„Ez már messze nem az én privát ámokfutásom, hanem egy közös buli” – Interjú Subicz Gáborral

Trombitásként sok formációban játszottál, játszol a Modern Art Orchestrától az Erik Sumo Banden át a PASO-ig. Régi vágyad volt egy saját zenekar?

Most is sok zenekarban játszom, és az egész Subtones elég organikusan építkezve alakult. Rengeteg zenei ötlet jön-megy a fejemben, gyakran a legkülönbözőbb zenei stílusokban. Ha kapok egy felkérést, hogy most szimfonikus zenekarra kell írni vagy mainstreamjazz-kombóra, netán egy futurepopslágerre van szükség egy színdarabba, azoknak nagyon örülök, de ott általában egy adott „tölcséren” keresztül mennek az ötleteim. A Subtonesban mindent lehet, az a fontos csak, hogy hallgatni jó legyen a végeredményt. Kifejezetten élvezem a zenei kotyvasztást, bár eleinte ez azért ez nem volt ilyen egyszerű. Sok időnek el kellett telnie, hogy magam előtt is be merjem vállalni, hogy ilyen zenét írok-játszom, ha nem szól bele senki. És persze ott vannak a többiek a zenekarban, akik végső szűrőként azt csinálnak az ötleteimmel, amit akarnak. A folyamat végén próbálom minél kevésbé kontrollálni őket.

Miért tartott sok ideig ezt bevállalni neked?

Nagyon sokféle zene érdekel, és nem könnyű kiválasztani, hogy mit tesz az ember ki az ablakba. Van, amit hallgatni szeretek inkább, van, amit játszani jobb. Aztán ott van nyilván a megfelelési kényszer, hogy mit fognak hozzá szólni az emberek. Nekem, úgy látszik, hosszú folyamat megtalálni a saját hangomat, és még nagyon az elején járok.

Annak idején mi fogott meg a jazzben?

Egyrészt épphogy kamaszként elképesztő volt nekem, hogy egy jazzkoncerten mennyire nem kell viselkedni, és mégis minden a kultúráról, a szépségről, valami transzcendenskeresésről szól. Csak éppen nem kell karót nyelve ülni, és azon parázni, hogy köhöghetek-e. Nekem az egész sokkal jobban a lényegről szólt, mint bármi más.

Másrészt nagyon szeretem a jazz tompaságát, szürke vibrálását. Gyakran társítok képi dolgokat a zenéhez.

A dallamok vonalak, a hármashangzatok az alapszínek, a jazz furcsa, disszonanciával teli akkordjai olyanok nekem, mint egy Mednyánszky-kép, vagy Monet roueni katedrálisai.

Csupa csodás, vibráló szín, mégis együtt kiadnak valami nagyon szép, megunhatatlan szürkésbarnát.

Harmadrészt pedig a fúzió vonzott benne nagyon, a műfajok közti átjárás. Sohasem tudtam úgy közelíteni a jazzhez, mint valami lexikális anyaghoz, amit ha precízen fel tudok mondani, akkor kész vagyok vele. Gyakran meg is kaptam, hogy „először tanuld meg a bebopot, tanuld meg, hogy játszottak a régiek”. Csak valahogy nem látom magam előtt azt a derűs reggelt, amikor arra ébredek, hogy „na, most már tudom a bebopot”. Szerintem ilyen nincs. A mai napig tanulom, de közben érdekel egy csomó más is. Széles területen szeretek bányászni, nem pedig egy kis, de mély lyukat fúrni.

Zenészként, hallgatóként is mindenevő vagy. A kedvenceid közül mik hatottak inspirálóan a Subtones zenei világára?

Van egy erős ’60s-becsípődésem, valamiért nagyon vonzó nekem annak a korszaknak a kultúrája. Óriási Doors-rajongó vagyok, de Hendrix, Ray Charles, James Brown, a pszichedelikus rock, a progresszív rock és úgy általában a korai soul- és rockzenék nagyon nagy hatással vannak rám. Mélynyomót hagyott bennem a kilencvenes évek elektronikus zenéje is, főleg a bristoli iskola belassult, de nagyon éleslátó zaklatottsága. Miles Davis fő inspirációs pont, nyilván. Jazzirányból a legnagyobb hatással John Scofield van rám, a nem trombitások közül az ő játékát tanulmányoztam legtöbbet. Fela Kuti, Bob Marley, LGT, Roots, Beck, Sting rendszeresen pörögnek a lejátszóban. Sztravinszkij, Ravel, Debussy nagy kedvenceim, sokat tanulmányozom őket, bár sokkal kevésbé direkt, ahogy a Subtonesban – talán – visszaköszönnek. A kortársak közül Labrinth, Hiatus Kaiyote, Snarky Puppy, Son Lux, Yebba, Nubyan Twist, Alfa Mist, Theo Croker, Takuya Kuroda, Gabriel Garzon-Montano jut eszembe most hirtelen.

A hazai felhozatalból is sokat inspirálódok, hiszen a koncertjeink legtöbbje itthon esik meg, úgyhogy meghallgatjuk egymást, és ez nagyon jó. Nagy Emma zenekaráért rajongok, Pátkai Rozina, Varga Dániel, Orbay Lilla, Amoeba, Mabon Dawudék, Deva, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, Rafael Márió, Mörk, akikre főleg oda szoktam figyelni. De ez csak az én ügyeim felsorolása, a zenekar többi hat tagja biztos tök másokat írna, és az is nagyon fontos lenne, kérdezd meg őket is!

Melyik az a, mondjuk, öt lemez, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rád az életedben?

Miles Davis–Gil Evans: Porgy & Bess. Ez egy olyan lemez, amit sokkal többször hallgattam meg, mint bármi mást, az összes trombitaszólót megtanultam, néhány szám partitúráját is lemásoltam, játszottuk is a Modern Art Orchestrával. Abszolút kedvencem.

Herbie Hancock: Maiden Voyage. Ez volt az első jazzlemezem, bakeliten volt meg. Az összes korai Hancockot nagyon szeretem, Freddie Hubbard a kedvenc trombitásom – ha Davist nem számítjuk –, de ez a lemez áll hozzám hangulatában a legközelebb. Egyszerre természetközeli és urbánus, vibráló és nagyon nyugodt, tiszta hatvanas évek.

Massive Attack: Mezzanine. Kevés olyan lemez van, amin minden hallgatásnál találsz valami újat, pláne az elektronikus zenében. Ez egy ilyen album. Csodálatosan mossa el a határokat minden között, és hibátlan korkép az ezred végéről, amikor egyre konkrétabban elkezdett felderengeni, hogy nagyon elcsesztük.

Amy Winehouse: Back to Black. És akkor jött Amy, és visszaadta az ember hitét, hogy van helye a rendes akkordsoroknak és a régisulis hangszerelésnek a mainstream popban. Aztán ahogy adta, úgy el is vette.

The Doors: In Concert. A Doors meghatározó zenei élményem egész gyerekkoromban, a mai napig vannak improvizációs pillanatok, amikor konkrétan Manzarek- vagy Krieger-licket játszom, persze nem direkt, sokszor csak utólag esik le. A stúdiólemezeiket is nagyon szeretem, de ez a banda élőben mutatta meg a foga fehérjét. Az In Concert egy válogatáslemez, több koncertfelvételből áll. Azért is szeretem annyira ezt a korszakot, mert egy csomó, mára már iskolává alakult dolognak itt született meg a prototípusa. A Doors a jazzrock, a hippi-pop, a hard rock, a pszichedélia és még ezer más dolog előképe, nem is beszélve a számtalan bőrnadrágos bluesrock-gitárvonyíttatásról.

Ezek után nem csoda, ha a Subtones zenéjét sem könnyű egyértelműen körülírni. Legközelebb a jazz-funk-pop supergrouppal szoktak jutni hozzá. Szerinted mennyire tekinthető jazz-zenekarnak a Subtones?

Nem tudom. Én belülről úgy kezelem, mint egy jazz-zenekart, de ez nem jelent semmit, igazából csak nekem könnyebb így kommunikálni a többiekkel a bandán belül. A zenei anyag frissességét, improvizáltságát, képlékenységét keresem.

Van benned olyan küldetéstudat, hogy a jazzt más, populárisabb műfajokba oltva megszerettesd olyan emberekkel is, akik egyébként nem hallgatnák?

Borzasztóan örülök, ha valakinek tetszik a muzsikánk, tényleg mámorító érzés, hogy sokan járnak a koncertekre, de nem emiatt csináljuk. Lehet és kell a közízlést formálni, az értékes dolgokat előtérbe helyezni, de ez nem az előadó dolga.

Az előadónak az a dolga, hogy olyan dolgot csináljon, ami értékes.

Ha ennél is jobban elmozdulnátok a pop felé, az mennyire lenne komfortos számodra?

A popzene engem elsősorban a kompaktsága miatt érdekel, és a hihetetlenül gazdag hangszínbeli lehetőségek miatt. A popbiznisz, az ezzel együtt járó tiszavirág-életűség és főleg az, hogy aszerint értékelünk valamit, hogy új vagy divatos-e, kifejezetten taszít. Az ebben az értelemben vett popirányba nem hiszem, hogy valaha el fogunk fordulni. Hogy milyen irányba fogunk elmozdulni, az ezer mindentől függ, de ha rajtam múlik, akkor nagyon sokfelé elkalandozunk.

Ilyen szempontból dilemmáztatok azon, hogy induljatok-e A Dalban? Tévéműsorok tekintetében hol húznád meg a határt, ami már az a popbiznisz, amiben nem szeretnél részt venni?

Erre nagyon nehéz válaszolni, ráadásul belülről általában máshogy néz ki egy ilyen show, mint kívülről. Voltak olyan fenntartásaink a műsorral kapcsolatban, hogy nem fogunk tudni kapcsolódni értékrendben, vagy hogy olyan dolgokat kell majd bevállalni, amikkel nem tudunk azonosulni. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, és a végére mi is tök jól lelazultunk.

Mit adott nektek A Dal, mennyit lendített a zenekar karrierjén? Azóta mintha mindenhol telt házat csinálnátok.

Telt házaink voltak előtte is, pont a legelső A Dal-os promófotózás előtt, januárban volt egy olyan Budapest Jazz Club-os koncertünk, ahol a csilláron is lógtak, és álló tapssal jutalmazott minket a közönség. Kérdezte is utána viccesen Vera, hogy „mi most akkor befutottunk?”. De az, hogy vidéken, nem fesztiválkoncerten is ott van több száz ember egy-egy Subtones-koncerten, az biztosan a tévé erejének is köszönhető. A nyilvánvaló egzisztenciális dolgokon túl a legfőbb profitunk A Dalból az, hogy igazi brigáddá verődtünk össze: olyan volt az egész, mint egy több hónapos osztálykirándulás.

Mai fejjel mit gondolsz az első lemezetekről, az Octopusról? És hogyan viszonyul hozzá – a nyelvváltáson felül – a Lángolj?

Szeretem az Octopust, szerintem jól játszunk rajta, és Fenyvesi Márton kiváló hangmérnöki munkát végzett – sokszor teljesen más irányba tekerve a számokat, mint ahogy én gondoltam volna, és ezt nagyon szeretem benne. A Lángoljt Dorozsmai Gergő keze alatt hoztuk össze, és ő is teljesen máshogy keverte össze a cuccot, mint ahogy az én fejemben szólt. A legnagyobb különbség az, hogy amikor az Octopust csináltuk, akkor inkább egy projekt volt az egész, most viszont már egy bandává lettünk, összeálltunk, mint… – ide illessze mindenki, ahogy ismeri. A többiek is sokkal jobban belefolynak az egészbe, hoznak ötleteket, hozzátesznek, vagy épp elvesznek abból, amit kitalálok. Elkezdett önállóan lélegezni, „magától menni” a zenekar, és ez meghallatszik a lemezen is, nyilván.

Mondasz erre egy példát?

A legalapvetőbb része ennek az, hogy alapból úgy találok ki minden témát és hangszerelést, hogy a Subtones tagjainak a lehető leginkább személyre szabott legyen a játszanivaló. Sok olyan dal van a lemezen, amit előtte egy csomó helyen és formában kipróbáltunk, így éles helyzetekben edződött meg az anyag, mielőtt felvettük.

Azért is váltottatok angolról magyarra, mert úgy érezted, ez annyira jó produkció, hogy megérdemelné, ha több emberhez jutna el?

Nem, sőt inkább azt érzem, hogy a magyar nyelvvel az egész világot kicsit kizárjuk így a buliból, úgyhogy mindenképpen csinálunk majd még angol anyagot is. Inkább az volt a célunk, hogy aki hallgatja a lemezt vagy a koncertet, az az anyanyelvén kapjon valami hazavihető gondolatot vagy érzést.

Négyen írjátok a Subtones magyar nyelvű dalszövegeit: Jónás Vera, Szepesi Mátyás, Závada Péter és te. Ki milyen világot hoz a zenekarba?

Nagyon szeretem Závada Péter verseit és dalszövegeit, végtelen szókincse, virtuozitása mindig elbűvöl. Szepesi Mátyás hétpróbás dalszövegíró, olyan rétegeket ír bele a dalokba, amik csak sokszori eléneklés után jönnek elő. Az volt az eredeti koncepcióm, hogy Matyi és Peti kábé fele-fele arányban írjanak dalszövegeket. Ez nagyjából így is lett, de van olyan dal, amit Vera egy régebbi szövegéből hasznosítottunk újra, vagy olyan is, amit előre megírtam Petinek, de aztán ő azt átírta, és az is előfordult, hogy Matyi írt egy bétaverziót, amit aztán én szinte teljesen átírtam. Kiss Flóra is nagyon líraérzékeny alkat, az előző lemezre írt is szöveget, és nagyon szeretem a verseit. Remélem az ő költeményei is beépülnek majd valahogy a zenénkbe.

Hogyan került végül két énekesnő a zenekarba? Nagyon jól kiegészíti egymást Kiss Flóra és Jónás Vera.

Elég vadregényesen alakult ki a zenekar mai tagsága, ezzel nem untatnék senkit. Flóra és Vera viszont az első pillanattól kezdve elképesztően szuper csapatot alkot, néha már-már olyan, mintha megrendezett lenne a dolog. A hangterjedelmük hasonló, az ízlésük is kísértetiesen hasonlít, viszont az orgánumuk és az egész énekléshez, színpadhoz való alapállásuk teljesen más, és ez izgalmas helyzeteket szül. Klisé, de nagyon jó a kémia.

A digitális zenehallgatás korában kevés szó esik a borítókról, pedig a Lángoljé kifejezetten jó lett. Miért akartátok vele megidézni a Beatles Revolverét?

Ez már a sokadik lemezborító, amit csinálok, de még mindig nem elég rendszeres munka az életemben ahhoz, hogy rutinom legyen benne. Általában az szokott lenni, hogy mire eljutok odáig, hogy milyen legyen a cover, annyira megvan a fejemben az egész, hogy inkább megcsinálom, és bevallom, nagyon élvezem. Annyit gondoltam el, hogy rajzos legyen a borító, és arcok legyenek rajta. A Revolver mellett a Bummm! című LGT-lemez borítója ugrott be, volt is színes verzió, de végül az előzőre hajaz jobban. De nem akartam lemásolni, inkább azt akartam, hogy a zenekar arcai legyenek a lemezen, ezzel is azt mutatva, hogy ez már messze nem az én privát ámokfutásom, hanem egy közös buli.

A Beatles kétségkívül fontos zenekar, nagyon sok olyan dolog prototípusa volt, ami a popzenében ma már alap. Sokat is hallgatom a lemezeiket, általában elég ambivalens érzésekkel. Van ez a képlet, hogy a nép fia kiáll énekelni, és – látszólag – minden manír vagy tudás nélkül, csak a tehetségével elragadja a hallgatót. Nem azért csodáljuk, mert felsőbbrendű szinten játszik, hanem azért, mert pont olyan szinten, ahol mi is vagyunk. Akár mi is lehetnénk. Ezek nem az istenek, nem Coltrane, nem Bernstein, nem Kocsis. Ez a pórnép. Viszont amit közöl, az annyira tehetséges-esszenciális-egyetemes, hogy úgy érezzük, milliók hangján szól egyszerre. Ennek az iskolapéldája a Beatles.