„Egyre több, hál’ istennek!” – Interjú Négyesi Mária, Pál Ferenc, Mayer Ingrid és Gyuris Kata műfordítókkal

Egyre többet, hál’ istennek! Nagy siker volt ötven–hetven évvel ezelőtt – elsősorban politikai okokból – Jorge Amado. Az összes műve megjelent itthon. A pártos regényei után egyre jobban elhatalmasodott az írásművészetében az erotika, és ezt, illetve a festői bahiai világot a magyar olvasó szívesen olvasta, mert felüdülést jelentett a termelési regények után.

Ha a portugál irodalom magyarországi terjedésének utóbbi harminc–negyven évét nézzük, megállapíthatjuk, hogy nagyon sok mű jelenik meg a fiatal, apró kiadóknak köszönhetően.

Nagy kiadóktól hallgathattam, hogy ha meg is szerzem egy-egy műre a támogatást, nem vállalják a kiadását, mert a presztízsüknek árt, ha csak ötven példányban fogy el.

Igaz, Clarice Lispector összes elbeszélését a Magvető adta ki, de ez voltaképpen a kiadó női szerkesztőinek szolidaritási kezdeményezése volt.

Elkezdtem összeállítani egy listát, hogy milyen japán regények jelentek meg magyarul. Nyolcvankilencnél tartok. Egy-két éven belül meglesz a száz cím, mert mostanában eléggé felgyorsultak a megjelenések, jóllehet az eredeti művek minősége nem mindig egyértelműen kiemelkedő, és talán ezzel összefügg, hogy a kiadói válogatások is lazultak. Az utóbbi két évben négy-öt macskás kötet is napvilágot látott (2016-ban jelent meg Hiraide Takasi Macskavendég című könyve [fordító: Nagy Anita], 2019-ben pedig Kavamura Genki Ha a macskák eltűnnének a világból [fordító: Vihar Judit] és Arikava Hiro Az utazó macska krónikája [Hiro Arikawa névvel a címlapon, fordító: Márton Lilla]). Viszont az tény, hogy nagyon kevés olyan könyv van ezen a listán, amelyet japánból fordítottak. Korábban az oroszt és a németet, mostanában az angolt használják közvetítőnyelvnek. Ugyanakkor hiába van nyolcvanvalahány kötet, nem beszerezhetők, antikváriumban kell keresni őket. Régebben a Nyugati aluljáróban kötöttek ki Murakami Haruki kötetei is, aztán egyszer csak berobbant a szerző, és azóta minden művét kiadják, az esszégyűjteményeit is, rajongótábora van. Az ő szövegeiben ritkán hangsúlyos a hagyományos japán kultúra, európai, amerikai utalásokkal dolgozik. Hogy ettől jobban ismernék-e a japán kultúrát...?

Ehhez tudok kapcsolódni, mert teljesen véletlenszerű, hogy az anglofón és a frankofón afrikai irodalomból mit fordítanak le. Az az előnyük, hogy eredetileg is angolul és franciául írták őket, így a kötetek átültetése során meg lehet spórolni a plusz lépéseket. Az Európa Kiadó a ’80-as, ’90-es években több nagy szerzőt is lefordított ezekről a területekről, versantológiákat adtak ki, például a Fekete lángok címűt . Eklektikus válogatás lett, nem gondolták át, hogy egyáltalán milyen költőket és mit érdemes tőlük lefordítani.

A 2021-es magyar olvasó az afrikai irodalom alatt a Nobel-díjas dél-afrikai J. M. Coetzee-ra gondolhat. Akit kicsit felkap az angolszász közeg, vagy nagyot ment Franciaországban, esetleg rákerült a Booker-shortlistre, azt valószínűleg rövid időn belül lefordítják. Ez a véletlenszerűség olyan szempontból probléma, hogy ha úgy dönt egy kiadó, hogy megjelentet egy szenegáli szerzőt, nem tudják rendesen reklámozni, nincsen hozzá hátterük.

Elsősorban az angolul író szerzők jutnak el hozzánk. Divatba jöttek az indiai és a nyugati kultúra közé került alkotók – Rushdie az egyetlen, akinek minden művét lefordítják magyarra. Rajta kívül azokra irányul a figyelem, akik a díjak miatt kerültek az érdeklődés homlokterébe, például Vikram Seth vagy Jhumpa Lahiri. A hindí és a többi indiai nyelv van igazán nehéz helyzetben, ezekből hosszú időn keresztül angol és orosz közvetítőnyelvvel kerültek a magyar közönség elé fordítások. Miután a hindít elkezdtük az ELTE-n oktatni, és mind többen tanulták a nyelvet, akkor jelent meg az a generáció, amelynek a tagjai már közvetlenül tudnak fordítani hindíből. Évek óta van nálunk műfordítói kurzus: a fordítás részét Greskovits Endre képviseli, aki a szakmai gyakorlatán kívül az angol nyelvű indiai irodalmaknak is jó ismerője. Innen került ki Borbély Judit Bernadett, aki hindíből és szanszkritból is nagyszerű fordításokat készít. Tamilból Ferenczi Roland kezdett el fordítani. Sajnos hamar le is hervad a fiatalok lelkesedése, mert gyakorlatilag lehetetlen egy ismeretlen szerzővel megjelenni Magyarországon. A Magyar–Indiai Baráti Társaság honlapján van egy Ind Olvasósarok, ide igyekszünk megjelent vagy megjelenés előtt álló műveket feltenni. Ez a fiatal nemzedék így próbál megjelenni akkor is, ha a kiadók barátságtalanok.

Nagyon sok korlát volt az 1989 előtti időszakban, de a műfordítói politika tudatos volt. Az Európa, a Kossuth és a Magvető megpróbálta a népművelés jegyében megjelentetni egy-egy irodalom baloldali szerzőit. Ma már kevés ilyen törekvés van, sőt óriási küzdelmet kell folytatni azért, hogy egy-egy szerző megjelenjen. A Nagyvilágban sikerült 2008-ban és 2015-ben egy angolai–mozambiki válogatást közreadnom. Elismerő visszajelzéseket kaptam arról, hogy mennyivel jobbak, mint a portugálok vagy a latin-amerikaiak, de akárhány kiadó ajtaján kopogtatok, azt mondják, hogy nem tudnak egy új szerzőt bevezetni. Világszerte sikert aratnak, csak mi vagyunk ennyire óvatosak – talán anyagi megfontolásokból – az új szerzők és irodalmak felfedezésében.

Az egyik kiadónál például azt mondták nekem, hogy olyan szerzőt keressek, akinek balhés az élete, vagy pedig a mű legyen polgárpukkasztó, sőt lehetőleg botránykönyv, mert így lesz eladható.

A harmadik feltételük az volt, hogy az általam választott szerző életműve itthon ismeretlen legyen.

Sikerült egy egészen jó novellaválogatást összehoznunk, de a kötetnek az a címe, hogy A hatjapuli bordély. A kiadó vágya az volt, hogy erotikus történeteket keressünk – mindenki azt hiszi, hogy Indiában a csapból is a Kámaszútra folyik, de valójában eléggé nehéz volt irodalmilag is értékes műveket találni. Ugyanakkor jó ideje házalunk az urdú–hindí író, Mantó novelláival, akinek a sírfelirata szerint soha nem lesz hozzá fogható novellaíró, de hiába, elveszett vállalkozásnak tűnik, hogy valaha legyen egy magyar kötete.

Miért van még mindig szükség közvetítőnyelvre?

Többek között azt is hiszik a kiadók, hogy így olcsóbb. Az az elképzelés, hogy nagyobb az ívdíj, ha egyenesen japánból dolgozó műfordítót kérnek fel, de ez egyáltalán nem igaz. Negyvenezer forintot kapni ívenként már jónak számít. A legkönnyedebb olvasmányok, például a gésás regények is jobban járnak, ha közvetlenül fordítják őket. Egyetlen közvetítőnyelvvel is döbbenetes elcsúszások kerülhetnek a szövegbe.

Sok kérdést vet fel a magyar fordítások minősége. Bényei Tamás az ÉS-ben foglalta össze, hogy miért mehettek ennyire félre a dolgok. Nagyon letisztultnak és szépnek tűnnek Coetzee szövegei angolul, ezért azt gondolná az ember, hogy könnyű fordítani.

Amiatt nehéz, mert rétegzettek, és mélyen bennük van a dél-afrikai kultúra.

Ugyanezt láttam a francia szövegeknél: Alain Mabanckoutól, a frankofón irodalom legnagyobb jelenlegi sztárjától jelent meg a Törött pohár , és magyarul döccen a szöveg. Akihez el is jut, azt tapasztalja, hogy ez egy rossz mű, úgyhogy nem olvas tőle többet. Abban látom a problémát, hogy ezek a frissen megjelent könyvek bekerülnek az angol és a francia nyelvű irodalmak nagy kategóriáiba. Aki jól tud fordítani Houellebecq-et, az nem biztos, hogy egy magreb-régióbeli szerző világát és nyelvhasználatát is jól vissza tudja adni.

A nem európai nyelvű afrikai irodalom magyarul nem jelenik meg. Egy-két példa van arra, hogy akik angolul vagy franciául kezdtek írni, miután megismerte őket a világ, visszaváltottak az anyanyelvükre. Ngũgĩ wa Thiong’o most már csak kikuju nyelven ír, őt rögtön lefordítják angolra. Aki kezdő íróként úgy dönt, hogy az anyanyelvén alkot, mondjuk zuluul, azt talán egy kisebb dél-afrikai kiadó lefordítja, de hogy az át tud-e csorogni az európai közegbe…

Mit kellene olvasnunk? Milyen klasszikus elmaradásaink vannak?

Komoly elmaradásban vagyunk az igazán nagy szerzőkből is – nem feltétlenül azzal a művükkel kezdjük, amivel érdemes lenne bevezetni őket. A legjelentősebb nigériai szerző szerintem Chimamanda Ngozi Adichie, aki popkulturális ikonná is vált. Megjelent magyarul két regénye a SawaSawa Kiadónál, amiről szerintem nem hallottak az olvasók sem. Szuper, hogy eljutott Magyarországra, csak beszerezhetetlen, pedig szerintem ő az a szerző, aki tetszene a magyar olvasóknak, és az első, magyarul eddig meg nem jelent regénye is megtalálhatná a közönségét.

Amit még érdemes lenne elhozni a magyar közönségnek, mert tudunk hozzá kötődni, az az afrikaans nyelvű irodalom Dél-Afrikából. Kulturális hidat képezhetnének. Ezekből a művekből szokott születni egy dél-afrikai fordítás, amelyben benne hagynak a dél-afrikai hétköznapi beszéd részét képző afrikaans eredetű szavakat, és aztán ebből készül egy európai angol nyelvű kiadás.

Lobo Antunest kellene még lefordítani Portugáliából, aki izgalmasabb író, mint Saramago. Ha kortárs szerzőket kellene mondani, akkor az angolai Ondjakit említeném elsőként, aki álgyermeki szemlélettel nézi az angolai változásokat, továbbá Agualusát, aki világpolgár, illetve João de Melót is kiemelném. Ők meghatározó társadalmi változások tanúi voltak, igen erősen és határozottan bírálták a fennálló rendet, de olyan iróniával, hogy élvezetes olvasmánnyá nemesednek a műveik.

Edogava Ranpó (ez Edgar Allen Poe nevéből készített álnév) szórakoztató detektív- és kísértettörténeteit kellene lefordítani, annál is inkább, mert már lejártak a szerzői jogok. A mangát mint irodalmat is fontos lenne bemutatni. Kortárssal kapcsolatban pedig a nőket, a nőket, a nőket és a nőket! Jú Miri társadalmilag érzékeny témáival borzolja az idegeket. A szerzőről érdemes tudni, hogy elköltözött Fukusimába a katasztrófa után, ott nyitott könyvesboltot. Van egy, a katasztrófa és a depresszió hatására írt twitterregénye.

Milyen kortárs tendenciák fedezhetők fel a világirodalom itthoni jelenlétével kapcsolatban?

Dorcsák Réka doktorandám mai brazil irodalomról írja a disszertációját – az utcai irodalomról, amely lehet, hogy nálunk is a könyvkiadás jövője. Brazíliában a könyvkiadás drága, és a kötetek nem is jutnak el az ország távoli zugaiba, ezért az internetes irodalom óriási népszerűségnek örvend, hiszen akik nem tudják megjelentetni a műveiket, kiteszik őket a netre. A távolságok miatt a digitális megjelenés ott árnyaltabban működik, a klasszikusok és a kortársak is elérhetők digitalizálva.

A 20. század végének egyik említésre méltó fejleménye a női írók nagy számú megjelenése, a másik a dalit irodalom (ez az érinthetetlenek megnevezése). Omprakás Válmíki nevét kell elsősorban megemlíteni. Hullámszerűen robbant be, és kérdés, hogy mennyire tekinthetjük szépirodalomnak a műveit – időre van még szükség, hogy kiderüljön, mi tartozik inkább a szociográfia műfajába. Új jelenség még a feltörekvő ádivászí irodalom: őslakosoknak szokták fordítani, a mai napig is valamiféle törzsi világban élnek, a civilizációtól távoli helyeken, és a fordítók számára megközelíthetetlen nyelveken születnek a műveik.

Több száz nyelvről beszélünk, és kihívást jelent, hogy amikor megpróbálják hindíre fordítani őket, a megfelelő terminológia hiánya miatt például a vallási szövegek esetében a fordítás hindu interpretációt hoz magával.

Önök miket fordítanának le, ha a kiadók nem függenének ennyire a piaci viszonyoktól?

Lefordítottam Aszghar Vadzsáhat egyik drámáját, amivel esetleg egy színházat tudok megkeresni, mert valószínűleg sosem fog megjelenni egyetlen haza kiadónál sem: egy nagyon szép történet arról, hogy India kettéosztása idején egyedül egy idős hindu néni marad Láhaur városában, ami a muszlim Pakisztánhoz került, és a házába beköltöző muszlim családban az első ijedelmek után ő lesz a szeretett nagymama. Ami nagyon hiányzik, az az óhindí irodalom, benne Tulszídász eposza és olyan önmagukban teljes irodalmak, mint a bengáli.

A fő művem lesz, ha egyszer elkészül, a Párnakönyv, amely egy 10. századi udvarhölgy naplója, vagyis sokkal inkább blogja. Olyan könyvformára törekszem, hogy maga a lábjegyzet is érdekes legyen. Meg lehet úgy szerkeszteni, hogy minden kicsit zavaró információt leveszek, de minek? Időben is, térben is más ez a világ: annyira sok jó dolog van az udvarhölgyek háza táján, kiscica, kiskutya, intrikák, a ruhák, a színek, amelyekről mi nem tudunk – eleve döbbenet, hogy volt egy korszak, amikor a költészet is, a próza is virágzott, és rengeteg nő tevékenykedett az irodalomban.