Trianontól a Részeg józanokig – 5 magyar regény, amiből jó film lehetne

Péterfy Gergely: Kitömött barbár (2014)

A 18. századi bécsi udvarban élt egy fekete ember, akinek a fél világ a csodájára járt. Angelo Soliman főhercegi mór volt, afrikai királyfi, aki rabszolgaként került Európába. A korabeli divatos nevelési elvek szerint főnemesek tanítójának képezték ki, így hasznosíthatta intellektuális képességeit, és tudós szabadkőműves lett – nem mellesleg a szintén szabadkőműves Kazinczy Ferenc mentora, jó barátja. Barátságuk története, amelyből Péterfy Gergely előbb PhD-értekezést, majd lebilincselő történelmi regényt írt, a magyar kultúrtörténet egyik elfeledett fejezete, ami elsősorban mégis a hihetetlenül gazdag és fordulatos életanyag miatt érdekes. És persze azért is, mert Szoliman és Kazinczy barátságának története mélyén végtelenül aktuális kérdések lappanganak a kulturális idegenségről: ki kit és miért tekint barbárnak, hogyan játszik ebbe bele Nyugat és Kelet viszonya (a regényben a bécsi udvar és az alsóbbrendűnek tartott magyarok, meg persze a felsőbbrendűnek gondolt fehérek és az „állatias” feketék), a neveltetés, nacionalizmus, tolerancia. Solimannak egyszerre kellett szembenéznie az emberek csodálatával és gyűlöletével, és bár életét a legfelsőbb körökben élhette, az emberiesség megcsúfolásaként végül a Természettudományi Múzeumban tették közszemlére kitömött testét.

A Kitömött barbár egy látványos történelmi film ígéretét hordozza magában, amelyben felgöngyölíthető lenne a történelmi kutakodásokból megint a politika harcterébe átkerült magyar szabadkőművesség története is, amit végre ki lehetne rántani a csuklyás, gonosz összeesküvők rajzfilmszerűen elrajzolt filmmítoszaiból. Arról már nem is beszélve, hogy a pandémia milyen váratlan aktualitást kölcsönzött a részben a kolera idején játszódó regénynek, amely ugyanúgy szól a „járvány öröméről”, amely ígéret arra, hogy kiszabaduljunk korábbi életünkből, mint a tragédiájáról, amely felszínre löki a társadalmi feszültségeket – hiszen a parasztok azt hiszik, az urak, az urak pedig azt, hogy a parasztok terjesztik a betegséget.

A Kitömött barbár szövevényes családi melodrámaként is csavaros, izgalmas sztori, nagy ívű tragédiákkal és hatalmas, vászonra kívánkozó személyiségekkel, amilyen az alkimista és a munkájába beleőrülő após vagy a kevésbé tehetséges, ezért Kazinczyra féltékeny báty szinte népmesei figurája, aki ki akarja őt fúrni mindenéből.

Péterfy regénye még azt is elbírná történetben, történelemben, karakterrajzban egyaránt, hogy sorozat készüljön belőle – legalább egy hatórás limitált széria kellene ahhoz, hogy a filmesek kibontsák a kötet minden aspektusát.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad (2014)

A magyarnál sokkal inkább piaci alapon működő angolszász filmgyártásokban mindig biztos beruházás, ha egy jó nevű író kritikailag is elismert és széles körben olvasott regényét adaptálják. Az író neve és az eladott példányszám garancia a producernek, hogy amiért az ember fizetett a könyvesboltban, azért fizetni fog a mozipénztárnál is. Ha a magyar filmgyártás is így működne, alighanem Grecsó Krisztián lenne az egyik legtöbbet adaptált magyar író, aki a lektűrirodalmat meghaladó, de olvasmányos nyelvezettel megírt, igényes szórakoztató irodalmat művel.

Nem tudni, melyik könyvéből fogyott a legtöbb példány, de a Megyek utánad már csak azért is tűnik ideális filmalapanyagnak, mert pontos dramaturgiát működtet – végigveszi egy férfi (fiú) szerelmeit, hogy válaszoljon a kérdésre: Leírható-e egy ember élete a kapcsolatain keresztül? Nyilvánvalóan leírható, ezt bizonyította nemrég Reisz Gábor második filmje, a Rossz versek is, amely mintha társfilmje lenne Grecsó regényének. A Megyek utánad könnyen átélhető, sokak által tapasztalt, kisunicomozós, szobában gitározós, szalmában bújócskázós jelenetekben fogja meg, írja le és teszi kitapinthatóvá a különféle életkorú szerelmek hangulatát a reménytelen óvodaitól a tragédiákkal tarkított kamaszon át egészen az első érettebb tapogatózásokig. Különösen jól állna ez a regény egy olyan rendezőnek, aki fogékony a szerelmi csalódások tragikomikumára, és képes generációs élményekké, a digitális előtti világ csajozásait megélő harmincasok élettörténetévé duzzasztani a Megyek utánadot – ahogy például Reisz tette a saját filmjeiben.

Kiss Tibor Noé: Inkognitó (2010)

A tehetséges ififocista, aki sokáig küzd, hogy elfogadja transzneműségét – ha valaki Hollywoodban pitch-eli ezt az ötletet, már egy sikerfilmről beszélnénk, amiért Eddie Redmayne élete második Oscarját is megkapja. Magyarországon ennél bonyolultabb a helyzet, és nem csak amiatt, ahogy a politika áll a transzneműséghez – az államilag dotált filmgyártás miatt sem valószínű, hogy vászonra vinnék Kiss Tibor Noé regényét, ugyanis épp a Filmalap támogatott egy transznemű fiatalról szóló, nemsokára talán mozikba is kerülő filmet (Egy lányról). Hanem azért, mert az önmegfogalmazás nehézségeire fókuszáló és ezzel a problémával a nyelv(é)ben is küzdő Inkognitó nehezen adná magát egy hagyományos adaptációnak. Kiss Tibor Noé nem történetet ír, hanem hangulatot, tárgyakat, pillanatképeket, érzésvilágokat rögzít egymás után, és ha valaki ezt szó szerint lefilmezné, abból töredezett kísérleti film, tárgymontázs lenne, nem egy hollywoodi toleranciafilm az (ön)elfogadás erejéről.

Az Inkognitó filmre vitelének kulcskérdése, hogy sikerül-e megtalálni azt az önreflexív filmnyelvet, amely visszaadja a nemi identitásválság nyelvben élő problematikáját.

Nevezetesen azt, hogy értelmét veszti és zilálttá válik a nyelv, mert olyan paradigmaváltás zajlik az elbeszélő életében, amelyet nem tud már az eddigi szavaival megfogalmazni.

Ha viszont megoldást talál erre a rendező, egy rettentő érzékeny és sokrétű történet nyílik meg előtte, amelyben akárcsak a Fehér tenyérben, benne vannak az omladozó szocializmus csukaszürke sportálmai, az azokat megölő atyai/edzői szigor, a tragikus családi sorsok (az anyánál idegösszeomlás, az apánál delirium tremens), valamint az a szégyennel és titkolózással teli folyamat, amellyel a nem szokványos nemi identitás felvállalása jár. Az Inkognitó nagyon pontosan szól arról, hogy a transzneműek dilemmája sem csak annyiból áll, hogy ők nem ahhoz a nemhez szeretnének tartozni, amellyel születtek, és felvázolja, mennyiféle árnyalata és tragédiája lehet a két nem közti megrekedtségnek. Ugyanakkor épp amiatt lehetne univerzális és végső soron felemelő történet a filmvásznon is, mert valami alapvetőt fogalmaz meg arról, hogy mennyire problémássá vált mindannyiunk identitása a 21. században, és hogy ezzel mindenkinek meg kell vívnia a saját harcát – csak van, akié sokkal, de sokkal küzdelmesebb.

Müller Péter: Részeg józanok (1973/2017)

Hitchcock mondta, hogy igazán jó filmet csak rossz könyvből lehet csinálni, és a Psychóval bizonyította is a tételét. Hozzátehetnénk, hogy egész jó könyvből is lehet nagyon jó filmet forgatni, és mindebből azt szűrnénk le tanulságként, hogy az egzotikus íróként jegyzett Müller Péter ifjúkori kulcsregényét, a Soós Imre életét és halálát elbeszélő Részeg józanokat érdemes lenne vászonra vinnie valakinek. A színész fordulatokban és tragédiákban gazdag élete ugyanis kész forgatókönyv. A tanyasi mélyszegénységből jövő, írni-olvasni alig tudó Soós akaratán kívül vált a Rákosi-korszak emblematikus színészévé. Származása és tehetsége révén ő lett az ünnepelt „paraszt zseni”, akinek robbanékony színházi alakításairól máig legendák keringenek, moziban viszont a Körhinta kivételével sematikus termelési filmek főhőseit játszotta. Soós már azzal sem tudott igazán mit kezdeni, hogy hirtelen piedesztálra emelték, de amikor ’56 után félreállították, az utcán gyalázták és leköpték, mert a diktatúra plakátarcát látták benne, még jobban megroppant. Az alkoholhoz fordult, végül ’57 júniusában feleségével, dr. Perjési Hedvig pszichológussal együtt öngyilkosságot követett el. Hogy mi történt pontosan azon az estén, máig nem tudni, mert a hatóságok igyekeztek minél előbb lezárni és eltussolni az ügyet.

Amit Müller Péter regénye hozzáad ehhez az életrajzhoz, az az érzelmektől túlfűtött személyesség. Müller közelről ismerte a házaspárt, és találkozott is velük az utolsó éjszakán. Az ötven évvel később újraírt kisregényében már a köztük és egy idősebb professzor között kibontakozó szerelmi négyszöget is őszintébben vázolja fel. A Részeg józanok hézagmentesen illeszkedne a moziban kedvelt, tragikus sorsú művész életrajzok sorába, és a színész ellentmondásos története azt is plasztikusan érzékelteti, hogyan tört meg embereket, karriereket a Rákosi-diktatúra.

Tévében történtek már próbálkozások az életút filmre vitelére: 1981-ben Karinthy Márton rendezett ma már beszerezhetetlen tévéfilmet Hubay Miklós szintén Soós Imre életét feldolgozó darabjából (Tüzet viszek) Cserhalmi György főszereplésével, pár éve pedig a dokumentumfilmjeiről ismert Papp Gábor Zsigmond (pl. Magyar retró) tervezett tévéfilmet a Részeg józanokból, de az forráshiány miatt végül nem készülhetett el. Érdekes lenne megnézni, mit jelent ma, mit mondhat nekünk most Soós Imre sorsa. A kérdés csak annyi: ki tudná hitelesen eljátszani a színész zsenit? Valószínűleg csak egy hasonlóan fiatal és friss felfedezés, egy zsigeri, természetes tehetség, amilyen például Vilmányi Benett.

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól (2013)

Égető hiányossága a magyar filmgyártásnak, hogy nem nagyon készült még nagy, de még csak kis játékfilm sem Trianonról. Ehhez bizonyára hozzájárult, hogy a rendszerváltás előtt csak egyféleképpen lehetett beszélni a történelmi traumáról: a Horthy-korszakban a revizonizmus hangján, a szocializmusban pedig leginkább sehogy, hiszen a szomszédos országokkal fenntartott elvtársi viszony miatt tabusították az elcsatolt országrészek problematikáját. Hogy a rendszerváltás óta eltelt harminc évben miért nem pótolták ezt a hiányosságot, az már jóval összetettebb kérdés. Hozzájárult bizonyára az is, hogy Trianon máig politikai darázsfészeknek számít, amelybe önszántából csak az a rendező merne belenyúlni, akinek szívügye a téma. Nem mellékes az sem, hogy a történelmi-kosztümös film drága műfaj, és egy többmilliárdos támogatást kultúrpolitikai szempontok mentén oszt ki az állam. Kérdés az is, hogy mely oldaláról lehet megfogni Trianont, hiszen Trianon nem a békeszerződés aláírását jelenti, hanem egy sok évtizedes, elhúzódó társadalmi-politikai folyamat végpontját, az ország felbomlását, családok szétszakadását, vagyis a nemzeti és magántragédiáink szoros összefonódását.

Erre kínálhatna megoldást, ha a filmesek egy el- és közismert regényből indulnának ki, amely már eleve adna egy választ ezekre a kérdésekre. Bizonyára akadnak műfajilag könnyebben adaptálható regények, de a Fejtől s lábtól különösen izgalmas filmalapanyagot szolgáltat. Tompa Andrea vaskos kötete két erdélyi orvos történetét meséli el az 1910-es évek elejétől az első világháború kiábrándító embertelenségén és Trianon traumáján át a boldog egymásra találásig. A románc ígérete a moziban is kellő hajtóerőt biztosítana az amúgy a század eleji létezéshez lassított elbeszélésnek, az egymással hol találkozó, hol eltávolodó, körbetáncoló sorsok pedig izgalmas dramaturgiai eszközt adnak a forgatókönyvíró kezébe.

De ami ennél is fontosabb: Tompa Andrea határozottan gondol valamit a trianoni traumáról és arról, hogy hogyan lehet azt ha nem is teljesen feldolgozni, de a gyógyulás felé terelni, és ezt olyan tapintatosan, olyan empátiával írja meg, ami a filmvásznon is átsütne.

A Fejtől s lábtól persze rengeteg adaptációs kérdést vet fel, például a korhű erdélyi nyelvezetet, amely filmen inkább elidegenítően hatna, de aki ezekre megoldást talál, az egy rendkívüli gazdagságú történethez talál utat, amelyben ott rejlik egy egész letűnt világ, a háború előtti, alatti és utáni Kolozsváré, a bontakozóban lévő feminizmusé, Magyarország és Erdély, város és vidék viszonyáé. Tompa regénye kimeríthetetlen kincsesbánya: egy nagy film ígérete is ott lapul a sorai között.