Újragondolva 2. – Az NKA működési modellje

Az új kulturális tárca megalakulása után sorra jelennek meg tervek a különböző művészeti területek állami támogatásának módjairól. Ezzel párhuzamosan panaszok özöne is előkerült a korábbi időszak kultúratámogatási aránytalanságairól, egyenlőtlenségéről, illetve a művészet autonómiájának felszámolásáról, a politika befolyásoló szerepéről. A vélemények és javaslatok szinte mindegyikében felbukkan, hogy a Nemzeti Kulturális Alap működése újratervezésre szorul. Erről szeretnék én is megosztani pár gondolatot.

A Nemzeti Kulturális Alap működésében rejlő problémák megértéséhez szükséges egész eddigi történetét áttekinteni. A kiindulópont az 1990-es évek eleje, amikor a hirtelen jött változások miatt a korábbi pártállami irányítású és ellenőrzésű kulturális finanszírozás szinte az egyik évről a másikra átalakult. Sok magánvállalkozási formában működő cég jött létre, könyvkiadók, új lapok, magángalériák, zenekarok próbáltak saját lábukon megállva az új „piaci” viszonyok között vállalkozásként működni. Hamar kiderült, hogy ez kulturális és művészeti támogatás hiányában nem fog sikerülni. A működésüket a régi formában folytató kulturális szereplők viszont arra keresték a választ, hogy a régi modell megszűnése, illetve jelentős átalakulása után hogyan tudják folytatni életüket.

Ebben a furcsa, összetett helyzetben kellett megválaszolni azt a kérdést, hogy a korábbi állami finanszírozás helyett milyen új támogatási modell jöjjön létre. A külföldi mintákat és a hazai Magyar Könyv Alapítvány (1992) működését figyelembe véve alakult ki az NKA alapmodellje, amely a projektalapú kulturális támogatások elvét alkalmazta. Ez egyrészt illeszkedett az új, magántőkés kulturális vállalkozások helyzetéhez, ahol egy rendezvény vagy egy produkció megvalósításához, esetleg egy könyv kinyomtatásához volt szükség anyagi erőforrásra, másrészt kielégítette az ekkoriban jelentősen megnövekedett igényt a versenyhelyzetre és versenyeztetésre.

Teljesen idegen volt viszont ez a támogatási elv az olyan intézményektől, amelyek folyamatos működésben élték hétköznapjaikat, mint például a színházak, kiállítóhelyek, könyvtárak, folyóiratok, hangversenyzenekarok, független színtársulatok.

Ezekben az intézményekben, vállalkozásokban nem egy-egy produkció megtámogatása a cél, hanem egy olyan modell kialakítása, amely segíti a folyamatos működést.

Az irodalmi és művészeti lapoknál ugyanez volt a helyzet. Azoknál, ahol a működés némely elemét (például helyiség, adminisztráció, esetleg könyvelési ügyek, szállítási logisztika) egy háttérintézmény (városi, megyei önkormányzat, egyetem, könyvtár, művelődési ház, nagyobb alapítvány, múzeum, színház) tudta biztosítani, a projektalapú támogatási modell hatékonyabb volt, de ahol nem állt háttérintézmény egy-egy lap mögött, sokkal nehezebb volt az élet. Nagyjából az 1990-es évek utolsó harmadától a helyzet azért vált különösen problémássá, mert a hátteret némiképpen biztosítani tudó intézmények anyagi kondíciói jelentősen romlottak, ezért egyre több lap és azok köré csoportosuló alkotó került olyan helyzetbe, hogy elsősorban az NKA támogatásában bízva tudta folytatni tevékenységét. Ez azt jelentette, hogy noha az eredeti szándék nem ez volt, mégis egyre többeknek kizárólag az NKA támogatásától függött a működésük. Ez a kiszolgáltatottság nem tett jót művészeti és kulturális életünknek, az egyes döntések (akár a szakmai, akár a politikai alapúak) túl nagy súllyal kerültek be a művészeti térbe.

A projektalapú támogatás jelentős anomáliákat okozott az elszámolható jogcímek (pénzkifizetési kategóriák) területén. Ezek között nem szerepelhetett például semmilyen béralapú kifizetés, azaz itt jelentős különbségek mutatkoztak abban, hogy valahol egy háttérintézmény segítségével ilyen kifizetéseket meg lehetett-e tenni. Ez a különbség mindegyik művészeti területen jelentkezett, nemcsak a folyóiratok esetében. Hasonlóképpen nem lehetett elszámolni a működés közvetlen rezsiköltséghez tartozó tételeit sem, tehát például telefon- vagy internetszámlákat. Ahol egy irodát vagy lakást kellett bérelni a szerkesztőség számára, a folyamatos bérlés elszámolása is megoldhatatlan volt a támogatási keret terhére. Folyamatos és meghatározó költséget jelentettek az adott lap könyvelésének tételei, ehhez kapcsolódóan a pályázati anyagok adminisztrálásának költségei is. Azoknak a lapoknak (és más művészeti intézményeknek), amelyeknek ilyen jellegű költségeiket maguknak kellett kitermelniük, ehhez olyan bevételekkel kellett rendelkezniük, amelyek nem a támogatásból származtak, hanem lapeladásból vagy hirdetésekből. Ezek egy adott évben vagy rendelkezésre álltak, vagy nem.

A projektalapú támogatási elv másik súlyos problémája a támogatások futamideje volt. Egy-egy projekt általában nem húzódik tovább egy-másfél naptári évnél, ebbe a tervezés időszaka és a megvalósítás ideje is belefér az elszámolással együtt.

A folyamatos működésű szervezetek esetében – mint amilyenek a folyóiratok, kiállítóhelyek, zenekarok, színtársulatok – a tervezés eleve egy hosszabb időszakra szól, amelynek a minimuma a három év.

Ilyen futamidejű pályázatokat írtak is ki néha folyóiratok részére, de akkor sem vehetett részt ilyen pályázaton minden lap, csak a „nagyobbak”, az évi tizenkét számmal megjelenők, s többnyire a pályázat formája meghívásos volt. Nagyobb, a kulturális kihívásokhoz jobban igazodó, az átalakulást alaposabban megtervezhetővé tevő ötéves futamidejű pályázat sosem volt.

A rövid futamidejű pályázatok szükségszerű következményeként a lap szerkesztésében, előállításában részt vevő kollégák a jövő tekintetében teljes bizonytalanságban dolgoztak, nem lehetett előre megmondani, hogy valakinek a pozíciója, azaz állása meddig fenntartható, egy évig vagy háromig – teljesen függetlenül munkája jó minőségétől.

Ehhez járult, hogy az 1990-es évek végétől mindig sokkal kevesebb pénz jutott a kultúra támogatására, mint szükséges lett volna, s ezért az egyes kuratóriumi vagy kollégiumi döntések egyes pályázókat segítettek, ugyanakkor másoknak a lehetőségeit csökkentették kisebb vagy sokszor nagyobb mértékben, több esetben a további létezésüket lehetetlenítve el. A kevés pénzt nem lehetett úgy elosztani a pályázók között, hogy az mindenkinek megfelelő legyen. Innen már csak egy lépés volt annak a működési módnak a kialakulása, amely a régi feudális rendszer hűbériségéhez hasonlóan adományként értelmezte a kulturális és művészeti támogatások helyzetét, mind a döntéshozók, mind a pályázók részéről.

Kialakult a szerencsés kedvezményezettek és a pórul járt háttérbe szorítottak csoportja. Mivel az egymást váltó kormányzatok kultúrpolitikája jelentősen eltért egymástól, a kormányváltások esetén a kedvezményezettek és háttérbe soroltak csoportjai váltották egymást. A helyzetből értelemszerűen következett, hogy a hosszú, több kormányzati cikluson át érvényesülő kultúrpolitika hosszú ideig tartó hatásával nagyobb aránytalanságokat hozott létre, a pályázók között nagyobb feszültséget keltett, és nemcsak a folyóiratokat illetően, hanem a többi művészeti területen is. Vázlatpontokba foglalva ezek a problémák alakultak ki az NKA működésének kezdete óta:

1. Az NKA támogatási modelljének projektalapú szemlélete, amely a kulturális és művészeti alkotók és szervezetek egy részének tud csak megfelelő módú és időszerkezetű támogatást nyújtani. Nem véletlen, hogy a működés utóbbi tíz évének egyik legnagyobb és adminisztratívan legnehezebben kezelhető problémája a tengernyi mennyiségű határidő-módosítási kérelem volt.

2. A kollégiumi döntéshozatal, a döntéshozói pozíció túlzott hatalmi helyzetének megerősödése.

3. A megvalósítás és az elszámolási követelmények háttérbe szorulása a döntési szituáció fontosságához képest. Ez természetesen minden pályázónak megkönnyítette az életét, de közben olyan anomáliákhoz vezetett, hogy a most kiosztott milliárdok elszámolása sem lenne nehéz a hagyományosan bevett gyakorlat szerint.

4. Nem szokták emlegetni, de itt szükséges szóba hoznom az NKA emberi erőforrási kérdéseit is. Elsőként azt kell hangsúlyozni, hogy az adminisztratív apparátus elhivatottan és a saját lehetőségeihez mérten nagy helytállással végzi munkáját. De kevesen vannak! A mostani létszámnak legalább a duplájára volna szükség ahhoz, hogy a folyamatok normális módon haladjanak előre. Ez a pályázati előkészítésektől kezdve a kiírásokon, a pályázatok begyűjtésén, döntésre előkészítésén, a döntések adminisztratív végigvitelén, a szerződéskötésen és a módosításokon át egészen az elszámolásokig és lezárásokig így van. A jelenlegi, munkával túlterhelt személyi állománnyal nem lehet folyamatosan jó színvonalú munkát végezni.

Milyen lépéseket lenne érdemes megtenni?

1. Célszerű lenne vagy teljesen átgondolni a támogatási modell alapját és a projektszemléletű modellről másféle modellé átalakítani, vagy az NKA-n belül párhuzamosan egy új modellt is kiépíteni, vagy egy új, nem projektalapú kultúratámogatási intézményt létrehozni (akár az NKTK-n belül), és oda támogatási feladatokat áthelyezni. Ezzel együtt a támogatási feladatok időkereteit a költségvetési törvénytől függetleníteni, tehát ha nem közvetlen projektalapú a szemlélet, akkor a támogatási időszakok több költségvetési éven áthúzódóak lehetnének, nemcsak kiemelt esetekben, hanem minden olyan területen, ahol ezt a működés megkívánja. Csak példaként említem, hogy a színházi évadtervezés, a kiállítóhelyek többéves programja (ez természetesen a kiállító alkotókat is jelenti), a zenekarok darabbetanulási, előadási idődimenziói nem a költségvetési évekhez igazodnak. Ugyanide tartozik, hogy a projektalapú szemlélettől eltávolodva olyan jogcímek is bekerülhessenek az elszámolási tételek közé, amelyek eddig kevésbé szerepelhettek.

2. A döntéshozatali mechanizmus egyenlőtlenségeire (a lojalitásalapú döntések elkerülésére) lehetne egy modell, hogy az adott művészeti vagy kulturális terület érintett szervezetei határozzák meg a támogatási kereteket, pályázási és elszámolási módokat. Ha attól tartunk, hogy ez túl elhúzódó egyeztetésekhez vezet, akkor lehetséges egy másik modell is. Ebben formális keretekkel – mondjuk egy 40-50 tételes listával – lehetne meghatározni, hogy az egyes folyóiratok mely kategóriákba tartoznak, és az egyes kategóriákhoz megfelelő nagyságú támogatást rendelni. Ez voltaképpen a normatív támogatás irányába lépne el a jelenlegi modelltől.

Az ugyanabba a kategóriába tartozó lapok esetében ne legyen különbség a támogatási összegekben.

Egy ilyen modellben a kollégiumnak elsősorban nem a döntésben, hanem a megvalósított teljesítmények értékelésében, illetve a kialakítandó hosszú távú támogatási projektek esetében az egyik szakaszról a következőre való továbblépés engedélyezésében lenne szerepe. Azt biztos szükséges lenne elkerülni, hogy akik a kollégiumokban ülnek, azok munkatársai, alkalmazottai, vezetői legyenek a támogatott intézményeknek és szervezeteknek. Ez óhatatlanul feszültségekhez vezet.

3. A pályáztatás ütemét a pályázatok (a támogatni kívánt tevékenység) életszerű működéséhez kellene igazítani, tehát az adott pályázati időszak megkezdése (!) előtt legalább fél évvel ki kéne írni a vonatkozó pályázatokat, s a döntéseknek is meg kéne történniük a pályázati időszak megkezdése előtt 60 nappal.

4. Az elszámolások esetében egy összetettebb megoldást, a pénzügyi és szakmai elszámolási tevékenység összehangolását lehetne kipróbálni. Az egyes tételeknél ne csak a pénzügyi szabályszerűség, hanem az összeg életszerűsége (nagysága vagy kicsinysége) is szempont legyen. Az sem lenne rossz döntés, ha az egész pályáztatást és elszámolást kiszolgáló számítógépes rendszert végre egy modern és jobban használható rendszerre cserélné le az intézmény.

5. A munkaerő kérdéseit alapos és részletes felvételi eljárás után a személyi állomány bővítésével lehetne megoldani.

6. S nem utolsó-, hanem inkább elsősorban a kulturális és művészeti támogatásokra megfelelő nagyságú anyagi forrásokat kellene biztosítani. Ha valaki kiszámolja, hogy az ötös lottó húzásainál a mostanában sűrűn egymilliárd fölé duzzadó nyeremények mellett mennyi a hetente felhalmozódó összeg, amelyet az NKA kultúra- és művészettámogatási lehetőségeire kellene fordítani, akkor látszik, hogy a forrásbővítés nem lehetetlen.

A témában megjelent korábbi cikkeinket itt olvashatják:

1. Miért van szükség a folyóiratokra?

2. Szindbád – NKA – akcióterv

3. Újragondolva 1. – A magyar folyóirat-irodalom helyzete most