Otthon és ékezetek nélkül – Kritika Péterfy Gergely Digó című regényéről

A Digó értelmiségi regény: parttalan filozófiai vitákkal, keserű hangvételű társadalomkritikus monológokkal és enyhén modoros történelmi, illetve művészeti eszmefuttatásokkal teremti meg entellektüel közegét, hogy aztán kiforgassa és szembesítse azt saját felszínességével. A főhős, Winter Henrik a koronavírus-járvány idején költözött Olaszországba, Umbria régió Orvieto nevű városába. Az egykori kiadóvezető a kelet-európai kilátástalanság, a szellemi és anyagi nyomor, valamint saját széteső magánélete elől menekül a festői tájak, a kiváló borok és a felvilágosult, nyugati gondolkodású emberek hazájába.

Ahogy viszont egyre jobban megismeri új környezetét, rájön, hogy a festői táj haldoklik, a kiváló borok csak ideig-óráig nyújtanak mámort és feledést, a felvilágosult nyugatiak pedig ugyanolyan tájékozatlanok és felszínesek, mint amilyennek az otthoniakat látja.

Mesterkélt monológjaik üresek, ezt pedig kétségbeesetten próbálják elfedni. Az ezekre való rádöbbenések kiforgatják az értelmiségi regényt, és annak kritikáját teremtik meg a Digóval.

A bírálat elsődleges tárgya a főszereplő, aki a spleentől szenvedő „felesleges ember” típusának 21. századi alakmása. Kérdés, hogy mennyiben beszélhetünk önéletrajzi figuráról, szerzői alteregóról – az író nyilvánvalóan saját élményekből táplálkozik, amikor az Olaszországban letelepedő értelmiségi hőséről ír, hiszen ő maga is Umbriában él és alkot néhány éve, viszont az expat pozíciójának azonosságán kívül nem kínál fel több kapcsolódási pontot a regény, sőt Winter alakja egyértelműen túlrajzolt, némelykor önmaga paródiájába hajló karakter a műben. Az olaszországi visszavonultságban csak annyi célja van, hogy ne okozzon több bajt a világban; szakmai ambíció híján coachként keresi kenyerét, de mindvégig tisztában van saját szélhámosságával és azzal, hogy kihasználja klienseit, akiket feléje terel „az általános intellektuális éhség és spirituális elhagyatottság”. A professzionális kiégés önként vállalt magánnyal, illetve felemás, diszfunkcionális kapcsolatkezdeményekkel párosul. Ezt mélyíti a Magyarországon hagyott családi problémák fokozatos felsejlése: az első felesége öngyilkos lett, a másodikkal annyira gyűlölik egymást, hogy alkalmankénti telefonbeszélgetéseik rendre szitkozódásba fulladnak, autista fiával pedig képtelen érdemben kommunikálni. A „nem akarok többet semmi bajt okozni a világban” kijelentés tehát több a kényelem vagy az apátia egyszerű megnyilvánulásánál, mivel valós tapasztalatok, traumák hívták életre. Állandó önsorsrontása, a hedonizmus maximumát jelentő evés-ivás és pénzköltés szintén túlmutat önmagán: a hiány sejlik fel mögöttük.

„[A] kelet-európaiság fenomenológiája”

Már a fülszövegben kiemelt részlet is jelzi, hogy az emigráció fontos témája a kötetnek: „Az a baj, hogy már nem lehet rendesen disszidálni. Faterom bátyja disszidált hetvenkilencben, hárman indultak, egy ért oda […] na, az igazi disszidálás volt. […] De most elmész, és nem történik semmi. Átsétálsz a határon, felütöd a laptopod, elküldesz egy mailt, bemész a Meetbe, tök mindegy, hol vagy.” Mielőtt azonban szó esne az expatléttel járó inherens otthontalanságról, érdemes körüljárni, mit hagy maga mögött a főszereplő, amikor elmegy Magyarországról. Winter többször is lehetőséget kap arra, hogy kifejtse, mit gondol szülőföldjéről, mivel az orvietói emigránsok ritka különlegességként tekintenek a társaság közép-kelet-európai tagjára, kíváncsiak hátterére.

A „közép-kelet-európai” megkülönböztetés már csak azért is fontos, mert mind Winter, mind az új ismerősei egy egységes egészként gondolkodnak a kontinens keleti részéről.

Utóbbiak gondolkodása nem mentes a tájékozatlanságból fakadó negatív előítéletektől (egy meseíró házaspár például egy emberrablók fogságából kiszabadult árva magyar kislányt tenne meg a készülő kötete egyik hősének, akit majdnem megettek az árvaházban) – mintha csak annak a szellemi szegénységnek egy másik pólusát képeznék le, amely elől a főszereplő Orvietóba menekült.

Habár az elkoptatott, jelentésükben fokozatosan kiüresedő jelzők és frázisok sem maradnak el, Winter kritikája a kontinens fejletlenebb részéről túlmutat a szegénység és kilátástalanság ügyének zászlóra tűzésén vagy a pártok és politikusok becsmérlésén: a férfi tágabb, történeti kontextusban vizsgálja a „kelet-európaiság fenomenológiáját”. Több ízben hangsúlyozza a folytonosság hiányát a térségben, amely nemcsak a történelmi sajátosságok, de a helyi életutak fragmentált voltában is megnyilvánul. Láthatjuk ezt olyan szöveghelyeken, mint: „Magyarországon nincsenek egyenes, töretlen sorsok”; vagy: „nem is tudok olyan embert mondani, aki azt folytatja, amit egyetem után elkezdett”. A kelet-európai ember sorsa tehát rendetlen, sőt hiányos: „Valami mindig hiányzik, én ezt tekintem Kelet-Európának.”

Ezen a ponton kell visszacsatolnunk a központi karakter hedonizmusához, és annak mélyebb jelentésrétegeihez: Winter a belső hiányérzetet olyan pótszerek vagy -cselekvések segítségével próbálja kitölteni, amelyeknek hamar a függőjévé válik. Míg a költekezés öröme, a vásárlási láz elsősorban a regény elején meghatározó, addig a rendszeres, túlzott alkoholfogyasztás a cselekmény egészén végigvonul. Izgalmas, kifejtésre érdemes és a korábbi két példától eltérő előjelű a férfi megszállott sportszenvedélye, amely eleinte a futásban, később pedig a biciklizésben ölt testet. Előbbi bizonyos szempontból társas tevékenység (Winter az expatok egy részét futóútjairól ismeri), a kerékpározás azonban „magányra nevel”, ami hozzájárul ahhoz, hogy a testedzés, a fizikum fejlesztése fokozatosan háttérbe szorítja a szellemi tevékenységeket, a munkát, a társas kapcsolatokat és a materiális értékek iránti érdeklődést – olyannyira, hogy az utolsó jelenetre hősünk (ál)intellektuális lényből a civilizáción kívüli, állatszerű létezővé válik. A leépülést különböző képekkel, leírásokkal teszi plasztikussá a szöveg: egyik kerékpártúrája során Winter „[m]int a vad, megérezte, merre talál védett helyet”, a zárófejezetben pedig néhány vadász gyanakodva figyeli „beesett szemeit, a bozontos szakállát, a zsíros, lenőtt haját”. Az elállatiasodás egyrészt a főhős által kialakított értelmiségi lét ürességét, felszínességét exponálja, másrészt a már sokat emlegetett hiány kitöltésére irányul, amely az otthon elvesztéséből fakad.

Lehull az ékezet

De miért vágyik valaki vissza oda, ahonnan önként távozott? Azért, mert nem egy hely, hanem egy érzés, érzet hiányzik neki: az otthonosságé és a stabilitásé. Winter sajátos pozíciójában (emigrált értelmiségiként egy külső nézőpontból szemléli egykori hazáját) fél lábbal Nyugaton, fél lábbal Keleten van. Habár az emigráció félreérthetetlen állásfoglalást hordozó gesztusként tornyosodik fölé, a teljes beilleszkedés nem valósul meg. A kötetben felbukkanó útvonalak térképszerű leírása, amely révén pontosan tudjuk, éppen hol, milyen városban, téren vagy utcán tartózkodik Winter, azt sugallja, hogy kiismeri és biztonságban érzi magát új közegében. Ám a narráció csak azért teremti meg ezt az illúziót, hogy aztán maga a főhős leplezze le annak hamisságát: „nyugat-európai a fejem, de kelet-európai a mentalitásom”. A kettős öndefiníció rávilágít arra, hogy a vallomástevő tisztában van meghasonlott helyzetével, amelyet csak fokoz, hogy szinte kivétel nélkül magához hasonló expatokkal tölti az idejét. Ily módon a férfi idegensége a történet szinte összes fontos szereplőjére kiterjed, és a regény mikrokozmoszában univerzális tapasztalatként, állapotként képződik meg.

A gyökértelenséget több szinten is önbeteljesítő jóslatként hordozza a főhős neve: egyrészt a narrátor és a szereplők szinte kizárólag a vezetéknevén utalnak rá, mintha a keresztnév kimondását megengedő, bensőségesebb viszonyt senkivel sem tudna kialakítani; másrészt a név mind Magyaroroszágon, mind Olaszországban idegenszerűen hat, még ha Winter szerencsésnek is tartja magát, hogy nemzetközi névvel áldotta meg a sors: „Nagy szerencsém, hogy a nevemben véletlenül épp nincsen ékezet, de ezzel hazámban a kisebbséghez tartozom”. E részlet előzménye anonim módon ugyan, de egyértelműen megjelöli az intertextus forrását: „A személyiség elvesztésének fizikai jele, ahogy ezt egy nagy írónk egy szép és fájdalmas versében megírta, amikor a kommunisták elől emigrált, hogy ez az ékezet eltűnik a nyugati nyelvekben.” Márai Sándor Halotti beszéd című verse – különös tekintettel a konkrétan felidézett részletre: „lehull nevedről az ékezet” – az én egységét felbontó tragédiaként szól a név standardizálásáról, ám e tragikus előjel az új kontextusban relativizálódik, negatívumként és pozitívumként egyaránt értelmezhetővé válik. Hasonló konnotációváltás történik az Ábel a rengetegben című Tamási Áron-regény szállóigéjének parafrázisával, amely az expatközösséget vezető dr. Reinhard szájából hangzik el: „Azért vagyunk értelmiségiek, hogy mindenütt otthon legyünk.”

Winter esetében az otthontalanság elsődleges megnyilvánulását a gyermekkort körüllengő nosztalgia jelenti.

Egy ismerős pohárról a régi konyha, egy már látni vélt lambériáról a családi nyaraló jut eszébe – mindkét ráismerés az erdélyi származású takarítónőnél, Irinánál éri, aki amellett, hogy a regény egyik legösszetettebb, legrészletesebben kidolgozott karaktere, anyafiguraként működik a főszereplő számára, így lehetőséget ad a vágyott korszakba való átmeneti visszatérésre. Nem mellesleg ő mesél neki először a sztrigojokról, a román és az erdélyi magyar folklór visszajáró holt lelkeiről, akik egykori magyar ismerősök képében kezdik kísérteni az emigráns férfit.

Önmaga sztrigoja

Úgy tűnik, nem játszódhat Olaszországban magyar regény misztikum nélkül; míg az Utas és holdvilágban a halottak kapui teremtik meg az enyhén természetfeletti, rejtélyes légkört, addig a Digóban az ősi emberi félelemre épülő hasonmáshagyomány. (Szerb Antal regényére egyébként egy-két félmondat erejéig Péterfy is utal – a ziccer kihagyhatatlan, de jó arányérzékének köszönhetően a szerző nem bontja ki részletesebben a kissé elcsépelt allúziót.) Winter eleinte asszonyi babonaként tekint Irina meséjére, ám nem sokkal később őt is elkezdik látogatni a lidércek. Egyik legintimebb kapcsolatát, Helennel folytatott viszonyát épp az indítja el, hogy egy budapesti szomszédját véli felismerni a nőben.

Noha Winter a kezdetektől tisztában van azzal, hogy képzelődése természetes reakció az új életét meghatározó idegenségre, mégis átadja magát a kísérteteknek.

Olaszország egyébként is tele van szellemvárosokkal, elnéptelenedett borgókkal és rejtélyes alagutakkal, tehát nem nehéz a valóság talajára helyezni a sztrigojpopulációt. A múltból visszatérő fantomok idővel annyira eluralkodnak a férfi életén, hogy saját meghasonlott pozíciójára és apátiájára is rávetíti az Irinától kölcsönzött fogalmat: „Igazi sztrigojnak érezte magát. Létezik, de nem teljesen. Árnyék is, meg nem is, élő is és holt is.” Sőt, Winter a regény végén kulminálódó vadállati magányában már kimondottan vágyik a borzongató otthonosságot hordozó alakmások jelenlétére – akár az önmagával való fájdalmas szembenézés árán is: „De jó lenne egy régi osztálytárs, Ábel egy rabtársa, a zöldséges a Tátra utcából vagy bárki a múltból. Lehetne akár ő maga is. Lehetne önmaga sztrigoja.”

Péterfy Gergely legújabb regényének olvasója hosszan gondolkodhat arról, miért halad nehezen az olvasással. Igaz, hogy a cselekmény minimális, a nagy történések hiányoznak a műből, ugyanakkor a nihilista, sodródó főhős lecsúszásának állomásai szoros egységbe fogják az epizódokat. A szerző legnagyobb bravúrja kétségtelenül a mesteri karakterábrázolás, amely nemcsak Wintert, de az olyan mellékszereplőket is hús-vér, többdimenziós karakterekként mutatja fel, mint az erdélyi Irina, a halál szájában is több nyelven megfogalmazott, rejtett jelentéssel kecsegtető monológokat előadó Zio Lorenzo vagy Helen férje, a kerekesszékbe kényszerült művészettörténész, Robert. A kötetnek összesen három olyan fejezete van, amelyben nem szerepel Winter, és nem ő a fokalizátor – az első ilyennek a mozgássérült értelmiségi a főszereplője, ám az izgalmasnak ígérkező történetszál félbeszakad, mielőtt kiteljesedhetne, ezzel felemás érzést és hiányt hagyva az olvasóban. A főhős gondolatait és érzéseit exponáló narrációból kilógó részek enyhe következetlenségén kívül csak a szövegben maradt elírások vonnak le az olvasmányélményből.

Honnan ered hát az említett nehézkesség? Vélhetően onnan, hogy Winter Henrik személyében, a látszatintellektus mögött megbújó durvaságban, a vérrel-verítékkel megtartani kívánt szellemi fölényben és mindennek a végső kifulladásában kicsit mind magunkra ismerhetünk.