Ki beszél még transzilvánul? – A Kortárs nyári számából ajánljuk

A rendszerváltás után az írók közül sokan részt vettek a magyar politikai érdekképviselet intézményes kereteinek a kialakításában, és leggyakrabban náluk figyelhető meg, hogy ugyanazokat a célokat követve, némileg eltérően határozzák meg az erdélyi magyar irodalom és az erdélyi magyar politika kötődését Magyarországhoz, Romániához és ezen belül Erdélyhez. Természetesen az irodalmi vagy politikai dilemmák ugyanabban az értékrendszerben írhatók le mindkét esetben: tradíció vagy modernizáció, önállóság vagy integráció, romániaiság vagy erdélyiség. Egy kisebbségi közösség helyzeténél fogva konzervatív, vagyis ragaszkodik a tradícióhoz, és fél minden változástól. Igaz, a változástól való félelem egy olyan nyelvi, kulturális, nemzeti elnyomás esetében, amilyennek az erdélyi magyarok is ki voltak téve, rendkívül ellentmondásos kisebbségi ideológiához vezethet.

Hiszen egy erőszakos vagy akár békés asszimilációs politikának alávetett kisebbségnek minden módon akarnia kellene a változást, szorgalmaznia kellene a modernizációt, hogy kitörhessen az elszigeteltségből, amely előbb-utóbb a vesztét okozhatja, mármint közösségként. Csakhogy az erdélyi magyarok történelmi tapasztalata a huszadik században éppen ennek az ellenkezőjét sugallta: hogy még az elengedhetetlenül szükséges modernizációs döntések is, mint például a székelyföldi iparosítás, az egyes régiók etnikai összetételének megváltoztatását szolgálták. Így aztán

nem a nehezen jósolható jövő, hanem a múlt irányába próbáltak kitörni még az értelmiségiek is, azokat a történelmi pillanatokat kísérelték meg ébren tartani a kollektív emlékezetben, amelyek mintát kínáltak egy méltányos együttélésre.

Az is nyilvánvaló, hogy a történelem valóban kínál modelleket ma is, akár itt Erdélyben, akár Európában másutt. Nem véletlen, hogy időről időre felbukkan nálunk a „keleti Svájc” eszméje is, amit nem is olyan régen talán még meg is lehetett volna valósítani, ha a száz évvel ezelőtti etnikai arányokat nézzük. Ilyen értelemben a transzilvanizmus felélesztése, kulturális és politikai koncepcióként, kézenfekvő lehetett volna, mégsem ez történt, legalábbis deklaráltan nem, bár az 1989 után létrehozott intézményrendszer, illetve a még azelőttről megmaradt intézmények átalakítása a két világháború közti erdélyi szellemi műhelyekhez való igazodást mutatja. Ez a „restaurációs” szándék erősebb volt az idősebb generációnál, a fiatalok bátrabban szakítottak a múlttal, nem volt fontos számukra ez az időnként tényleg bizarr időutazás. Részese voltam a kulturális és politikai intézményalapításnak is, és bár akkor elsősorban konkrét programvitákat folytattunk, azt is inkább a politikában, elég jól látszanak utólag a különbségek az irodalmi és politikai rendszerváltás között az erdélyi magyar közéletben. Ismétlem, nem az alapvető célokról van itt szó, hanem az identitásváltás – vagy identitás-visszaszerzés – prioritásairól, tehát arról, hogy abban a pillanatban mit tartottunk fontosnak íróként, és mire helyeztük a hangsúlyt politikusként, milyen mértékben nyúltunk vissza a tradícióhoz, és mekkora teret szántunk a modernizációnak. Sokszor felemlegetem, hogy 1989 decemberében a még létező magyar nyelvű újságok és folyóiratok hogyan képzelték a változást. Az Igaz Szó című marosvásárhelyi irodalmi folyóirat szerkesztője voltam azelőtt, és rögtön a Ceauşescu-rendszer bukásának másnapján kollégáim engem választottak főszerkesztőnek. Ugyanaznap már azt is el kellett döntenünk, hogy milyen nevet adunk a megújuló lapnak.

Velünk egyidejűleg a névváltoztatás – korántsem csak szimbolikus – vitái zajlottak más lapoknál is Erdély-szerte. Hamar kiderült, hogy ösztönösen majdnem mindenki a restitúciót, vagyis a visszaszerzést, visszaállítást tekinti prioritásnak, és főként a két világháború közti időszakot próbáltuk feltámasztani, intézménynevekben mindenképpen, miközben néhány nap múlva a politikai viták sokkal nyitottabbak voltak, kevésbé figyeltünk a hagyományra, amikor politikai programunkat alakítottuk. Ennek az is lehet a magyarázata természetesen, hogy míg a két világháború közti erdélyi magyar művelődési élet összességében sikertörténetnek mondható, ugyanez egyáltalán nem állítható az akkori politikáról. A Kiáltó Szó is nyilván azért maradt meg emlékezetünkben Kós Károly lendületes szépírói műveként, és azért felejtődött el szinte teljesen a hozzá tartozó társadalmi, gazdasági, politikai program két szerzője, Zágoni István és Paál Árpád, mert a transzilván ideológia és általában az erdélyi magyar politika nem nagyon tudott eredményt felmutatni abban a korban.

A teljes cikk Kortárs folyóirat július-augusztusi számában a 27. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.