© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Bolygóközi látványvilág barokk módra
Rameau Hippolütosz és Aricia című operájának bemutatója a Magyar Állami Operaházban
Igazi operaritkasággal zárta idei évadját a Magyar Állami Operaház: a francia barokk egyik legkiemelkedőbb mesterének, Jean-Philippe Rameau-nak Hippolütosz és Aricia című operájának színrevitelével. Káel Csaba a történetet a fantasy műfaj eszközeivel élve egyfajta futurisztikus, bolygóközi térbe helyezte, modern eszközökkel jelenítve meg a barokk opera nagyszabású látványosságát.
2009-ben közel húszéves szünet után tért vissza a barokk opera az Operaház repertoárjába, most pedig alig négy év elteltével máris újabb barokk darabot vittek színpadra a dalszínházban: évad végi premierként Jean Philipp Rameau Hippolütosz és Aricia című művét.
Az előadás rendezője, Káel Csaba futurisztikus vízióként álmodta színpadra a görög mitológiai történetet. Igen egyszerű eszközökkel operált: a lézerszerű színvilág a különböző istenek (Diana, Plútó és Neptun) birodalmát jelenítette meg, minden jelenetet más-más istenség világába helyezve. A háttérben dinamikusan mozgó animációk pedig a szereplők lelkiállapotát voltak hivatva ábrázolni: a kavargó növényi indák a címszereplők végzetesen egymásba fonódó sorsát, a háborgó tenger a Hippolütosz lelkében dúló érzelmeket, az örvénylő kék fodrok Phaedra féktelen szenvedélyének kiszolgáltatott érzelemvilágát jelenítették meg a színpadi mese egyszerű, ám látványos illusztrációjaként.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=zLKIn4eMrGI[/youtube]
Káel modern eszközökkel akarta megidézni a barokk operaelőadási tradíciók látványosságát és monumentalitását, s mindeközben igyekezett ironizálni is felette. Az énekesek elnagyolt színpadi gesztusaikkal egy ma már avíttnak és túlzottan mesterkéltnek tűnő előadási gyakorlatot elevenítettek fel: minden mozdulatuk kimért és életidegen volt. A rendező által bolygóközinek nevezett képzeletvilág a térben és időben való elidegenedés megteremtésének eszköze is volt, így nem tűnt öncélú tetszelgésnek, s egyfajta meditatív jelleget is kölcsönzött az előadásnak. A lassan hömpölygő zene ezt egyébként is több esetben lehetővé teszi.
A Vashegyi György vezényelte Orfeo zenekar egyenletesen muzsikált, de az előadás első felében kevésbé hatásosan kísérte az énekeseket. A táncokat ezzel szemben végig lendületesen, barokkos szertelenséggel adták elő, és az előadás második felében az énekesek produkcióját is nagyrészt hatásosan voltak képesek kísérni.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=jqDnN7q1xhk[/youtube]
A szereplők közül Vizin Viktória szenvedélyes mezzoszopránja kiválóan illett Phaedra szerepéhez, éneklésében érezni lehetett a mostohafiába szerelmes asszony feszültségét és frusztráltságát, játszi könnyedséggel ugrált a nagyobb hangmagasságok között. Ennél megosztóbb volt a Hippolütoszt alakító Jeffrey Thompson teljesítménye, már csak különleges énektechnikája miatt is, hiszen a se nem tenor, se nem kontra tenor énekes saját technikáját magas tenorként definiálja. A barokk operák esetében ez a fajta énektechnika előnyös is lehet, de ez esetben nem éreztem kellőképpen hatásosnak és átütő erejűnek. Mindemellett Thompson kétségtelenül magas mesterségbeli tudással interpretálta szólamát, és mindeközben még szerepével is képes volt azonosulni.
Szutrély Katalin Ariciaként kifejezetten küszködött a hangmagasságokkal, hallhatóan nem érett még meg a szerepre, viszont színpadi játékával igyekezett ellensúlyozni hiányosságait, Kovács István Tézeuszként viszont a szerepformálás magasiskoláját nyújtotta, és hangilag tökéletesen megfelelt szerepének: mély, öblös basszusa mindvégig biztos és hibátlan technikával szólt, és királyi méltóságot kölcsönzött alakjának. A kisebb szerepeket alakító énekesek közül mindenképpen ki kell emelnünk Schöck Atalát, aki Diána szerepében brillírozott. Telt és hajlékony szopránja nagy kifejezőerővel, kellő istennői fenséggel szólalt meg, és most is bebizonyította, hogy sokkal több szerepet kaphatna az Operaházban. Összességében így vegyes volt az énekes-színészi teljesítmény a színpadon, ami alig észrevehetően, de a kritikusabb nézők szemében minden bizonnyal gyengítette a következetes koncepció egységességét is.
A produkció mindössze három előadás erejéig, csak az idei évadban volt látható, hiszen az Operaház vezetősége azzal számolt, hogy a közönség nem fog hosszabb ideig érdeklődést mutatni az előadás iránt. Hogy jogos-e az óvatosság, avagy sem, innen nem eldönthető, de tény: nagy várakozás előzte meg ezt a bemutatót, a premieren és az utána következő előadásokon is telt ház volt, a látványos előadásra való tekintettel nem véletlenül.
Pontszám: 10/6
Az előadás rendezője, Káel Csaba futurisztikus vízióként álmodta színpadra a görög mitológiai történetet. Igen egyszerű eszközökkel operált: a lézerszerű színvilág a különböző istenek (Diana, Plútó és Neptun) birodalmát jelenítette meg, minden jelenetet más-más istenség világába helyezve. A háttérben dinamikusan mozgó animációk pedig a szereplők lelkiállapotát voltak hivatva ábrázolni: a kavargó növényi indák a címszereplők végzetesen egymásba fonódó sorsát, a háborgó tenger a Hippolütosz lelkében dúló érzelmeket, az örvénylő kék fodrok Phaedra féktelen szenvedélyének kiszolgáltatott érzelemvilágát jelenítették meg a színpadi mese egyszerű, ám látványos illusztrációjaként.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=zLKIn4eMrGI[/youtube]
Káel modern eszközökkel akarta megidézni a barokk operaelőadási tradíciók látványosságát és monumentalitását, s mindeközben igyekezett ironizálni is felette. Az énekesek elnagyolt színpadi gesztusaikkal egy ma már avíttnak és túlzottan mesterkéltnek tűnő előadási gyakorlatot elevenítettek fel: minden mozdulatuk kimért és életidegen volt. A rendező által bolygóközinek nevezett képzeletvilág a térben és időben való elidegenedés megteremtésének eszköze is volt, így nem tűnt öncélú tetszelgésnek, s egyfajta meditatív jelleget is kölcsönzött az előadásnak. A lassan hömpölygő zene ezt egyébként is több esetben lehetővé teszi.
A Vashegyi György vezényelte Orfeo zenekar egyenletesen muzsikált, de az előadás első felében kevésbé hatásosan kísérte az énekeseket. A táncokat ezzel szemben végig lendületesen, barokkos szertelenséggel adták elő, és az előadás második felében az énekesek produkcióját is nagyrészt hatásosan voltak képesek kísérni.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=jqDnN7q1xhk[/youtube]
A szereplők közül Vizin Viktória szenvedélyes mezzoszopránja kiválóan illett Phaedra szerepéhez, éneklésében érezni lehetett a mostohafiába szerelmes asszony feszültségét és frusztráltságát, játszi könnyedséggel ugrált a nagyobb hangmagasságok között. Ennél megosztóbb volt a Hippolütoszt alakító Jeffrey Thompson teljesítménye, már csak különleges énektechnikája miatt is, hiszen a se nem tenor, se nem kontra tenor énekes saját technikáját magas tenorként definiálja. A barokk operák esetében ez a fajta énektechnika előnyös is lehet, de ez esetben nem éreztem kellőképpen hatásosnak és átütő erejűnek. Mindemellett Thompson kétségtelenül magas mesterségbeli tudással interpretálta szólamát, és mindeközben még szerepével is képes volt azonosulni.
Szutrély Katalin Ariciaként kifejezetten küszködött a hangmagasságokkal, hallhatóan nem érett még meg a szerepre, viszont színpadi játékával igyekezett ellensúlyozni hiányosságait, Kovács István Tézeuszként viszont a szerepformálás magasiskoláját nyújtotta, és hangilag tökéletesen megfelelt szerepének: mély, öblös basszusa mindvégig biztos és hibátlan technikával szólt, és királyi méltóságot kölcsönzött alakjának. A kisebb szerepeket alakító énekesek közül mindenképpen ki kell emelnünk Schöck Atalát, aki Diána szerepében brillírozott. Telt és hajlékony szopránja nagy kifejezőerővel, kellő istennői fenséggel szólalt meg, és most is bebizonyította, hogy sokkal több szerepet kaphatna az Operaházban. Összességében így vegyes volt az énekes-színészi teljesítmény a színpadon, ami alig észrevehetően, de a kritikusabb nézők szemében minden bizonnyal gyengítette a következetes koncepció egységességét is.
A produkció mindössze három előadás erejéig, csak az idei évadban volt látható, hiszen az Operaház vezetősége azzal számolt, hogy a közönség nem fog hosszabb ideig érdeklődést mutatni az előadás iránt. Hogy jogos-e az óvatosság, avagy sem, innen nem eldönthető, de tény: nagy várakozás előzte meg ezt a bemutatót, a premieren és az utána következő előadásokon is telt ház volt, a látványos előadásra való tekintettel nem véletlenül.
Pontszám: 10/6
