Paolo Virzit (Piero világa, Az első csókom nyara, Előtted az élet), a Toszkán szépség íróját és rendezőjét 2010-ben Európai Filmdíjra jelölték a legjobb rendező kategóriában, majd 2011-ben filmje Oscar-díjért indulhatott. Júliustól végre nálunk is látható a nagyreményű alkotás, ami harminc év családtörténetét öleli fel, és nincs híján a szép zenéknek, tájaknak, szereplőknek és érzelmeknek sem.
La prima cosa bella vs. Toszkán szépség. A magyar cím az olasz egzotikum élményével kecsegtet, a sztereotip mediterrán női képre és a (félig) idegen kultúra ismeretlenségére játszik rá. Ezzel szemben az eredeti cím és a film története valami egészen más irányba tart. Nyers magyar fordításban Az első szép dolog inkább az élet jelentőségeire utal, mintsem a külső esztétikai minőségre. Egy nemzet lelke köszön vissza a vászonról, magában foglalva annak szépségeit és visszásságait: a gyermekeiért harcoló anyát, az egymástól eltávolodott testvéreket, a szexualitás problémáját, a halálos betegség kérdését, a szerelmet, az élet szeretetét. A film és az eredeti cím szerint senki sem lehet tökéletes, az ember élete során hibákat követhet el, de bármikor adott számára a lehetőség, hogy változtasson. Ez az első lépés a szépség felé.
A veszekedések, pofonok után a néző a menekülésnek, majd a talpra állásnak lehet tanúja, de nem annak folyamatában és nem is a magyar címből feltételezett főszereplő szemszögéből, hanem a már felnőtt Bruno visszaemlékezés-foszlányaiból. A sztori ugyanis nem más, mint egy család története: a különvált szülők és gyermekek darabokra tört világának kirakósa. Az emlékezés-szituáció kiváltója az édesanya közelgő halála, amelynek köszönhetően újraegyesül a szétszóródott család.
Azt, hogy pontosan mi történt a körülbelül harminc év alatt, nem tudjuk meg a nosztalgikus képsorokból, csupán egyes, a filmbeli jelen (2009) szempontjából fontosabbnak tűnő momentumok derülnek csak ki. Így a szülők harca a gyermekekért, az anya színésznőként (és szeretőként) való szárnypróbálgatásai, az apa új élettársi viszonya a nagynénivel, az édesanya béranyasága, a szülők későbbi légyottja, Bruno első szexuális élménye, Valeria első szerelme és így tovább. Mindez fűszerezve az egészségtelen anya–gyermek viszonnyal és a megfelelő családmodell hiányával, amely a felnőtt Bruno narkotikumfüggőségéhez és Valeria korai házasságba meneküléséhez vezet. A múlt feldolgozásához, a továbblépéshez, a szabad döntéshez és az újrakezdéshez nyújt segítséget az édesanyától való búcsú, amely egyben lehetőséget ad arra is, hogy a testvérek ismét egymásra találjanak.
A könnyek mellett nem hiányzik a nevetés sem, a helyzetkomikum mellett a jellemkomikumra, főként Bruno ellentmondásos tulajdonságaira épít a film. A humor megjelenése mellett a haldoklóból áradó életszeretet is oldja a Toszkán szépség hangulatát. Egy olyan családtörténet ez, melynek középpontjában ugyan Bruno áll, de mégis az édesanya mozgatja a szálakat, neki állít emléket a történet.
A filmek világából ismerős olasz atmoszféra mellett jellegzetes itáliai zene szól, nemcsak a háttérben, hanem a szereplők előadásában is felcsendül egy-két – címre is utaló – sláger. A képek és a hangok egységessége mellett a néhol már hihetetlen drámai szituációk ellenére is valósnak hatnak a látottak, a közvetlen színészi játék életszerűvé teszi az olykor már irracionálisnak ható jellemeket. Úgy tűnhet, hogy a rendező túl nagyot markolt a több generáción átívelő meseszövés bemutatásával, de sikeresen: a befogadó érzi és érti, hogy mi miért történik, látja a kapcsolódásokat az időugrásokban, így képes értelmezni a filmben történteket.