Még egy év

Két ember beszélget egy rendelőben. Két ember beszélget vacsora közben. Két ember beszélget egy bárban. Három ember autóban utazik és beszélget.  Emberek golfoznak, és közben beszélgetnek. Nem államtitokról, nem a divatról, nem is világmegváltó tervekről. Látszólag teljesen lényegtelen dolgokat osztanak meg egymással. Akárcsak mi. Mert nem az információ a lényeg, hanem az, ahogy ő mondja, éppen azt és épp abban a pillanatban. A lényeg a jelenlét – erről szól Mike Leigh új filmje is.

A mindennapokban ez teljesen magától értetődőnek tűnik, de mikor filmben tapasztaljuk, kissé meglepődünk. Meglepődünk, mert átlagembereket nézünk, akiknek nincs semmi különös tulajdonságuk. Még csak nem is fiatalok, nem is sztáralkatok. Mintha az utcáról léptek volna a kamera elé, élik a mindennapjaikat, akár csak mi. Ez lehet kifejezetten unalmas és irritáló, ahogy szép és szórakoztató is. Mike Leigh alkotására az utóbbi igaz.

A film Tom és Gerri, a nyugdíj felé közeledő angol házaspár egy évét meséli el. Kapcsolatuk harmonikus, két olyan embert látunk, akik megtalálták egymást, és békében élnek a világgal. Dolgozni járnak, esténként megbeszélik napjukat, hogy kivel találkoztak, mit láttak, hogy ment ez-az. Olykor vendégeket fogadnak. Jönnek hozzájuk a régi barátok, a magányos kolléga, az egyedülálló, kissé gyermeteg fiúk. Olykor temetésre mennek. Ahogy figyeljük őket, megismerjük családjukat, baráti körüket, és szinte észre se vesszük, úgy érezzük, mintha személyesen ismernénk őket. Mert Leigh kamerája olyan, mint egy családtag.

Egy családtag, aki nem ítélkezik másokon (hiszen rokonok és régi ismerősök), elfogadja, ha egyik-másik elengedi magát, ha valamikor rossz napja van. Ezért nem érezzük feszélyezve magunkat, nem lesz idegesítő egy mindennapi, banális helyzet. Rendezőnk szeretettel és megértéssel mutatja be a sok különféle, nehézkes alakot. Itt-ott arra késztet, hogy nevessünk rajtuk, de csak annyira, ahogy maguk a szereplők is egymáson. A film finom humora sosem gúnyolja ki az embereket, csupán az élet groteszk, fanyar dolgaira irányul. A nevetés így válik közös élménnyé: azt mondjuk, micsoda figurák, micsoda megnyilvánulások, micsoda szituációk! Mert amellett, hogy szórakoztató, szép is az, amit látunk. Szép, ahogy a házaspár vacsorát készít. Szép, ahogy két nehézkes ismerős a cigarettázásban találja meg a közös pontot. Szép, ahogy egyik ember szeret, a másik nem szeret. Szép, ahogy az életről gondolkodnak.

Mike Leigh ezúttal is jól bevált színészeit kérte fel, és ismét tökéletesen eltalálta karaktereiket. A házastársakat alakító Jim Broadbent és Ruth Sheen párosa csodálatos, szerethető, természetes. Mintha mindig is együtt éltek volna, együtt öregedtek volna meg. Mintha nem is színészek lennének, hanem a szomszéd házaspár, akikhez jövő héten hivatalosak vagyunk egy finom vacsorára. Lesley Manville kapta a legfontosabb mellékszerepet, ő talán a film legizgalmasabb karaktere. Összetett, többrétegű nőt játszik, akiben tökéletesen értjük, mit jelent a magány, mi rejtőzik a sminkes álarc és a sok beszéd mögött; alakításáért több díjra is jelölték.

Mindezek ellenére nem mondhatom, hogy nagyon különleges lenne a Még egy év. Olyan, mintha egy jó színdarab filmadaptációját néznénk. Néha túlzottan dialógusközpontú, így kissé vontatottá válik. Olykor elfogy a lendület, és hosszúra nyúlik egy-két szituáció. A lezárás pedig hagy némi kívánnivalót maga után: mintha egyszerre csak kikapcsolták volna a kamerát. Ahhoz képest, hogy milyen szépen építkezik a film, végül valahogy kevésnek tűnik. Ám az összképen ez nem változtat.

Csendes, lassú, hangulatos filmet készített Mike Leigh. Csalódást egyáltalán nem okoz, és bátran tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az emberi történeteket. A legszebb benne az, ahogy azt üzeni nekünk: az ember, mindegy milyen esetlen vagy tökéletlen, szeretetre méltó élőlény. Csak mert ember.

Még egy év (Another Year), rendezte Mike Leigh, színes, feliratos angol film, 2010.