Visszafordíthatatlan – kritika a Tenet című filmről

A Tenetre nagyszerűen illik George Lucas egykori irányelve: „Egy speciális effektus történet nélkül csak effekt marad.” Ugyan az idős Jedi-mester sem tartotta be az önmagának adott szabályt, neves brit kollégája gyorsan besorolt mögé. Nolan eddig ugyanis zömmel önpusztító karakterekre fókuszált: a Mementó ban egy memóriazavaros, tragikus noir-antihős szánja magát a feleségbosszú etikátlan tettére, miközben vetélytársai ott verik át, ahol tudják. A tökéletes trükk egymásnak rontó illuzionistái ugyancsak revanstól fűtve cselekszenek, de még A sötét lovag-trilógia címszereplője is traumáinak feloldása érdekében lényegül önbíráskodóvá.

Hangulatteremtéssel blöffölne Nolan, holott a Tenet folyton az univerzuma kaotikus törvényszerűségeit igyekszik végeláthatatlan expozíciókkal magyarázni.

Olcsó, hazug bűvésztrükként okoz csalódást a narratíva.

Ahogy az Eredet az álmok absztrakt voltát, úgy a Tenet a jövőből a múltba haladó inverzió jelenségét is racionalizálja. Öntudatlanságra építő, megmagyarázhatatlan eseményekre kapunk fals válaszokat. Igaz, sokáig akad, ami menti a menthetőt. Hibátlanul vágott és rendezett kémsztorit vezényel a rendező. Nolan kiváló akció- és thrillerdirektor, technikai tudásához kétség sem férhet. Tisztában van azzal, hogy mi fán terem a suspense, mikor kell Hoyte van Hoytema operatőrt grandiózus nagy totálok (money shotok) vagy szorongató közelik rögzítésére bírnia, a Lee Smith vágót pótoló Jennifer Lame pedig ugyan nem tudja elkendőzni elődje hiányát, prímán alárendeli magát a felette tornyosuló szerző kéréseinek. Intenzív az oslói hangárba bármilyen CGI-segédlet nélkül csapódó Boeing tűzijátéksnittje, a visszafelé repülő töltények és kézitusák felvétele (a kijevi operanyitány bármelyik látványpornó díszére válna), sőt úgy tűnik, a párbeszédek hallatán sem csóválhatjuk a fejünket. Bizalmas információkat szivárogtatnak ki jól fésült, ravasz vagy korrupt figurák, és a spiontörténetek hagyományai szerint fordulatosnak hat az ellenfelek pszichológiai játszmája.

Csakhogy végül ez is egy gyenge trükk: a Tenet olyan, mint egy screwball comedybe, vagyis pergő dialógusmaratonba oltott James Bond-kaland.

Hadaró szereplők beszélnek erről-arról, majd amikor tettekre kerül sor, Nolan összekuszálja a cselekményt, így a korábban elhangzott „atomkatasztrófa” szó, netán a világ sorsát firtató, eleve arcpirító megjegyzések csak lógnak a levegőben.

A rengeteg fontoskodó párbeszéd egyre bődületesebb, múltban-jelenben is gyökerező képtelenségeknek tör ösvényt, ráadásul a film alig foglalkozik a karakterekkel. John David Washington Főhős nevű főhőse igazi kételyek híján, érdektelen faarccal járkál fel-alá, és a partnerének jelölt Robert Pattinson is ugyanezt teszi. Nolan a megalázott feleséget játszó Elizabeth Debicki karakterét igyekszik drámával megtölteni, de ez is hamvába hulló próbálkozás. A Kenneth Branagh által játszott Putyin-hasonmás markában vergődő, érzelmileg zsarolt trófeanej rettegése biztosíthatna ugyan némi emocionális kötődést, de a Tenet megannyi kvantumfizikai zsargonja ezt elnyomja. Ráadásul a rendező leköpéssel, ordítások elszenvedésével, veréssel, maradandó fizikai sérülésekkel, lenge öltözetű csábítással tárgyiasít egy jobb sorsra érdemes karaktert. Ez attól függetlenül is feltűnik, hogy Nolannek sosem tartozott az erősségei közé az árnyalt nőábrázolás a Memento csalárd femme fatale-jától kezdve A sötét lovag felrobbantott ügyészén át a Dunkirknek a háború férfijait előtérbe hozó eposzáig.

Nincsenek igazi személyiségek, így konfliktusok sem. A Tenet nonlineáris kifejezésformája végképp nem zilált elmeállapotokat, megszállottságot hoz modernistán testközelbe, hanem egy ormótlan akcióóda ügyetlenül posztmodern kiszolgálójává silányul. Nyakló nélkül, azonosulást mellőzve zúdulnak ránk a válogatott attrakciók. Mintha a Tom Cruise-féle Mission: Impossible bármilyen etikai határhelyzetre fittyet hányva a sztár kaszkadőrshow-epizódjaiból állna, vagy ha az eredeti tévésorozat kidobta volna az ablakon az agymunkát, és csak bunyókkal, robbanásokkal próbálna lóvá tenni. Nolan így eléri, hogy két évtizedes pályafutása óta először ne érdekeljen bennünket, hogy mi zajlik a történetben, hogy élnek vagy halnak-e a szereplők. Zavaros időutazós sci-fije legfeljebb a szintén felszínes nézőnek ad csemegét, aki logikai döccenőkön próbál fogást találni. Csakhogy semmilyen jó sci-fit nem ez avat hatalmassá.

A jövőből múltba, esetleg múltból jövőbe libbenés pusztán katalizátora a lényegnek, vagyis annak, honnan hová jutnak el a szereplők, mivé válnak közben.

Ugyanezt hagyta figyelmen kívül a nevetséges, feszültségteremtését ostoba humorral lúgozó, ötlettelenségbe fulladó Bosszúállók: Végjáték, és pontosan a karakterorientált hozzáállás révén intelligens darab a Looper vagy az első két Terminátor. A Tenet hősei azonban jórészt nem alakulnak át pszichológiailag. Robotokként teszik a dolgukat, végrehajtják a missziót, miközben Nolan konyhafilozófiával azt próbálja sugallni, hogy jellemük, döntéseik sorsfordító erővel bírnak.