×

Johnny Depp legjobb rosszfilmje
Gore Verbinski: A magányos lovas
Szövényi-Lux Balázs
2013 // 07. 25

Lovaglás. Western. Táj. Sínek. Indián. És Még… Vonat. Nő. Ennio Morri­cone stílusú zene. És Johnny Depp meg egy lovas, aki nem is magá­nyos. Persze azért mind­ezek elle­nére elmen­tünk, meg­néztük, hátha…
Kétség sem fér hozzá, hogy A magányos lovas Johnny Depp kalandos pályájának egyik legemblematikusabb filmje lesz. A legrajzfilmszerűbb karakter, a legbutább mondatok, a legkevesebb mimika és életszerűség, továbbá a legunalmasabb tekintet is nyugodtan a nyakába varrható. De ne legyünk rosszmájúak! A „leghelyesebben tökkelütött vonatos jelenet”, a „legmeghatóbban idegesítő madáretetés”, a „legtöbbet lovagló karakter” is Depp Tonto nevezetű karakteréhez kötődik. Mindezekkel együtt a maga bájosan rossz módján mégiscsak szórakoztató alkotásról beszélhetünk – még ha maga a móka sem mindig maradéktalan.

Ugyanis elfáradunk, mert hosszú a film – milyen szórakoztató mozi az olyan, ahol a néző elbágyad a székben? Unatkozni kezdünk, mert a tekergő cselekmény, mely roppant okosnak és fontosnak álcázza magát, saját magán esik keresztbe, ettől kezdve pedig azon igyekszik, hogy lehetőleg minden gubancot kiegyenesítsen. Következésképp egyre laposodnak az ügyek. Vagyis jól bejáratott fordulatokkal találkozunk: a Fő Jó, szakállas, családszerető öregúr egyre gyanúsabban viselkedik, a bandita, akit kivégezni visznek, csodás mentőakció során szabadul, és a vonatról a lovára ugorva a „csúnya” sereg élén távozik. A „semmi közöm nincs hozzád” hangulatból elválaszthatatlan barátság szövődik két balek között, az erőszakellenes ifjú jogász pedig mégiscsak pisztolyhoz nyúl az igazság nevében.A bordély továbbra is csak bordély, sok színnel és Helena Bonham Carterrel. Vagyis mindent ismerünk, ami csak megtörténik a filmben, és mindenkivel találkoztunk már, aki csak feltűnik a vásznon – a vasútsíneken dolgozó verejtékező parasztoktól kezdve a vadnyugat poros kocsmájában üldögélő alakig: igen, még őt sem szégyellték beletenni. Ehhez jön a zene csodálatos jellegtelensége, mintha Ennio Morricone örökzöld vadnyugatos darabjait leöntötték volna egy kis szintetizátoros csilingeléssel: hát persze, hogy Hans Zimmer egyik tömegszerzeményéről van szó.

A képek meg: fehérek és tágasak. Pont olyanok, ahogy a vadnyugatot, az indiánföldeket egy mai amerikai rendező elképzeli: vakítóan homokos, minden pillanatban epikus és látványos, sok helikopteres felvétellel, skorpióval és lovaglással – mindez szélesvásznon elénk tárva. Már Sergio Leone is ilyennek képzelte el ezt a tájat, a plusz itt csak annyi, hogy a mai fényelési trendek és digitális finomságok is megjelennek. Egy szóval sem állítom, hogy rossz lenne ránézni. Valóban szélesvásznú, baromi látványos és kétségkívül igényes képekben mesélik a Zorró álarca stílusú történetet, mely bár valódi, gépszerű tákolmány, de még így is, mindezek ellenére vagy mindezekkel együtt: tökéletesen nézhető!

Nem, nem igaz, hogy átkozottul vacak, és az sem, hogy abszolút humortalan, továbbá ne higgyük, hogy nincsenek benne jó részek. Vannak, sőt: több a jópofa, kedves jelenet, mint az álmosan beszélgetős, a műdrámás-sírós és a bugyután hősies. Kiemelkedően szórakoztató és ötletes a film „nagy” vonatos-üldözős epizódja, melyben végre kellően jót bohóckodnak a színészek, remekül adagolják a feszültséget és a humort is. Kifejezetten mulatságos Depp mentőakciója, mikor egy barlang sötétjéből tart sakkban egy egész hadsereget, és ügyeskedve igyekszik egymaga kiszabadítani bajtársát (aki kivételesen épp valóban magányos, ló nélkül).

Gore Verbinski rendező és kedvenc sztárja, Depp valójában egy irtó drágát szórakoznak a szemünk előtt (az más kérdés, hogy elvileg a fülük azóta is tele van homokkal). Verbinski szereti a westernt, szereti, ha úgy jön be a vonat, hát fel is építik neki a vasúti sínt a préri közepén – jön a vonat, sok füsttel és nagyon öregurasan. Szereti Sergio Leone filmjeit, így gyakorlatilag egyik jelenete nemcsak megidézi, de szinte le is másolja a Volt egyszer egy vadnyugat nyitányát. És szereti az egyedül hagyott hősies nőket, akiket elrabol a gonosz bandita, hogy megkínozza, de csak addig, amíg a Főhős ki nem szabadítja – így nem esik bántódása a frizurának sem. Depp pedig egészen beleszeretett Jack Sparrow karakterébe,és mivel régen volt már indián, úgy érezte, jó lenne összekombinálni a kettőt. És bár korábban rendesen a szemére vetettük hanyagságait, mégis, valahol mélyen egy szerethető, esendő karaktert formál meg – olyan igazi Johnny Depp-eset, akin bár nevetünk és értetlenkedünk, végső soron mégis a szívünkbe zárjuk. Még ilyen hanyagul, ilyen közepesen is.

Pontszám: 10/6

A magányos lovas (The Lone Ranger)
Rendezte: Gore Verbinski
Színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 145 perc, 2013 (Fórum Hungary)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben