Kihordott feszültség – Interjú Sztercey Szabolcs költővel

2017-ben jelent meg először versesköteted A nyelvtani közép címmel. Az idén kiadott Plüssbolygó t olvasva az az érzésem, hogy az elsőben már benne volt a csírája. Egyébként szerepelt is erre utalás egy kritikában: „amit A nyelvtani közép kihord, azt a Plüssbolygó szüli meg”. Te hogy látod ezt? Hogyan alakult ki az új kötet koncepciója?

Mindenképpen szorosan egymáshoz kapcsolódik a két könyv, bár A nyelvtani közép – már csak a világa és az egyenetlensége miatt is – azt hiszem, egy nehezebben megközelíthető kötet. A Plüssbolygó ötlete meglepően könnyen és természetesen jött, pedig alapvetően hajlamos vagyok sokat szöszölni és agyalni a koncepciókon. Arra pontosan emlékszem, hogy az utolsó percig kerestem a címet az első kötethez, és a kétségbeesett ötletelések közepette beugrott a „plüssbolygó” szókapcsolat, amiről éreztem, hogy ez egy könyv címe, csak épp nem azé, amivel dolgozom. Volt kb. két vers, ami nagyon konkrétan a család témájával foglalkozott, és már nem fért bele A nyelvtani közép világába, de a cím megtalálásával szépen kinyílt egy új kötet lehetősége. Ha nem is kiforrott vagy egyenletes az első, abból a szempontból mindenképp fontos számomra, hogy ezt a kissé távolságtartó, szenvtelen, leíró és elfojtott érzelmekkel működő beszédmódot ott találtam meg. Talán azért passzolt jól a Plüssbolygó világához is, mert nagyon hasonlít arra, ahogy emberek gyakran a saját emlékeikről, traumáikról beszélnek (a dokumentumfilmek mélyinterjúi például különösen jól mutatják ezt): sokszor van egy távolság a mesélő és a saját története között, ez a távolság pedig számomra egy nagyon izgalmas tér, másfajta feszültséget hordoz, mint a nyíltan érzelmes vagy azonosulásra késztető nyelv. És a közhelyes válasz az, hogy igen, de

a téma már foglalkoztat egy ideje, kimondottan az együttlétezés lehetőségei.

A címről először egy gyerekkönyv jutna eszembe, sőt a borító is ezt sejteti, azonban a kötetzáró vers más értelmezést ad a plüssbolygó metaforájának.

Nagyon izgalmas tapasztalat vagy érzés, ahogy egyetlen helyes szó rendbe tudja rakni a dolgokat, és beindít egy egész, izgő-mozgó világot. A plüssbolygóra mindig is úgy gondoltam, mint egy olyan helyre, ahol a különböző, személyiségünket és érzésvilágunkat meghatározó gyerekkori tapasztalatok, hatások és helyzetek következményei, az ezekből fakadó, mondjuk úgy, „torzulások” élnek. Ahol lehet ezekkel találkozni és valamiféle párbeszédbe lépni velük, talán némi választ is kicsikarni belőlük. Azt hiszem, az önreflexió, az önértelmezés helye, maga a Plüssbolygó mint kötet pedig egy tágabb reflexió azokra a családtapasztalatokra, amiket magamban és magam körül látok. Valahol egyébként gyerekkönyv, vagy inkább magában rejti a gyerekkönyv lehetőségét, de semmiképp nem a gyerekek voltak a célközönség – mindezzel együtt szívesen kipróbálnám, hogy működnek-e náluk ezek az írások. Egyébként kamaszoknak olvastam már fel belőle, elég sikeres volt, és külön örültem, hogy nevetnek, mert valóban inkább egy enyhén tragikomikus, szatirikus hangnem megütése volt cél.

Szabadversekről beszélünk, a szövegeknek nagyon erős sodrása van. Az alkotás során felmerült, hogy más versformát is kipróbálsz? És úgy általában te hogy látod, a versforma és a téma mennyire függ össze? Mennyire határozza meg egyik a másikat?

Azt hiszem, hogy ehhez a vizsgálódó, dokumentáló, távolságtartó, de közben empatizáló beszédmódhoz ez a forma talál a legjobban. Szóval elég gyakran képzeltem el arcokat, akik egész egyszerűen mondják ezeket a szövegeket, vagy mint szemtanúk, vagy mint az események átélői, de mindenképpen egy távolibb, reflektáltabb szemszögből, és nem igazán tudnám elképzelni, hogy ezek az arcok például kötött vagy nagyon pontosan szerkesztett versformában beszéljenek. Valami hasonló volt a koncepció az előző kötet esetében is, de ott még messze nem ennyire tudatosan – számomra a kritikában említett „amit A nyelvtani közép kihord, azt a Plüssbolygó szüli meg” gondolat itt érhető a legjobban tetten. Meg egyáltalán, egy dekonstruáló megközelítésmódhoz mindenképpen alkalmasabb a kötetlen, sodró, folyamszerű forma, ami egyre mélyebbre és mélyebbre próbál menni, amiben egyre jobban és jobban gyűl a feszültség, de pont addig, amíg még nem sül ki, nem lesz unalmas.

A családi kötelékek nagyon izgalmasan alakulnak a kötetben. Folyamatos szerepfelcserélődésekről olvashatunk, az egyik versben például az apa, az anya és a gyerek heti rendszerességgel cserélik egymás között a szerepeket. A Plüssbolygó ban az is megtörténhet, hogy a születésről a gyerek döntsön, aki évek óta az anyaméhben fejlődik, és szokatlan módon közelíted meg a válást, valamint az örökbefogadást is. Honnan inspirálódtál?

Nem tudom, van-e erre kielégítő válasz, de közelíteni talán tudok hozzá. Az inspiráció szó kapcsán meg kell említenem, hogy elég közel áll hozzám a sci-fi és a fantasy-irodalom – ezek voltak a legkorábbi olvasmányélményeim, a világépítgetésre való hajlam és a high-conceptekben gondolkodás minden bizonnyal ezekből származik. Továbbá egy olyan városkában nőttem fel, amelyet a mai napig a legjobban az abszurd szóval tudok jellemezni, de nem tudom pontosan, miért. Az egészet belengő posztkommunista hangulat, a mindent behálózó beidegződések, furcsaságok, kimondatlanságok és befele fordulások valahogy pont azt eredményezték, hogy szembemenjek ezekkel, és ösztönösen próbáljam, ha nem is lebontani, de átrendezgetni őket magamban. És a kötet témájára szűkítve az egészet: azt hiszem, itt is a különböző, családdal kapcsolatos beidegződéseket, még ma is élő közhelyeket próbálom valamelyest dekonstruálni, de nem föltétlenül provokációs céllal, inkább csak a megértés végett. Mint amikor egy kisgyerek kíváncsiságból szétszed valamit. A szövegek jó részének középpontjában valamiféle tabuérzés vagy tabusított gondolat áll, ami teljesen hétköznapiként és reálisként van kezelve, így fordul át az egész abszurdba és irreálisba. A gyerek azért „válik” a szüleitől, mert felismeri az alkalmatlanságukat, és jobb család környezetre vágyik, ami valahol teljesen logikusan hangzik, de a valóságban kivitelezhetetlen, mert köt a fennálló, meglévő szerkezet. Hasonlóan a szerepek cseréje is pontosan a szerepek kötöttségét hivatott feloldani, egy picit talán szatirizálni.

Jó, hogy említetted a kíváncsiságot: szerintem ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amit a gyerekkorból magunkkal hozhatunk. A bátorság pedig a másik, hogy erről őszintén, egyenesen, szorongás nélkül tudjunk beszélni. Ezt azért már sokkal nehezebb átültetnünk a felnőtt létbe. Volt benned félelem a témával kapcsolatban?

Igen. Elsősorban talán az, hogy mennyire áll jogomban huszonéves férfiként például anyaszemszögből írni, szabad-e egyáltalán ilyesmit csinálni, mindazzal együtt, hogy ezer példa van erre. Azt gondolom, hogy ha valaki kellő és őszinte empátiával, tisztelettel és kíváncsisággal közelít egy témához, akkor – majdnem – mindenről lehet, és végsősoron kell is írni. Egyrészt ez oldotta fel az ezzel kapcsolatos aggályaimat, másrészt meg az, hogy nem állítok semmit ezekről a szemszögekről, csupán vizsgálgatom, és olyan érzésekkel foglalkozom, amelyek ugyanúgy jelen vannak bennem is, csak épp más kontextusban.

Célod volt, hogy ezzel a kötettel felhívd a figyelmet arra, hogy a családban betöltött szerepeket át kell gondolnunk, esetleg újradefiniálnunk?

Valamit mindenképpen kezdeni kell vele, hiszen eléggé átalakulóban van az erről alkotott kép, egyáltalán a családhoz, a párkapcsolatokhoz való hozzáállásunk, és szerintem hiba ezeket a változásokat reflektálatlanul hagyni. Azt nem tudom, hogy mennyire kell radikálisan újradefiniálni, de az biztos, hogy rugalmasnak kell lenni, és fel kell ismerni azokat a kereteket, amikben biztonságosan tudunk mozogni. Nagyon egyszerűen fogalmazva: néhány generációval, de akár már eggyel arrébb a család egyesek számára egy nagyon világos, érthető képlete és célja volt az életnek, mások számára meg kényszer, de ma már azt hiszem, nem egészen így van, inkább csak lehetőségként van jelen, ami valahol nehezebb döntési helyzeteket eredményez, ugyanakkor egészen felszabadító is.

Te hogyan írnád körül a családban betöltött szerepeket?

Szerintem magát a szerep kifejezést kellene átgondolni, talán lebontani, de azt hiszem, didaktikus lennék, ha erre közvetlenül válaszolnék. Csak annyit mondanék, hogy a kölcsönös biztonságérzet megteremtése egy fontos szempont.

Ha az – elsősorban – érzelmi veszélyérzet folyamatosan fennáll a hozzánk legközelebb állókkal kapcsolatban, annak igazán szörnyű következményei lehetnek.

És a biztonságérzet megteremtésére nem csak a fenti, jobb szó híján, szerepek által történik meg. Ugyan nem explicit módon, de valahol arra is rákérdez a kötet, hogy ezek a viszonyok mennyire tanultak, konstruáltak, és mennyire ösztönből fakadóak – végső soron arra, hogy mennyire képlékenyek. Eddigi tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy eléggé azok, és sokszor csak az elfogadott szabályok, a berögződések kényelme tartja egyben őket.

A versek nincsenek ciklusokra tagolva, mégis érezhető a visszautalás, vagy inkább úgy mondanám, hogy az „emlékeztetés”. Több szövegnél éreztem azt, hogy ez párja lehet egy korábban olvasottnak, hiszen tematikailag szorosan összefüggenek.

Talán az emlékezés természete érhető tetten ebben a szerkesztési megoldásban: néha visszagondolunk valamire, és egy picit másabb, újabb értelmezési keretet, megoldást találunk rá, egy új tartalmi réteg tárul fel. Valami hasonló van ezekkel a „párban” álló szövegekkel is, mintha a kötet beszélői (vagy maga a kötet) folyamatosan próbálna megfejteni valamit, vissza-visszaidézve ugyanazt a témát. Tehát igen, rendszerezéskor volt némi tudatosság benne, de a szövegek írásakor nem annyira volt cél, hogy variáció szülessen egy-egy témára.

A kortársak között (is) nagyon népszerű téma a születés, a családi viszonyok alakulása, sokan kísérleteznek a gyerekperspektívával is. Talán nem kell magyarázni, miért olyan népszerű ez a tematika, inkább arra kérdeznék rá, hogy te hogyan látod, van ebben ennyi lehetőség? Látszólag kimeríthetetlen az a kút, amit a gyerekkori tapasztalatok, élmények jelentenek.

Azt mondanám, hogy van, de megint csak az átalakuló viszonyrendszerekre, struktúrákra fognám: a dolgok történnek, reagálni kell rájuk. Azt hiszem, hogy a folyamatos változás és – nagyon tágan – a világ lekövethetetlensége miatt szükség van önmagunk újra- és újraértelmezésére, talán ennek az egyik eszköze az említett téma és szemszög. Valahol a helyes és pontos nyelv lenne a kulcs, amivel közelíteni lehet ezekhez a változásokhoz, és egyelőre azt gondolom, hogy nem állunk (társadalmilag) túl jól ezzel, nem igazán tudunk a nyelven keresztül szembenézni különböző jelenségekkel. Tapogatózás van, az értelmezés hiánya pedig dühöt és frusztrációt szül. Szóval a létjogosultságát mindenképp érzem, de kérdés, hogy számít-e, vagy meg tud-e oldani ez bármit is.

Neked segítettek a hasonló témájú kötetek, versek? Vagy inkább elzárkóztál ezektől az alkotás folyamata alatt?

Nem volt radikális elzárkózás, de nem igazán olvastam ilyen témájú szépirodalmat. Főleg azért, mert ha egy nagyon erős, markáns írás a hatása alá kerít, és behúz a világába, onnan külön munka kikerülni és visszajutni a sajátomba – bár tény, hogy néha felszabadító hatása is lehet. Viszont elég sok, témájában releváns pszichológiai írást, szakirodalmat olvastam, plusz ami gyakran segített, azok a rövid interjújelenetek meg egyáltalán videók arról, ahogy emberek mesélnek valami személyes élményt, mindegy, hogy milyen témában. Valahogy ez segített belekerülni egy kissé depoetizált és beszédfolyamszerű regiszterbe, ami végül is a kötet egyik koncepciója.

Mindenesetre a Plüssbolygó val megtaláltad azt az irányt, azt a nyelvet, amivel egyedivé tudtad tenni a témakört. Hogy érzed, lehet ezt még továbbvinni? Milyen ötleteken dolgozol most?

A témával kapcsolatban, azt hiszem, mindent elmondtam, amit egyelőre írásban el tudtam mondani, talán egy-két vers van még, amit szerettem volna, de végül nem tudtam megírni. Ezt a nyelvi megközelítésmódot változatlanul szeretem, bár ha születik következő kötet, szeretnék más nyelvi lehetőségekkel is barátkozni, de a pontos irányt egyelőre nem tudom. Ez valószínűleg szakmai hiba, ám a forma többnyire másodlagos nálam a koncepcióhoz és a tartalomhoz képest, így igazából bármi megtörténhet. Azt tudom, hogy jelenleg sokkal inkább a film médiuma foglalkoztat: forgatókönyvet írok, és nagyon szeretnék filmet készíteni, többek között a kötet egyik szövegéből, ami már csak az ötlete miatt is alkalmasnak tűnik. Kiderül.