„Remélem, a generációm jobb választ talál” – Mit gondolnak a magyar zenészek Woodstock örökségéről 50 év távlatában?

Gábor András (Ozone Mama)

Szerinted mennyiben él még Woodstock öröksége?

Mindannyian tudjuk, hogy az 1969-es Woodstock a rockzene legfontosabb és talán legelső valódi „kommunikációs csatornáját” jelentette, hiszen egy akkoriban egyedülálló háromnapos fesztiválról beszélünk, ahol mind a közönség, mind a fellépők egy ellenkultúrát, egy új, lázadó szellemiséget képviseltek. Egy társadalmi normákkal szembemenő, óriási zenés összejövetel volt, amely a békét és a szerelmet hirdette, válaszként az akkor zajló vietnami háború borzalmaira.

Manapság a szerelem és a béke amolyan jól hangzó szlogenek lehetnek például egy fesztiválon, de Woodstock lényege sajnos elveszett. Mára minden elüzletiesedett, és csak a profitról szól. Jó példa erre az, hogy az idénre tervezett Woodstock 50 fesztivál Amerikában bizonyos üzleti érdekellentétek miatt elmaradt. Mint ahogy bizonyos üzleti érdekek és azok következményei miatt zárnak be sorra az anno népszerű rockklubok, illetve élő zenét népszerűsítő szórakozóhelyek.

Valószínű, hogy Woodstock már csak egy hasonló fejezet marad a történelemkönyvekben, mint például a normandiai partraszállás.

A hippijelenség mára már főként egy tartalom és szellemiség nélküli divat lett, félő tehát, hogy a „Woodstock-brand” is hasonló sorsra jut: egy divatos, újra eladható logó valamelyik tömegcikkeket áruló üzlet ruhadarabján egy nyári kollekció erejéig.

Woodstock öröksége azonban valahol minden olyan ember lelkében tovább él, aki kedveli a ‘60-as és ‘70-es évek lázadó zenéit.

Hatott rád vagy a zenédre a woodstocki fesztivál?

Abban a korban voltam tini, amikor minden házibuliban The Doors szólt, amikor még megszokott volt a trapéznadrág, a lányok valódi hippicuccokba öltöztek, és mindenki olyan filmekre gerjedt, mint a Hair vagy az Easy Rider. Jimi Hendrixen és Rolling Stoneson nőttem fel, majd utána olyan bandák lemezeit kezdtem hallgatni többek között, akik felléptek a Woodstock Fesztiválon, például Mountain, Grateful Dead, Creedence Clearwater Revival Band, Johnny Winter vagy a Sly and the Family Stone. Ezek a bandák mind hatással voltak a zeneszerzői és szövegírói énemre is.

Volt szerencsém pár éve ellátogatni Woodstock városába is. Ez egy nagyon kellemes kisváros a gyönyörű Upstate New York régióban. Magát a fesztivált persze innen egy kicsit távolabb rendezték meg, ettől függetlenül ez egy zarándokhely a hippikultúra és a rockzene kedvelőinek. A mai napig találkozhatunk ott jó néhány idősebb hippivel, new age gyógyítóval. Bár a városka a sétálóutcájával, üzleteivel és kávézóival együtt leginkább egy turistalátványosság, a lázadás és a szabadság szelleme azért máig ott kísért.

Vitáris Iván (Ivan & The Parazol)

Szerinted mennyiben él még Woodstock öröksége?

Szerintem elég sokat jelent az, hogy a fesztiválon játszó zenekarok nagy része ma is a legmeghatározóbb popzenei jelenségek közé tartozik, és Woodstock is valahogy a „fesztiválok anyja/atyja” lett. Woodstock olyan, mint Bach a zenében, vagy a Vízkereszt ünnepe, ha már fesztivál. Egyszer megtörtént, és azóta legendává érett. Lehet, hogy ötezer év múlva lesz majd olyan vallási szöveg is, amiben benne lesz…

Hatott rád vagy a zenédre a woodstocki fesztivál?

Nagyon szeretem ezt a korszakot, főleg azért, mert tiszta üzenettel és kompromisszumok nélkül alkottak a zenekarok, képzőművészek ekkor. Woodstock is része ennek a varázsnak, mondjuk, az én fülemben leginkább egy kedves ismerősünk szavai csengenek – náluk laktunk Austinban, egy hetvenes hippifigura, aki ott volt Woodstockban is:

„Igazából mindegyik fesztivál ilyen volt akkoriban, csak itt annyi volt a kalamajka, hogy híre ment.”

Semmiképpen nem a legendát akarom rombolni, inkább az a csodálatos, amikor ’69-ben egy nyár alatt többször is megkaphattad ezt az élményt. Ma már elképzelhetetlen lenne egy ilyen fesztivál, már csak biztonságtechnikailag is…

Misota Dániel (Zanzinger)

Szerinted mennyiben él még Woodstock öröksége, és hatott-e rád vagy a zenédre a woodstocki fesztivál?

Gyerekkoromban láttam utoljára a fesztiválról készült filmet, és büdösnek érezném, ha egy születésem előtt húsz-huszonöt évvel lezárult popkulturális momentum ébresztene bennem nosztalgiát. Amire a legélénkebben emlékszem, az nem is Hendrix, hanem Richie Havens koncertjének néhány pillanata és az a csendes, kollektív eksztázis, amit előidézett a fickó egy akusztikus gitár nagyon agresszív és gyors kalapálásával és valamilyen isteni megérintődésről árulkodó éneklésével.

Volt, hogy a High Flying Birdöt énekelte, volt, hogy valami Beatles-feldolgozást, de ez tök mindegy volt, mert működtette a helyzetet valami közös energia.

Imádom, hogy a korszak popzenéjét a korszak popzenészei abszolút folkként értelmezték és dolgozták fel, hogy emeltek át vagy loptak el egy az egyben dolgokat egymástól, mert senkinek nem jutott eszébe tökölődni.

Az internet meg nem volt ott lelkiismeretnek és okostojásnak, minden dalt el kellett énekelni, amilyen hangosan csak lehet. Ez elég imponáló egy olyan pillanatban, amikor zenészek kénytelenek merchöt árulni a színpadról, vagy streaming algoritmusoknak hajbókolni a jobb statisztikák reményében, miközben mindenfelé opportunista populisták igyekeznek tényleg alánk gyújtani a bolygót már végre valahára. Amellett, hogy nagyon cool lehetett, azért remélem, hogy sikerül erre a problémára a generációmnak jobb választ találni, mint Woodstock.