• Smid Róbert kritikája Vonnák Diána Látlak című könyvéről

    2022.05.11 — Szerző: KO

    Az elmúlt időszak megjelenéseinek egyik legtöbbet elemzett darabja Vonnák Diána Látlak novelláskötete volt. A Kortárs folyóirat májusi számában Smid Róbert írt róla kritikát, ebből közlünk ízelítőül egy részletet.

  • Smid Róbert
    Smid Róbert
    Fotó: Aczél Márk

    Vonnák hősei ugyanis nem a kulturális, nemi, társadalmi stb. különbségek miatt tartózkodnak áthidalhatatlan távolságokra egymástól, még akkor sem, ha egyébként össze vannak zárva, és társas magányuk ugyanazt a kisebb (pl. egy kocsi) vagy nagyobb teret (pl. egy kolostor) tölti ki Tibettől Indián át Pakisztánig. Hanem mert eleve kudarcosnak gondolják a másik megértésére tett valamennyi kísérletet, így azzal meg sem próbálkoznak. Sajátos módja ez annak, hogy az idegent megőrizzék az idegenségében, márpedig a novellák ezt a merész lépést mutatják az egyetlen lehetséges módnak arra, hogy a másikat ne azonnal igázzák le. Ehhez járul hozzá az említett E/1-es elbeszélőmód, amely bezárja a kötet elbeszélőit saját magukba, kiismerhetetlenné téve az olvasó számára is bármi rajtuk kívülit. (Ennyiben egy másik fiatal prózista új megjelenésével, Papp-Zakor Ilka Majd ha fagyjával lehetne bizonyos mértékig párhuzamba állítani.) Ebben nemcsak az a potenciál rejlik, hogy a szövegben így végigkísérhető, amint az elbeszélő a saját idegenségével is kénytelen szembenézni, hanem az a korlátozottság is, hogy csak feltételezhetjük: a másik ugyanezzel a saját belső világgal szemközt találva magát cselekszik úgy, hogy az inkább tart számot az olvasó, semmint a narrátor érdeklődésére.

    Vonnák Diána: Látlak
    Vonnák Diána: Látlak

    A kötet az enigmatikusságot tovább fokozza azzal, hogy felfejthetetlenné teszi, az egyes elbeszélők miért egy adott momentumot emelnek ki a másikból vagy éppen saját magukból. Ezek között vannak ismétlődők, így – egyrészt – még inkább egységbe kovácsolva a novellákat: ilyen a fokhagymaszag a Prédában és az Ár ellenben; a lábbelik, így Dolma papucsának csattogása az Akklimatizációban, vagy Anil piros sportcipőjének látványa a Hazáig nyoma sincsben. Másrészt viszont az ismétlések tudatosítják azt a körbe-körbejárást, amely itt nem a megértés hermeneutikai köre, de még csak nem is a megismerés felülvizsgáló-reflexív munkája, hanem egy mindig önmagába tartó, ám cél nélküli spirál. Ez bukkan fel a Hazáig nyoma sincsben, valahányszor az elbeszélőt visszarántja valaki az erkélyről vagy a szakadék széléről, mert úgy hiszi, az ki fog esni; a mozdulatok mindazonáltal ugyanúgy felfoghatók bizalmatlanságként, mint ahogy egyfajta közeledésként is az érintés által. A Látlak azokra a mozzanatokra épít – akárcsak például Szente Anita Blues, libabőr és köntöse –, amelyek a faktuális, illetve mesterségbeli tudás vagy egyáltalában a tudható lassú felszámolódását segítik elő. Remek példája ennek a Kármentesítés, ahol az építész ideális perspektívája nemcsak az által válik semmissé, hogy a helyszín bejárásakor a tervezőasztali metszet, a látkép és a városban belülről látott tér közötti inkompatibilitás felülírja az urbanisztikai illeszkedés elméleti kérdését, hanem azért is, mert az elbeszélő primer, érzéki módon szembesül a hely időjárásával és az ott lakó emberekkel is. De ugyanide sorolható az is, hogy a Nem jutottunk valami messzire című írásban végig lebegtetve marad, hogy a parti remete valóban egy hajléktalan, vagy régen tényleg mérnök volt valamikor.

    A teljes cikk a Kortárs folyóirat májusi számában a 102. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

    bb


  • További cikkek