„És ez nem emlékezés, pláne nem nosztalgia” – Sajó Lászlóval legújabb lapszámunkban megjelent versei kapcsán beszélgettünk

A friss Kortársban megjelent hat verse közül három az Eltűnt idő ciklusból származik. A ciklus mikor, milyen formában (kötet, folyóiratokban publikált darabok) lesz olvasható?

Bocsánat, helyesbítek: eltűnt idő – kisbetűvel. A ciklus a L’Harmattannál most megjelent kötetemben olvasható.

A versek és az Az eltűnt idő nyomában regényciklusban nemcsak az emlékezés témája közös, de az is, ahogy a felidézett emlékek kísérteties módon olykor mintha megidéződnének a jelenben. („úgy bújj el hogy lássalak félek mint a disznó akit levágnak / a legjobban attól megtalállak / száraz kemény élesztőben a halálban / azt hiszem bátor vagyok mint a nagyok megyek / érzem itt van a közelemben hallom lélegzetem / hol vagy?” – Bolt) Mit gondol, az emlékezés teremtő ereje illúzió vagy emberi varázserő?

„[S]em emlék, sem varázslat” (Radnóti), „nem álom nem emlék földi valójában” – írom, és – körülnézek ugyanaz a nyár van / az eltűnt időben ugyanaz a nyár.” A lehetetlent kísérlem meg (csak azt érdemes): „az eltűnt idő nyomában addig megyek míg visszahozlak apám – és anyám, öcsém –, az ott és most valóban létezel.” A ciklus mottója: „Minél beláthatatlanabb a magunk mögött hagyott idő, annál követelőbb a hívás, hogy térjünk vissza” (Milan Kundera). Térjünk és hozzuk vissza.

Az emlékezés nem illúzió, sem varázserő, teremtés.

És mondám, legyen, és lőn.

Szintén a múlt megidézése, amikor a bokor című versében írja, „az elmúlt itt van”. Hogyan kapcsolódik össze az elmúlástapasztalat a fiatalkor emlékeivel?

„[A]az elmúlt itt van”, tehát létezik (az álom is, van). „Csak ami nincs, annak van bokra” (József Attila, kiemelés tőlem). A bokor című versemben „itt benn vagyok a gyerekkor bokrában”, egy konkrét bokor, Tolcsván, az igazgatókertben; mindenkinek (játszópajtásaimnak) volt egy bokra, csak az övé, ahol magában lehetett; „a bokrom vagyok mint a levelek suttogok magamban / nincs nincs csak van nincs hova induljak / hetven leszek tizenkét éves multam”; a fiatalkor, pontosabban a gyerekkor mindig is meghatározó volt az életemben (meghatározta azt), innen, a bokromból nézem mostani magamat, és „nézem a gyereket előlük hova szalad”, előlem. És ez nem emlékezés, pláne nem nosztalgia (lásd az előző választ), „az elmúlt itt van és itt lesz”.

A versekben más szerzők mellett Kosztolányit is több alkalommal parafrazeálja. Az elmúlás tematikájú ciklus miatt nehéz nem a Számadás kötetre gondolni. De persze ebben a témában sok más szerző sok más kötete jelenthetett volna anyagforrást. Miért épp Kosztolányi, milyen kapcsolódást jelent önnek a szerző ezekhez a versekhez?

Sokszor idéztem, most is: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál” (Kosztolányi). És mert a halál, az élet érdekel, „a halálhoz viszonyuló lét” (Heidegger). Igen, Kosztolányi Számadása, József Attila kései versei… tele a magyar irodalom elmúlás-, halálversekkel. Sok szerzőt parafrazeálok, „halálügyben” – már bocsánat – is. Ők már elmondták, én úgy nem tudom, de megpróbálom.

„[J]ózanon / akarom / megélni a halált” – az idézet az utolsó utáni vacsorából származik, amellyel kapcsolatban nekem épp az a legintenzívebb élményem, hogy a megszólaló inszomniától, zabálástól, emlékektől megrészegült halál előtti pár óráját olvasom. Ez épp úgy ellentét, mint az elmúlás közelsége és a gyermekkor emlékei. Mintha mindkettő, a józanság elvesztése és a múlt is menekülőút volna, miközben mégis verbalizálódik a halál iránti kíváncsiság. Alkotó emberként mindenképp foglalkoztál a kérdéssel, mi vonzó és mi riasztó az elmúlás gondolatában?

„[N]em félek a halál is egy pillanat csak” – bocsánat, hogy megint magam idézem.

A halál gondolatában (főleg létében) semmi vonzó nincsen, csak riasztó.

És persze, hogy félek (nem akarok félni, és ez a félelem mindig jelen van). Nincs menekülőút (mert nincs menekvés), és nem kíváncsiság, alapvetés (lásd mint fent). Nem tudom (senki sem tudja), hogy lesz, de szeretnék magamnál lenni, amikor meghalok, hogy átéljem. Epikurosz szerint tudjuk, „[a]meddig mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé”, nem kell majrézni. Ezt a kényelmes, elhessegető, önbecsapó nézetet Epikurosz se hiszi el (ezt honnan tudom?), legfeljebb a filozófiája (gondolatmenetéből következik). Úgyhogy csak rettegjünk nyugodtan, de közben éljünk, nem ön-, ám halálfeledten.

Szintén az utolsó utáni vacsorában az utolsó pár sor erejéig maga a halotti lét képe szövegeződik meg. A halálélmény változatlanul az egyik legérdekesebb irodalmi téma, de minden leírás csak fantáziából táplálkozhat. Szerzőként miben más erről írni, mint valami olyasmiről, amihez tényleg van élményanyaga az embernek?

A vonatkozó sorok: „utolsó könyvem megírom fejben / bőrömbe kötve a boncasztalon / a mester / szikéje agyamba ér / belelapoz”, persze ez is csak egy metafora; halálélmény nincs, mert az „nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó” (Shakespeare). „Van-e élet a halál után?” – hülye kérdés; nincs, mondom én, mások szerint van. De aki visszatért, az nem a – legfeljebb a klinikai – halálból (nevezzük, Nádas nyomán, saját halálnak). Ez nem fantázia, átélt (halál)élmény.

Nekem az az élményanyagom, amit a versekben megírok, tehát van élményanyag.

„[N]em klinikai sem tetszhalott / valódi vagyok / semmi részlet / minden van nincs halál / átélem az egészet / most élek / igazán”

Az élvezetek valamelyike – főként az evés és a szexualitás öröme – a bokor című versen kívül minden szövegnek témája, de még az említett kivételben is megjelenik a dohányzás mint testi öröm. Hogyan asszociálódnak a testi örömök az ön számára a halálhoz, elmúláshoz?

„[T]e gyönyörűszép kurvaélet / csak még egyszer mutasd meg magad / csak még egyszer éreznélek / ízed számban […] szádban faszom”, avagy a sláger (Máté Péter): „Most, most, most élsz, most örülj, hogy szép a nyár”, stb. Új kötetem nemhiszekegy ciklusában: „Egyszer élünk, Uram, itt és most, ami, amíg még van. / Eszünk, iszunk, ölelünk, alszunk, kinyújtózunk a halál oldalán” – (Túl) sok az idézet magamtól, bocsánat, de csak versekben tudok pontosan fogalmazni.

Sajó László versei a Kortárs folyóirat 2026/6. számában a 3. oldaltól olvashatók. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.