Keretek és kapcsolatok – Kritika Mesterházi Mónika Nem félek című kötetéről

A Nem félek ciklusai száztizenöt oldalon bontakoznak ki, mégsem hömpölyögnek. Rövid, tömör egységeket alkotnak, a leghosszabb mindössze nyolc, a legrövidebb két versből áll, és az egyes szövegek sűrítettek, pátosz nélküliek, pontosak. A kötet felfogható lírai naplóként is, hiszen az elmúlt több mint tíz év tapasztalatait és verstermését fogja össze, de Mesterházi Mónika mégsem esik a túlbeszélés csapdájába. Néhol ugyan zavarba ejtő pontossággal ír családi kapcsolatokról, az elmúlt évek emlékezetes pillanatairól, de a személyes érintettségét kordában tartja. Őszinte sorok című versét a következő nyitánnyal indítja: „Tartoztam a Huginak / pár százezer forinttal, / mert nem tudtam fizetni a rezsit.” A szöveg folytatódhatna elégikus, komor, sőt cinikus hangvételben, de hamar továbblendül a felütésen, és inkább a kétes értékű megoldásra fókuszál: „De aztán eladtam neki a kocsimat, / más úgyse vette volna meg, / és még pénzhez is jutottam.” Ebben a mindössze tizenhat sorból álló, megdöbbentően sűrű szövegben számos történeti szál fut párhuzamosan, miközben egyértelműen kivehetők az alakok, ahogyan a konfliktusaik is. A gyors és jó helyen eltalált váltások miatt megmarad az alanyi líra egyik izgalmas, új darabjának, akár egy film vagy sorozat összegzője – hogy az izgatottság a végletekig fokozódjon.

A rövid versek mintha a túlzott személyesség ellenpontozói lennének.

Egy másik perspektívából azonban felfoghatók (ön)definíciós kísérletként olyan absztrakt és közhelyesen hangzó fogalmakhoz, mint a szeretet, a magány vagy a megbocsátás. A kötet első ciklusa (Akit szeretek) mindössze öt verset tartalmaz ( Mikor azt hittem, Ezt megint, [Ne haragudj], Késő volt, Hideg), mégis újszerűnek ható, egyéni perspektívából fogalmazza meg és problematizálja a szeretet témakörét. Az első vers ( Mikor azt hittem) az influenzát teszi meg a nevezett érzés értelmezői metaforájának – feltételezi, hogy e kettő lényegében sohasem rokonítható, ugyanakkor egyetlen jelentékeny közös pont mégis van köztük, amely akkor válik igazán fontossá, ha belegondolunk, hogy a pandémiának milyen hatásai lehettek az emberi kapcsolatokra: „hogy arra ragasztom, sajnos, akit szeretek”.

Gyakori megoldás továbbá, hogy idegen eredetű szavak kerülnek kulcsfontosságú szerepbe, mint például a penitencia („Ha segítened kell, fogd föl penitenciaként, ne éld bele magad” [Polonius]). A gőg, dölyf jelentésű hübrisz két versben is megjelenik ( Fordítva épp; 2020, Points-of-no-return). Ezek akár egymás párjaiként, így a kötet emblematikus költeményeiként is fölfoghatók, hiszen egy-egy életszakasz összegzését adják, amelyek gondolatmenete a lírai én egzisztenciális alaphelyzetétől indul, és a közösségi kérdésekig jut el. A Fordítva épp nyitányában a hübrisz elvakít: „Fordítva épp, mint a vakok, / a látásomra támaszkodok. […] De ha jön a hübrisz (…) / az úgynevezett lelki szemek / maguk néznek valamiket, / barátok sorsát (…) / vagy a tülekedőket épp.”

Azaz a versbeszélő igyekszik megtalálni a másokhoz való odafordulás lehetséges csatornáit, és ennek az odafordulásnak épp maga az írás válik fontos mozzanatává.

A 2020, Points-of-no-return azonban ha nem is ennek a lehetetlenségéről állít valamit, de megfogalmazza, hogy léteznek olyan dolgok, amelyekről csak pontatlanul lehet beszélni: „Később épp ennyit: jelen / lenni, hátországnak. És néha / ez is hübrisz. Tényleg / nem tudom elmondani.”

A szövegek jelenetkerete általában a mindennapi életkörnyezet képeit idézi, egyszerű szituációkból bomlanak ki általános érvényű gondolatok néha hosszabban, de a legtöbbször rövidebben. Kiemelkedő a 2016-os év című vers, amelyben egy apró gázpalack felrobbanásának lehetősége fokozza az izgalmakat. De nemcsak a hatásmechanizmus ilyen lehengerlő, hanem a vers(ek) apró részleteinek kidolgozottsága is. Figyelemreméltó, hogy milyen finom az ábrázolása például a mozgásnak, az ülő-álló helyzetek közti váltakozásnak, a hangoknak, a zajnak vagy épp a csendnek.

A címadó vers, a Nem félek azonban minden értelemben kiválik a korábbiak közül. Stilisztikai és szerkezeti értelemben is más, lényegében mégis kapcsolódik a pontossághoz, a hangnemek kimértségéhez, a szikár mondatokhoz. De ebben a hosszúversben lehetőség nyílik bizonyos korlátok átlépésére, például a képalkotás szempontjából Mesterházi a kötetben máshol nem tapasztalt merészségről tesz tanúbizonyságot: „A kútban ott konganak / a szavaink. És nem is tudjuk.” A Nem félek verseskötet tehát felfogható egy hosszú, költői pályaszakasz összegzéseként, a címadó szöveg pedig egyszerre tartalmazza annak sajátosságait, de ki is kiemel egy nagy, meghatározó eseménysort belőle. Izgalmas, tiszta és kimunkált költemények olvashatók a kötetben, amely egyenletes színvonala miatt is kiemelkedő: nem ragad le a pontosságnál, hanem nyelvi és tematikai tekintetben is hordoz számtalan meglepetést, amelyek képesek fellazítani az egyébként megrázó témákat.