Tom Cruise és a világvége II.

Hollywood bármennyire is bízik a stúdiók raktáraiban tonnaszámra felhalmozott „tűzijáték-állományban”, a mozirajongókat azért nem olyan könnyű megvezetni. Ma már senki sem fog hasra esni a gonosz idegen civilizáció által átfazonírozott amerikai látképtől a mozivásznon. Márpedig a főszereplő, Jack Harper (Tom Cruise) finoman minimalista, szuperfejlett repülő szerkezete többek között elsiklik a lerombolt Pentagon, az Empire State Building, de egy jelenetben még a Szabadság-szobor letört karja mellett is.

A kiinduló helyzet ismerős: 2077-ben járunk, világunkat úgy 60 évvel ezelőtt megtámadták, és a háborút ugyan megnyertük, de a Föld lakhatatlanná vált: a túlélők a Szaturnusz holdjára, a Titánra költöztek. Jack feladata a maradék földi energiaforrás (víz) begyűjtésének felügyelete. Két hét múlva vége is a munkának, Jack és kedvese, Victoria pedig utolsó földlakókként csatlakozhatnak az új kolóniához. Mondanom sem kell, valami itt az első pillanattól kezdve erősen bűzlik. Miért támadnak még mindig az idegenek, ha már úgyis elveszett a Föld? Jack, aki korábban töröltette az emlékeit, miért álmodik mégis minden éjjel egy ismeretlen nővel? És a legfontosabb: mért ül állandóan az a félelmetesen bárgyú mosoly a Föld körül keringő gigászi űrbázis parancsnokának az arcán?

Nem véletlenül titkolózott a stúdió egészen a bemutató napjáig, a film ugyanis tartogat meglepetéseket, és ezek egy részét nem is lehet előre kitalálni. A kifejezetten grandiózus ívű történet, mely többek között a Függetlenség napjára, a Moon című modern klasszikusra és a Mátrixra is rárímel, sajnos több sebből is vérzik. Ezek sajnos olyan sebek, melyeket nem lehet egy legyintéssel vagy lelkes fantáziálással „begyógyítani”. Igaz, hogy a paradoxon valamennyire a műfaj velejárója, azonban itt mintha a végére nem maradt volna elég spiritusz Joseph Kosinski forgatókönyvében.

Jogosan várhatjuk a fináléban a féktelen, hollywoodi tűzijáték-puffogtatást, ám helyette minden feldobott labdát remegő ujjheggyel próbálnak meg lecsapni az alkotók. No de mielőtt még elvesznék saját metaforáimban, jöjjön egy példa: Jack megszerzi egy lezuhant űrhajó fekete dobozát, amelyből a világméretű összeesküvés hátterére azonnal fény derülhetne. Ez még a film első felében történik, mégis a játékidő legvégéig vár főszereplőnk a felvétel meghallgatásával. Naná, hiszen így drámaibb tud lenni a csattanó! A bennem élő kölök toleráns a hasonlóan kimódolt megoldásokkal, csakhogy ezekből az átlagnál több van a Feledésben.

A színészvezetéssel sem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Olga Kurylenko hiteltelen, nem mintha túl sok ideje lenne kibontakozni. Tom Cruise sokadszor is csupán Tom Cruise a vásznon. Az ő jelenléte néhol egészen meggyőző, nekem mégis hiányzott alakításából a gyermeki kalandvágy tombolása, csakúgy, mint az őszinte rácsodálkozás az emberiség legnagyobb tragédiájának rideg hátterére. Helyette akad itt romantikus egymásra találás három egész percben. A néző nagyon hálás tud lenni az érzelmi szálak kibontásáért egy ilyen történetben, a film bőven elbírta volna ezek elmélyítését.

A legsikerültebb karakter – már csak az ellentmondásossága miatt is –, az Andrea Riseborough (éppen a legkevésbé ismert színésznő) által megformált Veronica. Ő akkor sem hajlandó feladni a hazug álmot, amikor Jack egyértelmű bizonyítékot szerez az összeesküvésre. Ebből a szempontból Cypher karakterével rokonítható a Mátrixból – majdnem el is feledkeztem a trailerben somolyogva szivarra gyújtó Morgan Freemanről. Ő lenne a hősünk szemét fölnyitó mester, a bölcs vezető. Lenne, ha nem kapott volna nevetségesen rövid játékidőt. A cselekményt kétségbeesetten elvarrni igyekvő forgatókönyv kegyetlenül bánik vele is.

A látvány ugyanakkor lenyűgöző. A Tron: Örökség futurisztikus járműveiért is felelős dizájncsapat minden ízében egyedi eszközöket teremtett, amik funkcionális alapon is helytállnak. Néhány közeli felvételen kilóg a lóláb, a fináléban mintha befejezetlen trükkökkel is találkoznánk, ezeket Spielberg vagy a maximalista James Cameron nem engedte volna ki a kezei közül. A pénz viszont nagy úr, ahogy a határidő is, amihez Kosinski nyilván kénytelen volt tartani magát.

Adott tehát egy blockbuster-szezonnyitó látványmozi, melyben szinte minden megvan, hogy a legnagyobb kultfilmek közé emelkedjen, mégis minden alkotóeleméből hiányzik egy kicsi plusz. Az epikus történet kiegészítésre szorul, mert érződik, hogy nincs jól elvarrva. A színészek kénytelenek generált lelkizésbe bocsátkozni bizonyos jelenetekben, a látvány pedig önmagában kevés az önfeledt szórakozáshoz. Mégis, a Feledés bátran vázol fel egy megrendítően sanyarú jövőképet az emberiség számára, melyet akár a jelenkori globális problémák prognózisának is tekinthetünk. A Transformerek, G.I. Joe-k és egyéb műanyag figurák uralta színtéren a néző már ennek is nagyon örülhet.

Feledés (Oblivion)
Rendezte: Joseph Kosinski
Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 125 perc, 2013 (UIP-Duna Film)