×

Ethno-funk űrutazás
Kerekes Band: Folklore Man
Bessenyei Balázs
2013 // 07. 26

Rockzenével kevert népzene? Vagy nép­zené­vel kevert rock­zene? Bár elvi síkon hatal­mas a különb­ség, a Kere­kes Band ese­tében nehéz eldön­teni, hogy való­jában melyik­kel is állunk szemben. Az egysze­rűség ked­véért nevez­zük annak, ami­nek ők is: ethno funknak, és jelent­sen ez nép- és rock­zenei mű­fajok­ból létre­jött tánc­zenét, mely fogós, egyedi és hihe­tetle­nül izgal­mas.

Rockzenével kevert népzene? Vagy népzenével kevert rockzene? Bár elvi síkon hatalmas a különbség, a Kerekes Band esetében nehéz eldönteni, hogy valójában melyikkel is állunk szemben. Az egyszerűség kedvéért nevezzük annak, aminek ők is: ethno funknak, és jelentsen ez mélyen átélhető, és mégis populáris, nép- és rockzenei műfajok bátor összekeveréséből létrejött tánczenét, mely nem csupán fogós, hanem ezzel együtt egyedi és hihetetlenül izgalmas is.

Ennek a fúziónak már csak azért is jól kell működnie, mert a zenekarnak sikerült a két, gyökereiben és eszköztárában meglehetősen eltérő zenei világ közös pontját megragadnia, majd megszorítania, és végül csúcsra járatnia: az élőben és lemezen egyaránt tökéletesen érvényesülő energiáról, a keménységről, a fékezhetetlenségről van szó. És még korántsem végeztünk: a csapat zenéje ugyanis mindezeken túl oly módon tud adott esetben könnyed, súlyos, eklektikus, pszichedelikus vagy pedig felszabadító lenni, hogy ez a sokszínűség a maga őrült változatosságában mégiscsak koherens egészet alkot. Nem kell különösebben magyarázni: ehhez tehetség, zenei érzék, tudatosság és kemény munka kell, Fehér Zsomborék pedig mindezt olyan lazasággal vegyítik, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.

A 2011-ben megjelent What The Folk?! tökéletes lenyomata az imént elmondottaknak, hiszen a lemez egyesíti magában a Kerekes Band zenéjének összes erényét, különös tekintettel a kreativitásra és az erőre. A lemez rövid idő alatt bearanyozódott, emellett az év nép-/világzenei albumáért járó Fonogram-díjat is elvitte – mindez jól mutatja, hogy egy valóban pazarul sikerült alkotásról van szó. Néhány hete pedig megérkezett a csapat Folklore Man című, negyedik nagylemeze, mellyel kapcsolatban automatikusan felmerült a kérdés, hogy vajon sikerül-e hozni vagy esetleg meg is haladni elődjének rendkívül magas színvonalát, ugyanakkor megtartva annak szórakoztató jellegét.

Már első hallásra is feltűnik, hogy az új dalok letisztultabbak, egyszerűbb szerkesztésűek, higgadtabbak lettek, és a virtuóz villanások helyett a dallamokra fektették a hangsúlyt. Emellett a tempóból is visszavettek, ennek köszönhetően most inkább a középtempós témák dominálnak, illetve a sűrű hangszerelésen is lazítottak valamelyest. Így csupán arról van szó, hogy mindenből egy kicsit kevesebbet kapunk, ami alatt szigorúan mennyiségi, nem pedig minőségi változást kell értenünk. Hasonló történt a zenekar másik nagy erősségével, a hetvenes évek pszichedelikus progresszív rockját idéző oldalával is: a hangulat megvan, csak éppen visszafogottabban, kevésbé intenzíven.

A Folklore Man megjelenésének napján tartott lemezbemutató világossá tette, hogy az egyszerűbb fogalmazás élőben nagyon jól működik. A „kevesebb néha több” elve lemezen, otthon hallgatva azonban már egy kicsit másképp érvényesül. Túl azon, hogy az a bizonyos vad, temperamentumos megszólalás nagyon tud hiányozni, pőreség tekintetében olykor mintha egyenesen átesnének a ló túloldalára. Ilyenkor az történik, hogy beleragadnak egy, maximum két témába, melyek frappánsak és ötletesek ugyan, önmagukban azonban mégsem képesek teljes dalokat elvinni a hátukon. Az efféle kidolgozatlanság miatt fut félig-meddig vakvágányra a lemez slágere, a Fábián Juli vendégszereplésével készült Waiting For The Sunshine: abbás refrénje kétségtelenül nehezen megy ki az ember fejéből, de mivel a dal gyakorlatilag nem is szól másról, a végére egyszerűen belefárad a fül, és nem hogy elveszti a hatását, de egy kicsit idegesítővé is válik. És ugyanez történik a hetvenes évek rockját idéző címadó, a korszakban hasonló, de progresszívebb vizekre evező Betyar Hero vagy a Beatles szellemiségében fogant Lazy esetében is.

A lemez erősebbik felében viszont – ami bőven kárpótol minket a vélt vagy valós hiányosságokért – a csapat végre igazán szabadjára engedi a fantáziáját. A zseniális klippel és Farkas Bertalan űrbéli bejelentkezésével megtámogatott Cpt. Space Wolf retro space-hangzása, a Jimi Hendrix Voodoo Chile-jára utaló, kalandozós Voodoo Csárda (melyben természetesen a wah pedál is előkerül) vagy a hard rockosan „riffelő”, stílszerűen Hammonddal kísért To Be Mine mutatja, hogya csapat zenei világa mennyire sokszínű, illetve hogy a birtokukban lévő zenei eszközöket mennyire kreatívan képesek használni. Különösen igaz mindez a Kerekes-sound lelkének számító, a helyenként a lehetetlenségig széteffektezett furulya- és egyéb fúvós hangszerekre, melyekből Fehér Zsombor elképesztő hangokat és futamokat képes előcsalni. De a háttérben is rengeteg izgalmas dolog történik, kiváltképp a hangszerelés bővelkedik figyelemre méltó megoldásokban. Emellett pedig szerencsére nem hiányoznak a korábbról már szintén ismert, rendkívül karakteres pszichedelikus/tripes pillanatok sem, ezeket az old school progresszív rock hagyományait funkyval vegyítő zseniális Mátra Volán, majd a minimálra vett elszállós, nyomasztó, és mégis laza Take It Easy chill-outjában kapjuk meg.

A Kerekes Band negyedik lemezének letisztult, egyszerűbbre vett hangzása elsősorban azoknak ajánlott, akik nem tudták tartani a tempót a What The Folk?! fékezhetetlen vadságával és vibráló intenzitásával. A Folklore Man kevésbé forgatja fel az ember lejátszóját, de a koncepció továbbra is pokoli jól működik, hiszen egyediség, kreativitás és humor tekintetében még így is kevesen tudják felvenni a versenyt az egri betyárokkal.

Pontszám: 8/10

Kerekes Band: Folklore Man (2013)

Megosztás:

Térey János

1970-2019

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben