Önveszélyes önhatár-átlépő – Kritika Marina Abramović életrajzi könyvéről

Kínlódásból kínlódásba – talán legfrappánsabban így foglalható össze az a folyamat, amely Marina Abramovićot, a festőnek készülő jugoszláv művészpalántát a performanszok nagyasszonyává tette. Aki valaha hallott, olvasott Abramović előadásairól, esetleg látott néhány fotót a korai eseményekről, az biztosan nem tudja egykönnyen elfelejteni az élményt. Az általában egyszerű, gyakran akár tőmondatokban összefoglalható performanszok, látványok, helyzetek meghökkentően triviális dolgokra kérdeznek rá, természetesnek vett, addig nem vitatott történéseket láttatnak új nézőpontból – ezek artikulálásához viszonylag kevés eszköz kerül használatra, mind közül pedig a legfontosabb a testi megjelenés, a jelenlét valósága.

Én magam nem vagyok klasszikus rajongó, aki a sztárok életének minden apró részletét betéve tudja, kronológiailag előre és hátra képes szörfözni kedvence horizontján. Legtöbbször megelégszem annyi kapcsolódással, amennyiben a művész vagy még inkább a munkájának, alkotásának rám gyakorolt hatása is kellő teret kap. Emiatt némileg furcsa volt nekikezdeni egy olyan önéletrajznak, amit a főszereplő maga írt és állított össze, egyfajta vallomásként vagy akár számvetésként elmesélve az életét közvetlenül a nyilvánosságnak (nekem). Mégis tiszteletteljes csend keletkezett az olvasás során az elbeszélő irányába. Az Abramović életét bemutató szövegfolyam nagyon sok helyen hozza a tényleges élőbeszéd jellegzetességeit: apró-cseprő részletek közül kikandikáló sorsfordító események, előreugrás, visszautalás, lényegtelen töredékek hosszas kifejtése, párbeszédek megidézése csak a mesélő szempontjából, emlékek módosulása és rengeteg-rengeteg érzelem. A szövegnek ilyen értelemben a szorosabb szerkesztés talán használt volna, főleg a második felében, ahol a szereplők olyan mértékben megszaporodnak, feltűnnek, majd soha többé nem kerülnek említésre, hogy az egésznek enyhén becsípettforgatag-érzete van – de ezek ritkításával vélhetően éppen az élőbeszéd ritmusához közelebb álló minőségét veszítette volna el.

A családi háttér gyakran megjelenik az Abramović-munkákban, a könyvben pedig gyakorlatilag folyamatosan jelen van a szülőkkel való viszony, a nagymama védelmező konyhájának aurája, számos elszakítani próbált, de elszakíthatatlan szál. Sok személyes részlet és trauma kerül felszínre, miközben finoman szüremkedik át némi érzéketlenség a régmúlt fájdalmaival szemben. Talán éppen ezért lett a fájdalom, annak elviselése és kontrollálása a családi kényszerek alóli szabadulás eszköze – és később aztán a világhíres performanszok figyelemtengelye is.

Frank Herbert sci-fi-univerzumában, a Dűnében a főszereplőt fájdalommal teszik próbára, mondván, hogy csak az ember képes elviselni a fájdalmat taktikai okokból. A próba szabálya szerint, ha nem tűri a fájdalmat, meghal. Ha elviseli, akkor valódi ember. Abramović mintha ismerné ezt, de nem másokat tett próbára közvetlenül a fájdalommal, hanem megtestesítette, jelenvalóvá tette, így vonva be a szemlélőt is az ember(ség)próba folyamatába. Hol vér és éles kések által, hol egymásnak csapódó testekkel, hol hosszú, monoton vándorlással, lassú mozdulatokkal vagy akár dermesztő mozdulatlansággal, de mindig időben korlátozottan, előre szabott határok között, amelyeket a végletekig hajlandó volt megtartani.

A végletek pedig mintha mindig és mindenhol jelen lennének. A szülők kezdeti legendás szerelmében és későbbi pusztító gyűlölködésében. A találkozásban Ulayjal, aki egyszerre volt feminin és maszkulin jelenség. A két művész közös munkájában és közös életében sok közös születésnapon át. Elvonulások során ausztrália őslakóinak sivatagi otthonába vagy India spirituális központjába. Performanszokban Európa legfelkapottabb művészeti helyszínein. A megtapasztalt egység után kialakult magányosságban, elhagyatottságban. A szerelmi lángolásokban és keserű csalódásokban. Az emberi történésekben és a szinte önsanyargatásig fokozható emberfeletti erőfeszítésben. Ennek kicsúcsosodása kétségkívül a The Artist Is Present című három hónapos, MoMA-beli gigaperformasz, amely talán már a videómegosztóknak köszönhetően eljutott azokhoz is, akiket a kortárs művészet semmilyen formája nem hoz lázba. A helyszínen tömegek órákat álltak sorban, hogy néhány percig maguk is jelen lehessenek, és átélhessék az odafigyelés mágikus erejét, a tekintet lenyűgöző jelentőségét – és nemcsak hétköznapi múzeumlátogatók, de hírességek is. Az esemény során minden egyes látogatóról készült felvétel, az ebből válogatott portrésorozat lenyűgözően sokféle, felkavaróan őszinte és letaglózóan egyszerű. A Marco Anelli által készített fotókból egy bámulatos kiadvány is készült, amely több mint ezerötszáz képet tartalmaz emberi lélekállapotokról, kapcsolatról, jelenvalóságról. A megdöbbentő hosszúságú performasz megélése mellett a könyv segítségével kulisszatitokként csodálkozhatunk rá a felkészülés menetére, ami inkább tudomány és kiképzőtábori tapasztalat, Abramović azonban itt is csak annyit mond, hogy a testünket remekül lehet kondicionálni, ha eltökéltek vagyunk a célban, legyen az űrséta vagy három hónapnyi néma ücsörgés idegenekkel farkasszemet nézve.

Az életrajz akár kézikönyvként alkalmazható részeket is tartalmaz, amelyekben Abramović az általa kidolgozott workshopmódszerre vonatkozóan oszt meg gyakorlatokat. Nem szükséges a legtrendibb guru írását lobogtatni, ha hajlandó vagy böjtölni, tartózkodni a beszédtől, órákon át nézni egyetlen színt, vagy három órán keresztüli folyamattá kiterjeszteni egy ajtó kinyitását. És ha új feladatba kezdve ötleteket gyűjtünk, érdemes a kukába került elgondolásokra is figyelmet fordítani, mert azok sokkal több kihívást rejtenek, mint a megvalósíthatónak ítélt verziók. A módszer a művészeti befogadás kapcsán is jelentőséget kap: előkerülnek azok a performanszok, ahol a művész inkább alkotó vagy rendező, mint előadó, de a módszer alkalmazásával mégis jelen van, mások jelenléte által képviseltetve.

Marina Abramović önéletrajzi könyve egyrészről leltár, az időalapú művészetről az utókornak szánt összefoglalás, másrészről terápiás fonalgombolyítás egy sokoldalú személy spirituális Ariadné-labirintusában, harmadrészről pedig az alkotóművészet élettel való összefonódásának és egymásra gyakorolt hatásaiknak csodálatos bizonyítéka. Így bátran kézbe veheti az is, aki a performanszok vagy a kortárs művészet iránya felől érdeklődik, aki csak kíváncsi egy világhírű, a hatvanas évek második felétől folyamatosan alkotó és a Velencei Képzőművészeti Biennálé nagydíjáig eljutó művész magánéletére és művészeti alkotómódszerének hátterére, és az is, aki spirituális élményekre nyitott, és gondolt már arra, milyen lehet végigsétálni a kínai nagy falon.

A borító hátoldalán olvasható kérdés talán nem is az, hogy el kell-e választani a művészetet az élettől, hanem hogy egyáltalán lehet-e.

Nem hinném.