• „Ez szerelem a legtöbb készítőnek, nem az anyagi haszonszerzésről szól” – Interjú Istvánkó Beával a zine-ekről

    2022.07.22 — Szerző: Fazekas Ildikó

    Mi a zine, hogyan hat rá a digitalizáció és a globalizáció, és miért kedvelik az alkotók? Ezeket a témákat jártuk körbe szóban és kézzel-szemmel is a fanzine és artzine kínálatában élen járó ISBN könyv+galéria könyvesboltban, ahol Istvánkó Bea tulajdonossal és üzletvezetővel beszélgettünk.

  • Istvánkó Bea  Fotó: Csöre András
    Istvánkó Bea
    Fotó: Csöre András

    Ha nem is definíciószerűen, de legalább egy kis közelítéssel próbáljuk meg körülhatárolni a zine fogalmát és műfaját. Mi is a zine, mitől nevezhetjük annak, és mit jelent a szó?

    Maga a műfaj egy 20. századi dolog: a ’60-as, ’70-es évekre vezethető vissza az eredete, és az előzménynek tekinthető fanzine elnevezés a fanatic és a magazine szó összeolvasztásából született. Ez nagyjából jelzi is, hogy mire voltak jók ezek a kiadványok: különböző tudományos-fantasztikus klubok és alternatív zenei irányzatok rajongói használták kommunikációs csatornaként. Azért ez az időszak volt az első virágkora a fanzine-eknek, mert ekkoriban az olcsó nyomtatási technikák, a fénymásolás, az otthoni nyomtatók, az írógépek által a sokszorosítás szélesebb rétegek számára vált elérhetővé. Ez természetesen a Nyugatra vonatkozik – Kelet-Európában van ugyan egy szamizdatos párhuzam, de a szamizdatokat nem tekintjük a fanzine-ek előzményeinek, hiszen ott a tartalomközvetítés volt a fontos. Általában a géppel írt szamizdatot kézzel lemásolták, és úgy adták tovább, tehát egyértelműen a kontent átadása volt domináns.

    Cikksorozatunk a zine művészeti, független kiadványok műfaját, történetét, valamint a kortárs művészeti életben betöltött szerepét vizsgálja. Az első részben a zine-kultúra eredetéről és sajátosságairól írt Énekes András Előd, a hamarosan érkező folytatásban pedig a magyar zine-eket, zine-kiadókat mutatjuk be.

    A fanzine-ek esetében viszont lényeges volt már a kezdetektől a design, egyfajta barkács-, DIY-esztétika jellemezte ezeket a kiadványokat, és ma is vannak olyanok, amelyek ebben a formában jelennek meg. Tehát az egyszerű tűzőgéppel összetűzött, legvékonyabb papírra fénymásolt formátumban, kollázstechnikával, kézzel átfirkált motívumokkal és kézírással kiegészített szövegekből épülnek fel. Alapvetően ez volt az a forma, amelyet klubok és rajongói körök alkalmaztak.

    Zine-ek az ISBN könyv+galériában  Fotó: Csöre András
    Zine-ek az ISBN könyv+galériában
    Fotó: Csöre András

    Volt egyfajta továbbadási szándék, mint az említett szamizdat esetében, vagy inkább a „hazaviszem, és egyém marad” érzés motiválta a fogadói oldalt?

    Ez egy kommunikációs forma volt – úgy kell elképzelni, mint manapság egy hírlevelet, amit már e-mailben kapunk, de abban az időszakban nem volt internet, emiatt postai úton, hagyományos levelezőlistákon kommunikáltak, és a fanzine maga volt a levél tartalma. Így tették közzé például egy punkzenekar dalszövegeit, vagy értesítették egymást arról, hogy hol lesznek fellépések, koncertek. Tehát abszolút hírlevélszerű funkciót látott el. Éppen ezért a ’90-es évek végén, amikor az internet elterjedt, és főleg a 2000-es éveket követően, a hangsúlyos digitális fordulat után ezek a fanzine-ek átkerültek a webes felületekre. Volt is egy kis cezúra, nagyon sok fanzine megszűnt, és beköltözött az online térbe. Majd 2000–2010 között a műfajt felfedezték maguknak más típusú, elsősorban vizuális kultúrával foglalkozó alkotók. Persze léteznek továbbra is zenei és irodalmi zine-ek, amelyek a régebbi tradíciókat követik, viszont az új típusú tartalommal és céllal készülő artzine-ek megjelenése 2000 és 2010 közé tehető. Ekkor már nemcsak a legolcsóbb sokszorosítási technológiák voltak elérhetőek, hanem a digitális fotózásnak, a képszerkesztő programoknak, a digitális nyomtatásnak köszönhetően olcsón is nagyon magas minőségben elő lehetett állítani nyomtatott tartalmat.

    Ez egyfajta ellenkulturális jelenség a művészek számára az online térnek a felhőszerű végtelenségéhez képest, ahol minden elérhető, de valójában nagyon nehezen található meg bármi, és elvileg határtalan a kiterjedése. A nyomtatott fanzine sokkal jobban körülhatárolható, markáns keretek között létezik: van eleje, vége, van narratíva a képek között, amiből szükségszerűen kirajzolódik valamilyen sztori, valamint korlátozott példányszámú. Az artzine-ek sajátossága, hogy általában adott példányban készülnek (ami a régi típusú fanzine-ek esetében nem volt jellemző), az általános példányszám ötven, szám vagy százötven darab – ettől exkluzív a műfaj. A művész a saját kezével beszámozza őket, ahogyan azt például egy fotósorozatnál látjuk: mindegyik példányon szerepel, hogy mondjuk, ötvenből ez hanyadik, és alá is írja. Így az artzine-ek is gyűjthetővé váltak. Ezek az alkotások valahol félúton helyezkednek el a műtárgyak és a nyomtatott kiadványok között.

    Tehát képi tartalom és szerkesztettség, limitáltság, eredetiség – ezek azok az ismérvek, amelyek mentén lehet valamiféle meghatározás felé haladni?

    Nincs igazán ilyen szabály. A fanzine-ek és az artzine-ek esetében azt is szeretik az alkotók, hogy rendkívül szabad műfaj. Tehát nem tudnék mondani olyan sajátosságot, amely minden fanzine-re jellemző lenne. Van persze, amelyik a legtöbbre igaz, de mindig lehet kivételt találni. Például a limitáltság is ilyen: nagyon sok a számozott, a szignózott, de van, amelyik egyáltalán nem az. Ami talán egységesen elmondható, hogy nincs ISBN-számuk, ez pedig már a kezdetektől így van. Ez általában a limitáltsággal függ össze, hiszen az ISBN-szám ingyenesen igényelhető az Országos Széchényi Könyvtártól, viszont ehhez le kell adni köteles példányokat. Egy tízpéldányos fanzine esetében, amiből hat darabot le kell adni köteles példányba, ez nem igazán értelmezhető.

    Zine-ek az ISBN könyv+galériában  Fotó: Csöre András
    Zine-ek az ISBN könyv+galériában
    Fotó: Csöre András

    A műfaji szabadságból adódóan sem akarnak az adminisztratív oldallal foglalkozni a fanzine-készítők. Az a jellemző – főleg a mostani zine-ekre, de lényegében így volt a kezdetektől –, hogy ez általában a fiatal generáció önkifejezési eszköze pont az olcsó, egyszerűen hozzáférhető, könnyű kivitelezhetőség miatt. Az alkotók tervezik, nyomtatják, terjesztik a zine-eket, és szándékosan távol tartják magukat egy központi adatbázistól azzal, hogy nem igényelnek ISBN-számot.

    A terjesztés formáit tekintve az alkotóhoz jobban kötődik tehát ez a műfaj, mint mondjuk más nyomtatott kiadványok esetében közvetítői, kiadói résztvevőhöz?

    Annyira az alkotókhoz kötődik a terjesztés, hogy az elsődleges helyszín, ahol hozzá lehet jutni fanzine-ekhez, azok a vásárok: az alkotók saját maguk összepakolják a zine-eket, amiket készítettek az elmúlt években, berakják a hátizsákjukba, odamennek a vásárra, van előttük egy kis asztal, kiterítik a kínálatot, ott ülnek egész nap, és beszélgetnek a vásárlókkal, elmesélik, hogy mit hogyan és miért csináltak. Így nagyon személyessé válik a viszony alkotó és közönség között. Persze manapság az internet és a webshopok nyújtotta lehetőségek miatt azért már máshogy is hozzá lehet jutni fanzine-ekhez, ebben az értelemben ez már inkább globális történet. Tök menő amerikai zine-t is tud az ember magának online rendelni – vagy ittenit el lehet adni Amerikában. Kitárult a világ az értékesítés terén.

    Ha már online platformok is szóba kerültek, milyen hatást fejtett ki ez a kitáruló világ a zine-ek műfajára?

    Elengedhetetlenül fontos, hogy a nyomtatott produktum meglegyen – a nyomtatás aktusa kicsit az internet ellenpontozása is. Viszont a terjesztés, a fanzine-ről való kommunikáció az internetnek köszönhetően sokkal könnyebbé vált, és sokkal messzebb el lehet jutni, jóval nagyobb közönséget meg lehet szólítani. Ez azért mégiscsak egy szubkulturális „termék”, a világszerte különböző helyszíneken létező szubkultúrák pedig össze tudnak kapcsolódni az online kommunikációnak köszönhetően.

    Istvánkó Bea  Fotó: Csöre András
    Istvánkó Bea
    Fotó: Csöre András

    A feldolgozott témák is általánosabbak lettek? A nyelvhasználatot mennyiben befolyásolja a globális kommunikáció? Esetleg a képi tartalom még nagyobb hangsúlyt kap ettől?

    Az artzine-ek esetében az a jellemző, hogy elsősorban vizuális a tartalom, kevés a szöveg. De ha mégis van, akkor az angol nyelv használata elég általános. Magyar alkotóktól is sokkal több az angol nyelvű kiadvány, mint a csak magyar. Ilyen tekintetben igen, van befolyása a globális elérési dimenziónak. Az is jellemző, hogy Európán belül nagyon könnyen lehet viszonylag olcsón utazni, tehát a hazai zine-esek is megjelennek különböző külföldi vásárokon, és az elsődleges hazai „intézménynek” számító Ukkmukkfukk Zinefeszten is sok nemzetközi alkotó vett már részt.

    Van valamilyen tematikai korlát – nyilván ideértve a cenzúra bármilyen formájának kikerülését –, miről lehet és miről nem lehet zine-t készíteni?

    Az is az első zine-korszakból jön, hogy olyan témákat minden további nélkül fel lehet dolgozni fanzine-ben, amelyről a mainstream sajtóban nem lehet olvasni, vagy nem lehet szélesebb közönség előtt értekezni. Manapság a médiumok köre sokkal változatosabb, az interneten bárki szinte bármit publikálhat, mégis léteznek olyan zine-ek, amelyek kifejezetten feminizmussal vagy transzszexualitással foglalkoznak. Általában a queermozgalmak kifejezetten szeretik a fanzine-formát. De vannak politikai zine-ek, különböző anarchista zine-ek, amiket sok esetben név nélkül vagy álnéven jelentetnek meg. Emellett készülnek droggal, drogkultúrával foglalkozó zine-ek – tehát olyan témák is előkerülnek, amelyeket nem szívesen tárgyal a mainstream média.

    Ezzel szemben az artzine-ek esetében sokkal jellemzőbb, hogy teljesen apolitikus témák jelennek meg. Az ilyen kiadványoknál a design, a papír minősége, a grafika színvonala, a tipográfia, az oldalszám, a kötészet milyensége a „statement”. Nem annyira a szöveges tartalomra koncentrálnak, hanem mint művészeti objektet kezelik a kiadványt.

    Az ISBN könyv+galéria  Fotó: Csöre András
    Az ISBN könyv+galéria
    Fotó: Csöre András

    Művészeti tevékenységekkel milyen viszonyban van a zine-készítés?

    Azt tudni kell, hogy a zine-esek általában nem főállásban csinálják ezt, hanem melléktevékenységként – még azok is, akik kiadóként működnek, és több kiadványuk is van. Ez igaz nemzetközi és itthoni alkotókra egyaránt: van valamilyen polgári foglalkozásuk, sok esetben közel dolgoznak a vizuális kultúra valamelyik területéhez (például animáció, tervezőgrafika, nyomtatás), ami mellett van egy fanzine-készítői portfóliójuk és tevékenységük. Ez inkább egy szerelem a legtöbb készítő számára, nem az anyagi haszonszerzésről szól. Persze vannak profi zine-kiadók – természetesen nem Magyarországon, hanem külföldön –, akik már meg tudnak ebből élni, de alapvetően ez amolyan mellékprojekt minden résztvevőnek.

    Mennyire fontos a formátum hagyományos jellege? Eredetileg a postázhatóság volt az ok, de a dimenziók mintha nem változtak volna azóta sem.

    Igen. Ez egyrészt azért alakult így, hogy a kiadvány beférjen egy borítékba, és fel lehessen adni. Másrészt pedig a kötés miatt, mert ha már vastagabb egy zine, akkor valamilyen komolyabb kötészeti megoldást kell alkalmazni, ami megdrágítja és bonyolítja a kivitelezést. Ezért is a tűzőgépes irkatűzés volt a legelterjedtebb és legegyszerűbb kötészeti technika, amit alkalmaztak, és máig így készül a legtöbb fanzine, de vannak például kézzel varrott zine-ek is. A kézimunka átjárja az egész fanzine-készítést – van is erre egy kifejezés: craftivism, ami azt jelenti, hogy megéli az ember a művészeti aktivizmust, miközben kézzel hoz létre valamit. Ez ad egy fizikai behatároltságot, ami miatt a formátum maradt az eredeti közelében.

    Istvánkó Bea  Fotó: Csöre András
    Istvánkó Bea
    Fotó: Csöre András

    Hogyan lehetséges ebben a műfajban a gyűjtés, a rendszerezés, a katalogizálás, a felmérés? Vagy nem is igényli ez a terület és az alkotók, csak a máshol is meglévő katalogizálási kényszer hozza magával, hogy erről beszélünk?

    Nincs központi adatbázis, és a gyűjtőkör többnyire általában a készítők közül kerül ki – ez is erősíti a szubkulturális, bennfentes jelleget. Tehát a legnagyobb gyűjteménye azoknak van, akik maguk is készítők. A maguk számára rendszerezik, katalogizálják a gyűjtésüket, de Magyarországon ezek egyelőre láthatatlanok. Az USA-ban több nagyobb gyűjtemény bekerült már bizonyos könyvtárakba, ott tehát vannak kifejezetten komoly fanzine-szekciók. Itthon előfordult már nálunk, az ISBN-ben, hogy egy vidéki gimnáziumból nagyon progresszív szellemiségű tanárok jöttek, akik egy válogatást vásároltak a középiskolájuk számára, hogy a tanulók megismerjék ezt a médiumot. Vannak ilyen előremutató kezdeményezések. És kezd megfogalmazódni az igény, hogy mivel az artzine-ek 2000 körül jelentek meg, jelenleg pedig 2022-t írunk, most már azért jó lenne összeszedni, hogy mi is zajlott ezen a területen. Ezzel is foglalkozom a doktori kutatásomban: rekonstruálni próbálom, hogy Magyarországon mi történt ebben az időszakban a self-publish kiadványok területén.

    Egy ekkora és ennyire változatos alkotói folyam esetében lehetséges-e bármilyen trendet felrajzolni? Milyen irányba tart a zine-világ?

    Szerintem az látszik, hogy a posztdigitálisnak nevezett korszakunkban sem tűnik el a nyomtatás. Sőt, a Covid előttig egy egészen felfelé ívelő szakasz mutatkozott nemcsak a fanzine-készítés, hanem bármilyen művészkönyv, fotókönyv és hasonló kiadványok esetében. Én eleve azokkal a könyvekkel foglalkozom – itt a boltban és elméleti téren is –, amelyek megmutatják, hogy mi értelme van egyáltalán még nyomtatni, miközben létezik a számítógép és a PDF. Ezek nagyon különleges kiadványok, jó érzés őket megfogni, átlapozni – egészen más befogadói élményt adnak, mintha klikkelgetsz a számítógépeden, és úgy nézel képeket, vagy olvasol szöveget.

    Az ISBN könyv+galéria  Fotó: Csöre András
    Az ISBN könyv+galéria
    Fotó: Csöre András

    Sőt, az állandóan kéznél lévő mobiltelefonod kijelzőjén.

    Igen, de bizonyos dolgokat, mondjuk, a napi híreket jó és egyszerű átpörgetni a telefonon, de fanzine-t soha nem fognak az emberek telefonon nézegetni. A fizikai tárgy nagyon fontos szerepet tölt be esztétikai értelemben, és mellé jön még a birtoklás érzése is: szereti az ember, hogy otthon könyvei, kiadványai vannak, bármikor előveheti őket, mert az esztétikai, érzéki élmény csak három dimenzióban, a való életben jön át.

    Szóval a nyomtatás meg fog maradni, sőt, visszalendül a tendencia felfelé a könyves piacon, hacsak a papír hiánya nem teszi be a kaput – ez lehet nagy kérdés manapság. Bár az látszik, hogy nem a kis példányszámú kiadványokat fogja leginkább érinteni az általános papírhiány. Környezetvédelmi szempontokat is szoktak emlegetni a nyomtatás kapcsán, hogy mennyi az ökológiai lábnyoma, és mennyire káros a környezetre, ha valami ki van nyomtatva, de az már látszik az ezzel kapcsolatos diskurzusból, hogy ez nem mérhető össze a digitális médiumok lábnyomával. Ráadásul még mindig a könyv a legtartósabb adathordozó, amit ismerünk, több ezer éves könyvek is vannak – egyelőre az még nem derült ki, hogy létezik-e olyan digitális adathordozó, amely ekkora időintervallumot le tud fedni, és megőrzi biztonságosan az információt. Szóval azt nem tudom, hogy újabb nagy korszakváltás lesz-e, de az biztos, hogy a nyomtatás nem leszálló ágban van, hanem inkább keresi a helyét ebben a digitalizált világban, amelyben élünk.

    bb


  • További cikkek