• Zoltán újratemetve Zsámbékon

    Temetetlen múlt, határtalan szerelem Vidnyánszkyval

    2013.08.02 — Szerző: Barna Zsú

    Szép lassan már elfogad­juk kis ha­zánk­ban is: a színház nem az iro­dalom szol­gáló­leánya, a ren­dező pedig nem a szerző tol­mácsa. Vid­nyánszky Attilára, mondjuk, sosem volt jel­lemző ez az atti­tűd. A zsám­béki elő­bemu­tató kap­csán mégis az elő­adás szöve­gétől kell elin­dulni, mert Zelei Miklós da­rabja egy­szerre tűnik kijátsz­ható Jolly Joker­nek és kerék­kötő­nek az egye­lőre etű­dökre eső produk­cióban.

  • Szép lassan már elfogadjuk kis hazánkban is: a színház nem az irodalom szolgálóleánya, a rendező pedig nem a szerző tolmácsa. Vidnyánszky Attilára, mondjuk, sosem volt jellemző ez az attitűd. A zsámbéki előbemutató kapcsán mégis az előadás szövegétől kell elindulni, mert Zelei Miklós darabja egyszerre tűnik kijátszható Jolly Jokernek és kerékkötőnek az egyelőre etűdökre eső produkcióban.

    Az alapszituáció telitalálat: a történelem és a második világháború utáni új határ kettéválasztja Zoltánt (Rácz József) és Julit (Tarpai Viktória), éppen az esküvőjük napján. Sosem lehetnek egymáséi. Juli meghal, aztán Zoltán is. A falu egyik felének lakói ezt követően úgy döntenek, hogy átviszik a férfi koporsóját a másik oldalra, hogy legalább az örökkévalóságban egymás mellett legyenek, aztán vagy harminc évig viszik. Könnyen lehetne túl direkt a témaválasztás, mégsem az. A beregszászi társulat olyan érzékenyen nyúl az alapanyaghoz, mintha direkt rájuk írták volna a szöveget. A szétszakítottság fájdalma és a szituáció abszurditása tökéletesen keveredik már a színészi alapállapotokban is, ezt az első pillanattól érezni. Valószínűleg nincs az a Sztanyiszlavszkij, aki tősgyökeres pesti színészekből ezt a hangulatot képes lenne elővarázsolni. Ehhez valós emlékezet kell, a történelmi nem elég.

    Mi több, inkább azt hiányolhatjuk, hogy az előadás nem használja ki eléggé a társulat tagjainak és környezetének saját, izgalmas történeteit a határ menti léttel kapcsolatban. Ivaskovics Viktor egyik nyilatkozatában például elmesélte annak az öreg bácsinak az esetét, aki reggel kiment a kocsmába, aztán mikor este ment volna haza, már megvolt a határ. Több ilyen adalékra volna szükség; a karaktereknek is jót tenne, ha lenne saját történetük: a koporsót hurcoló kis csoport egyelőre csak egy massza, mindössze jelmezeik és skiccszerű jellemvonásaik különböztetik meg őket egymástól. Egyikük akcentussal beszélő amerikás magyar, másikuk jó munkásasszony, de ez a néhány információ édeskevés ahhoz, hogy múltjuk és jelenük egy nagyobb, kevéssé fekete-fehér sablontörténetté álljon össze.

    Kivételes helyzetbe egyedül a papot alakító Tóth László kerül, aki elmondhatja kényszermunkára ítélésének történetét. Rendkívül abszurd, amit elmond, igazán megható, ahogy mondja, és hihetetlenül erős a kép, amit közben látunk. Ez a hármasság jellemzi az előadás legszebb pillanatait. Sajnos most még viszonylag kevés ilyen pillanatot kaphattunk, de az előadás kulcsára már rátaláltak az alkotók: ha a Nemzetiben több idő lesz kidolgozni a jeleneteket, sűrűsödhetnek a hasonló momentumok.

    A produkció egészét tekintve dolgoznia kellene még a szövegen egy erőskezű dramaturgnak is – a színlap tanúsága szerint ezt a posztot jelenleg nem tölti be senki –, mert a sok történelmi utalás és a különböző évszámok közötti oda-vissza ugrálás, finoman szólva, nem segíti a nézőt. Miközben arra próbálunk rájönni, hogy a világháború végétől hogyan jutottunk el Gagarinhoz, aztán a csehekhez, végül vissza a munkatáborokig, lemaradunk a lényegről. A történelemóra-szerű betétek azok a pontok, ahol a szöveg elkezdi gátolni a befogadást, sokkal fontosabb és jövedelmezőbb lenne a már említett személyes történetekre koncentrálni.

    Bár az előadás egy pontján maga Vidnyánszky is színpadra lép, aki elmeséli, '87-ben hogyan vesztegeltek társulatával és Mátyás Irénnel három napig az orosz–ukrán határon (egy rosszindulatú őr megakadályozta, hogy átjussanak, és Moszkvában vendégszerepelhessenek), és a furcsán beékelt, az alkotó megszólalása miatt aláhúzottan autentikus történet új színt ad az előadáshoz, nem kellene emiatt például az előadás két határőrét (akik koporsóban csempésznének ópiumot) ab ovo ellenségként kezelni: elég, ha a néző érzi őket ellenszenvesnek. Ráadásul itt a drog (a darabbéli őrök fogyasztják is, nem csak csempészik) túl egyszerű, sablonos választ ad arra, hogyan válik valakiből szívtelen autokrata, aki szemrebbenés nélkül játszik más emberek szabadságával.

    Ennek ellenére nem csupán a nézőtér köré vont szögesdrót miatt élhettük bele magunkat, milyen lehet a határ mellett élni: ezt az előadás hitelesen éreztette velünk. Ilyen szempontból nagyon jól állt a produkciónak Zsámbék, mivel díszlet és erőlködés nélkül ültette közönségét militáris környezetbe. Ebben a közegben már az is hatásos, ahogy a hatlyukú tetején egy felfegyverzett katona mászkál a fejünk fölött. Nehéz lesz ezt a Nemzetiben helyettesíteni, de ha az alaphang megmarad, és kicsit több koncentráció jut az abszurdra, továbbá a karakterekre, akkor nagy baj ott sem történhet. Egy szó mint száz, minden adott egy erős előadáshoz, csak egy szigorú dramaturg, az kéne még.

    Zelei Miklós: Zoltán újratemetve
    Rendezte: Vidnyánszky Attila
    Bemutató: Zsámbéki Színházi Bázis, 2013. július 25.
    Következő előadások: 2014. május, Nemzeti Színház

  • További cikkek