• „Ami látszik, az való?” – Kritika Lukács Flóra Egy sanghaji hotel teraszán című kötetéről

    2021.08.24 — Szerző: Bethlenfaly Gergely

    Lukács Flóra debütkötetének, az Egy sanghaji hotel teraszán-nak versei a látvány és az azonosság kérdései köré szerveződnek. Alapproblémájuk kissé leegyszerűsítve mintha ez volna: Mi az, amit látok? Mi az, amit érzékelek? Az, amit látok/érzékelek, micsoda voltaképpen? Ez a valami mivel azonos?

  • Lukács Flóra  Kép forrása
    Lukács Flóra
    Kép forrása

    A felvetések általános jellege a kötetet olvasva mindvégig megmarad, és ez mégsem hat banálisnak. A jellemzően rövid, ökonomikusan felépülő verseknek egyébként sem célja az általuk érintett minden kérdés kibontása, illetve részletező, problematizáló színrevitele. Sokkal inkább a megmutatáson van a hangsúly, a beszélők legfőbb és voltaképpen egyetlen aktivitásán, az egyetlen mozzanaton, amelyben az ágenciájuk tetten érhető: a nézésen. Csakhogy köztük és a „valóság” között szüntelenül egy tükröződő-torzító, virtuális-manipulatív felület feszül: a látvány.

    A versbéli helyzeteket jellemzően a „néztem, ahogy…” formula szituálja – egy tekintet, amely enged a látványból kibomló vagy az abban rejtőző, oszcilláló többértelműségnek.

    Ekként mintha a látvány önműködésének lenne tanúja az olvasó, ahogy az elkezdi termelni és szétszórni, megkeverni és egymásra préselni a jelentéseket.

    „Megmutatnám neked…” – indul a nyitóvers kezdősora (Neon), és valóban, a továbbiakban a kötet egy feszes, kijelentő modalitású, tárgyilagos és kissé rezignált hangnemben megszólaló, önmérsékletről tanúskodó beszédmódot tart fenn, amely ritkán ugyan, de mindig indokolt esetben (f)elszabadul. A megmutatott látvány azonban egy cikázó tekintet mozgása szerint létesül, mindig töredékes marad, ekként a vizsgálatára, az analízisére sincs lehetőség. Hogy ez a tekintet, esetleg a látvány immanens tulajdonságai miatt van-e így, vagy talán e kettő közös problémában, az értelmezhetőség és értelemmel felruházhatóság akadályában találkozik-e, arról e versek nem szólnak, és ez arra enged következtetni, hogy a versbeszélők mintegy elfogadták e nehézségeket. Ez lehet az oka annak, hogy a látvány- és a vízió- vagy lázálomszerű leírások mellőzik úgy a bonyolult szerkezeti megoldásokat, mint az aprólékosan kimunkált fogalmi nyelv használatát.

    Lukács Flóra  Kép forrása
    Lukács Flóra
    Kép forrása

    A látvány és azonosság fentebb említett problémáit a kötet a tükröződések, a fény-árnyék játék, a színkeveredések és -összemosódások, valamint a bámulás, a nézés, a megfigyelés cselekvéseinek központi szerepbe emelésével viszi színre. Noha alapvetően az imént felsoroltak szervezik az Egy sanghaji hotel teraszán szövegeit, azokban vissza-visszatér egy, a nemváltást, a transzneműséget és a hermafroditizmust tárgyaló és egyáltalán a biológiai-fiziológiai kétosztatúság felé kritikával forduló szólam, amely hol finomabb utalásokkal él, hol a beszélő explicit megnyilvánulásait közvetíti. A Lola leszek című szöveg átváltozáspasszusa mitologikus-mitikus módon jelenik meg, bár Anohni nevének említése a transzgender-tematika felőli értelmezési lehetőségeket nyit meg: „Azoknak a fiúknak, akik az anyjukkal élnek, / furcsa arcuk lesz. / Anohnin nőnek fel, női nevet kapnak, / a szemük zöldről kékre vált. / Tizenhét évesen öregnek érzik magukat, / harminc felett kezdenek kamaszodni.” Máshol a beszélői vágy és remény tárgyaként jelenik meg a nemi átváltozás, sőt az ovidiusi szöveg is a Lukács-kötet utalási rendszerébe kerül: „Firkálgatok, / egyre csak azt remélem, / átváltozom. / Ágyadban meztelen fiú / leszek, akinek nincsenek vágások / mellkasán, hasán, lábai közt.” (Bombarózsa; lásd még az Ovidius állatai című verset). Megint máshol egy bizonyos katadróm halfaj szaporodásának sajátságai (ti. protandrikus hermafrodita) olvashatók (Barramundi), noha ez utóbbi szöveg a vonatkozó Wikipédia-szócikk versbe tördelésénél nem jut sokkal tovább.

    Akárhogyis, Lukács Flóra kötete jó érzékkel közelíti és hasonítja egymáshoz a testi-nemi identitás transzformációs potenciálját, valamint a tüköződő felületek adta, önmagával sosem azonos látványt, a chiaroscuro, a fényviszonyok és azok hatásainak a dinamikáját, valamint a színek keveredését, amelyek egyaránt a diszkrét elemek összefonódásából, egymásba nyílásából, tehát átváltozási-keveredési lehetőségeiből fakadnak. Az imént idézett Bombarózsa című vers egy későbbi szakasza, bár némiképp patetikus hangszerelésben, de az „átváltozás” problematikáját szorosan az interszubjektív viszonyok és a vizuális érzékelés akadályozottságához kapcsolja: „Csak akkor nehéz, / ha néha rájövök, / hogy különböző szélvédőkön keresztül / nézzük a világot. // Más ablakokon zuhanunk át, / mikor a fehér csíkok / összemosódnak szemünk előtt.”

    A kötet kulcsmotívuma viszont a már említett tükröződés, színkeveredés jelensége köré szerveződik.

    Ez egyrészt a szövegek atmoszféráját teremti meg – a gigapoliszok belvárosainak fényreklámjai és a hatalmas üvegfelületek az „áradó giccsel” (Üveggolyó) megspékelve a látvány nem szűnő vibrálását és a vizuális káoszt valóban plasztikusan képesek megjeleníteni. Másrészt a Harry Gruyaert egyes fotográfiáit idéző sokszoros tükröződés és színkavalkád – „körülöttünk fényhegyek, fényfalak, fényvizek” (Pink liliom) –, a számtalan egymásra rakódó, voltaképpen azonosíthatatlan eredetű kép a valósághoz (és persze: másokhoz és önmagamhoz) való hozzáférés alapvető problémájával szembesít.

    Lukács Flóra  Kép forrása
    Lukács Flóra
    Kép forrása

    A tükröződés mintegy eleve ellehetetleníti az önazonosság vagy az autentikus én megképződésének lehetőségét is, ez utóbbiak a humánum által érzékelhetetlen hang- és színtartományokhoz válnak hasonlatossá: „A kígyók érzékelik az infravörös sugárzást, / a denevér hallja az ultrahangot, / a kaméleon szemgolyója két tengelyen forog, / én meg három és fél órája / ülök egy tükörrel szemben, / saját arcom helyett egy gorgó felyet látok. / Kétértelmű, mozgásban lévő kvantumleves.” (Kvantumleves) A tárgyi környezet éppúgy, mint a többi ember, csak közvetve érzékelhető: „Az ablaküvegben tükröződik a város, / palatetők, tűzfalak, félmeztelen férfiak…” (Korlát); „Odakint karok vállak, hátak és lábak, / összemosódnak a szembejövő arcok, / ahogy tükröződnek a kirakatüvegeken, / plexi- és fémlapokon. / A folyón szivárványszínű benzinfoltok úsznak […] képek vibrának a házfalakon, / az eget reflektorok fénye világítja.” ( 3.25 AM); „Sikátorok déli napsütésben, / árnyékot vetnek a falak. / Elillanó körvonalak, / a labirintusok emberpárjai / egymás tükröződései.” (Tenger a köveken); „Hazamenni nem tudunk, / csak amikor az olajos tócsák, / benzinfoltok visszaverik / a szembejövők bőrének / napszakonként változó színét.” (Pionír) A példák hosszan sorolhatók, és a kötet versei is mintha egymás tükröződései volnának, mindig kicsit másképp (re)prezentálva egymást, egyik szöveg visszaveri, torzítja, és átalakítja a másikat, így mintegy leképezve és újratermelve a témájukká tett mechanizmusokat.

    Mindez egy tágabb kontextusban válik érdekessé, annál is inkább, hogy az Egy sanghaji hotel teraszánban mintha egyre csak A spektákulum társadalma 4. §-a visszhangozna: „A spektákulum nem képek együttese, hanem az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek.” A kötet tehát épp e két jelenséget, azaz a képet (a nézést, a látványt), valamint a társadalmat mint emberek egymáshoz való viszonyát problematizálja. A szövegekben megszólalók rezignációja, ezzel összefüggésben a versbeszéd hangneme is a folytonos tükröződésekből, látványtermelődésből és -sokszorozódásból, tulajdonképpen hamisításból előálló pszeudo-valóságából, valamint a szubjektum önmagához és más entitásokhoz való viszonyát meghatározó idegenségérzetéből adódik.

    Nemcsak az úgynevezett világ (az én kontextusaként érzékelt tárgyi környezet), de az én is kitett a spektakuláris működésnek.

    bb

    Az, hogy a minket körülvevőt mint közvet(ít)ettséget, mint puszta reprezentációt tételezzük, Debord spektákuluma és persze Baudrillard szimulákruma óta talán kissé közhelyszerűnek hat, Lukács Flóra kötete azonban épp arra mutat rá, hogy ez – vagyis hogy a reprezentáció lép a valóság, a közvetlenség helyére – az én-meghatározást, az énképet sem hagyhatja érintetlenül. A Veréb című vers beszélője az énre, illetve magára a testre rakódott „képeket” egy abuzív folyamat eredményének tekinti, és a szövegben megjelenik az igény az önazonnosság helyreállítására: „Ha képes lennék rá, elevenen nyúznám le / magamról az összes anyagot, / ami őrzi az ismerős és idegen kezek nyomait.” Az én („magam”) a külső világ nyomait, nyomatait viseli magán, a már egyébként is virtualizált valóság képeit-fényeit (re)prezentálja, és ez az oka annak, hogy az én kvázi eredet(iség)ének helyreállítása, visszanyerése közel lehetetlenné válik. A rárakódások, spektakuláris üledékek rétegei az én köré sokszoros burkot vonnak: „Fémek és kötelek közt vonaglik / egy vándorállat, fátyol helyett / vörös neccet visel az arcán. / A mellkasától az ágyékáig / jár benne az áram, / úgy berreg, mint a tetoválótű. / Hiperrealista festményeket varr / elektronikus zene ütemére / egy harari fiú bőrére.” (Infravörös) A leplek, a gépiség, a képzőművészet, a zene és a kulturális identitás mint afféle labirintus sövényfalai nehezítik meg azt, hogy a fentebb említett „magam”-ra tiszta rálátás adódjon, és az én kellő pontosággal meghatározható legyen. A nemek/genderek közötti határátlépés épp azért bírhat általános antropológiai tétekkel a kötetben, mert a nemiség, amely az identifikáció egyik kulcsmozzanata, a versekben szintén a szimuláció, a virtualitás, a spektakularizált világ részeként jelenik meg. Ennek tanulsága elsősorban, hogy a spektákulum tárgya nemcsak dolog, gazdasági-politikai folyamat, társadalom, média stb. lehet, hanem az én maga, pontosabban a materiális, gazdasági-politikai, társadalmi és mediatizált én is, tehát amennyiben Debord kissé apokaliptikus diagnózisát, amelyet a fentebb idézett dolgozatában vázol, elfogadjuk, úgy számolnunk kell azzal is – és Lukács kötete ezt megteszi –, hogy az (egy?) én éppúgy felszámolódik a spektákulumvilágban, ahogyan a valóság is álvalósággá, közvet(ít)ett valósággá, valóságreprezentációvá alakul. Fojtogató és zavarba ejtő kérdés tehát, hogy mit lehet érteni az én alatt, de egyenesen nyomasztó az ént mint én-reprezentációt elgondolni, az ént mint tükröződő felületet, amely csak visszaver, visszavetít, amelynek nincs még csak feltételesen sem integritása, ekképpen mentes a hitelességtől. Hiszen nem más, mint a spektákulum alrendszere, egy masinéria, mely képeket alakít át újabb képekké, így alakítva át magát is egy pszeudo-énné, egy énképtermelő gépezetté: „Árnyékot vetve tovább kettőződnek / a nemüktől megfosztott, / kék és vörös ikerlelkek…” ( Kötél)

    „Ahol a létező világ puszta képekké változik, ott a puszta képekből valódi lények lesznek – fantazmák, amelyek hipnotikus erővel hatnak a viselkedésre” – írja Debord A spektákulum társadalma 18. §-ában. Lukács Flóra verseiből egy olyan beszélő bontakozik ki, aki már e hipnózis foglya, szemeiben a pocsolyák olajos zavarossága tükröződik, és csak bámul, miközben egyetlen kérdést ismételget: „Kinek a természete / ez a természet?” (Tenger a köveken)

     

    Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán

    Fiatal Írók Szövetsége, 2021

    Lukács Flóra: Egy sanghaji hotel teraszán

  • További cikkek