×

Gyomron vág, de minek?
Stefano Sollima: Sicario 2. – A zsoldos
Soós Tamás
2018 // 06. 29

Minden idők egyik legfeszültebb, legokosabb thrillerének, a Sicariónak a folytatása azt hozza, amit az ilyesféle folytatásoktól várhat az ember. Stílusában konzekvens, akciójában brutális, de a provokatív tartalmat már nem tudja odacsempészni a suspense mögé.

Mesebeli film A zsoldos. Mesebeli, mert már az is csoda, hogy elkészült. Denis Villeneuve drogkartelles bravúrthrillerje méltán hozta lázba az értő közönséget, de bevételt amerikai mércével csak szolidat (alig több mint nyolcvanmillió dollárt) termelt, így valószínűleg nem is a stúdió, hanem a forgatókönyvet író Taylor Sheridan lobbizott a folytatásért. Azért a folytatásért, amire egyéb elfoglaltságai (Szárnyas fejvadász 2049) miatt sem Villeneuve, sem a megérdemelt Oscarját idén végre begyűjtő Roger Deakins operatőr, valamint az atonális, idegborzoló zenéért felelős, de tavaly tragikusan fiatalon elhunyt zeneszerző (Jóhann Jóhannsson) és a főszerepet játszó Emily Blunt sem tért vissza. Igaz, nem az ő távolmaradásukon, de még csak nem is a rendezői széket elfoglaló, kifejezetten jó kezű adaptátor, a Gomorra című kultikus gengsztermozit is hatásos sorozattá bővítő Stefano Sollimán csúszik meg a folytatás, hanem azon a Sheridanon, aki eddig képtelen volt hibázni, és ugyan most sem nyúlt nagyon mellé, de a folytatásra már legalábbis megcsappant a puskapora.

A zsoldos megtévesztésig hasonlít egy szellemes és kőkemény thrillerre, ami nemcsak azért akciózik, hogy a szabadidejét töltő nézőt beleszögezze a moziszékbe, hanem pár gondolatot is a fejébe csepegtessen bevándorlásról, szegénységről, terrorizmusról. Már a prológban dupla terrorista merénylettel sokkol, később pedig a mexikói drogkartellek belháborújába ugrik fejest, hogy felmutassa a határvidéken dúló kilátástalanságot, ami arra sarkallja a fiatalokat, hogy embercsempészetre tegyék fel az életüket, és a könnyű pénz csábítására besoroljanak valamelyik gengszterbandába – aminek a kezében persze csak eldobható eszközök lesznek. Az első Sicario azzal ért véget, hogy a mexikói focigrund felett dörögni kezdtek a fegyverek, a folytatás pedig azzal gyepálja meg a szívünket, hogy megmutatja, hogyan dobják el tényleg ezeket a kölyköket, és hogy a két tűz (rendőrök plusz banditák) közé szorult fiatalok akkor is a pisztoly rossz végére kerülnek, ha épp ők tartanak fegyvert egy másik szerencsétlen fejéhez.

Amennyi empátiát és elkerülhetetlen tragédiát ebből a szituációból ki lehet hozni, azt Sheridan és Solima kihozza. De ennél semmi többel nem szolgálnak: A zsoldosnak nincs komolyan vehető mondanivalója terrorizmusról, bevándorlásról, és az Egyesült Államok külpolitikájáról se gondol mást, mint amit a Sicario már kifejtett. Ezért is mesebeli a folytatás: hoz is ajándékot, meg nem is, és amikor azt hinnénk, hozzáad valamit a zsánersablonokhoz, beismeri, hogy csak bűvésztrükkökkel érkezett. Ráadásul olyanokkal, amikhez már túl nagy engedményeket kell tenni Hollywoodnak. A folytatásból elpárolgott a Sicario szabályszegő bátorsága, amivel Villeneuve még a kispadra ültette a főhősét, hogy Emily Blunt első kézből élje át, milyen tehetetlen a kisember a nagyhatalmak harcában, ahol a cél mindig szentesíti az eszközt, és az erkölcsi felháborodás a civilek luxusa csupán. Villeneuve még a feje tetejére állította a thriller összes alapvetését, hogy fogcsikordítóan feszült jelenetekben járja körbe az amerikai imperializmus, igazságszolgáltatás és erkölcs kérdéseit, Sollima viszont ha ügyesen is, de mégiscsak követi és betartja a szabályokat – és ezzel a katarzisból is jelentősen visszafarag.

Ha a Sicario arról szólt, hogy a drogháború a farkasok földje, ahol nincs helye az empátiával járó gyengeségnek, akkor A zsoldos arról, ahogy a farkasok – Benicio del Toro revansvágyó bérgyilkosa és Josh Brolin cinizmus mögé bújó CIA-ügynöke – érthetetlen módon szívet növesztenek. És végső soron ezért igazán mesebeli film A zsoldos : mert már nem a valóságot közvetíti, vagy azt, amit mi kelet-európai szemmel elfogadunk annak, hanem azt, amit Hollywood elfogad. A sztereotípiát a kemény macsóról, aki már nem is olyan könyörtelen, és meghalnia sem szabad, meg a néző szimpátiáját se elveszteni, mert a franchise-építés logikája azt diktálja, hogy vissza kell térni a harmadik részre. Hiába érzi Sheridan, hogy melyik úton kéne végigmennie, nincs hozzá mersze: csak azért indul el rajta, és vezet túl minket egy sokkoló, de logikus fordulaton, hogy aztán visszacsinálja és lenullázza az egészet. Ez pedig pont az a könnyű utas megoldás, amelynek következetes kerülése eddig megkülönböztette a forgatókönyvíró egytől egyig remekbe szabott filmjeit.

Persze, aki csak egy veretes thrillerre vágyik, mindenféle plusztartalom nélkül, az nem nyúlhat mellé A zsoldossal. Kicsit több benne a macsó keménykedés az ideálisnál, de így legalább humoros a film (Brolinnak kifejezetten jól áll a szarkazmus), és hát izgalmasabb, durvább, húsba vágóbb annál, mint amit ebben a műfajban megszokhattunk. Sollima hatásosan dob be minket a tűzharc sűrűjébe, és úgy pörget ott meg, hogy abba garantáltan beleszédülünk egy kicsit. Ügyes kezű stílusgyakorlatot látunk, csak hát egy Sicario-filmtől ennél sokkal, de sokkal többet vár az ember.

Pontszám: 7/10

Sicario 2.: A zsoldos
Színes, olasz-amerikai akcióthriller, 122 perc, 2018
Rendező: Stefano Sollima
Forgatókönyvíró: Taylor Sheridan
Operatőr: Dariusz Wolski
Szereplők: Matt Graver (Josh Brolin), Alejandro (Benicio del Toro), Isabel Reyes (Isabela Moner), Cynthia Foards (Catherine Keener)
Bemutató dátuma: 2018. június 28. (Forgalmazó: Freeman Film)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben