászonra kívánkozik a történetük, és a mozi soundtrackje eleve adott. (Nem tartozik a tárgyhoz szorosan, mégis fontosnak gondolom megemlíteni a Qualitons Kexek című lemezét, amely zseniálisan gondolja újra a Kex-dalokat.) A forgatókönyvnek akár Kisfaludy András roppant gazdag kötete is lehetne az alapanyaga. Remélem, a fura borító senkit nem riaszt el a könyvtől, amelynek feltétlenül a könyvespolcán a helye mindazoknak, akiket a könnyűzene és/vagy a Kádár-korszak érdekel.

     

    Kisfaludy András: Elszálltunk egy hajóval a szélben

    Magyar Napló, 2021

    Kisfaludy András: Elszálltunk egy hajóval a szélben

  • További cikkek