×

Énünk által homályosan
David Fincher: Holtodiglan
Szabó Ádám
2014 // 10. 08

Fincher új filmje nem­csak egy házas­ság bestiá­lisan kegyet­len lélek­tani anató­miája, hanem gen­der-kér­dés­kö­rökre fel­húzott vallo­más is énünk vise­lé­séről, a bel- és kül­világ riasztó szim­bió­zisáról.
Quentin Tarantino az idei Cannes-i fesztiválon úgy nyilatkozott, miután felkérte befolyásos filmes barátait, hogy sorolják fel a tíz  leginnovatívabb rendezőt, egyedül Richard Linklater és David Fincher neve szerepelt mindegyikük listáján. Nem tűnik indokolatlannak, hogy így alakult a névsor. Fincher ugyanis nemcsak vizuális bravúrjai, hanem tematikai felvetései miatt is konzekvens, éleslátó szerzői filmesként dolgozik. A késő 20. és a kora 21. század krónikásaként rendre vallja, hogy „szűkebb pátriánk”, valóságunk szimulákrum, taszító látszatvilág. Terelődjön szó egy ocsmány nagyvárosra, ahol egy sorozatgyilkos lép elő döntőbíróvá (Hetedik), a valóságshow-őrület protofilmjére (Játsz/ma), a yuppie-válságra (Harcosok klubja), netán a legnépszerűbb közösségi oldalra (A közösségi háló), észrevehető a látszat uralma. Mark Zuckerberg internetes fejlesztése saját fogyatékosságát igyekszik palástolni, míg John Doe vagy Tyler Durden azért csapnak oda a nagykalapáccsal, hogy a cukrozott szép új világ mögötti gennyet láttassák.



A Holtodiglan házaspárja, Nick és Amy Dunne rózsaháborújában ugyanez a cselekményszál köszön vissza. Brutális logikájú kálváriájuk nem kizárólag párkapcsolati drámaként sóz oda, egyéb zsánerek is rombolják a házasság műmosolyú, kirakat-eszményképét. Kertvárosi iszonyatdráma ez: köszönések, naplóbejegyzések, szimpla tekintetek hatnak riasztóbbnak számtalan gyilkosságnál,  a hétköznapok ártatlan gesztusai horrorisztikusak. A film több idősíkot, rengeteg ellipszist használ ennek elérésére. Fincher immár konzervatív vizuális nyelvvel, fotóeffektusok, gyorssnittek nélkül számol le komfortérzetünkkel. Sokáig egy örömről, aranyidőről beszámoló periódust látni (porcukros csók, könyvtári szeretkezés, interjús lánykérés), majd előkészítés nélküli, többnyire apró jeleken (elcsípett tekintetek, rossz szavak, bántó gesztusok) nyugvó baljós idők következnek, amelyeket csendes atmoszféra, profi cross-cutting technika, gáláns áttűnések húznak alá. Újfent a szerepek, magunkra öltött álcák vidékén ténfergünk, és a Holtodiglan mindig ügyel rá, hogy érezzük, a belső pokol sokkal nagyobb pszichológiai nyomást gyakorol ránk, mint az explicit öldöklés. (Ezen a film Elemi ösztönbe illő nyílt színi szex-barbarizmusa sem változtat.) A rendező olvasatában a házastársi játszmák terepén nyilvánul meg a pokol: helyesebben úgy, hogy mind Nick, a férj, mind Amy, a hitves csalárd tetteket hajtanak végre. Így érünk el a látszat birodalmába. Míg Nick maszkulin férfi-identitását felesége megcsalására alapozza, addig a nej feminista perspektívája államhatárokon átívelő, nagyszabású bizalmatlanság-plánum új ruhákkal, hajjal, mások kihasználásával és lemészárlásával. Fincher nézete szerint a férfi és az asszony is bábjátékosok, kérdés, melyikük keveri jobban a lapokat, pontosabban, melyikük szemszöge érvényesül? Nick képes úgy eladni magát, hogy csábító vigyorú all american-férfiként imádják vagy Amy pókasszony-ténykedése lesz domináns? A férfiasság vagy a feminizmus nyer? A Holtodiglan briliánsan keveri a tragikus románcot és a neo noirt, hiszen mindkét zsáner a „nőt keresi”, hazugságokat hoz elő, illúziómentességet vetít előre, pláne, ha a feleség machinációi révén egyértelműen femme fatale-lá válik.



A film újabb vízválasztója a befelé, elsősorban önmaguk számára tartogatott privát én, illetve a kifelé mutatott, nyilvános én feszültsége. A Holtodiglan idővel tucatnyi karaktert − sztárügyvédet, nyomozókat, apóst, anyóst −, idővel pedig az amerikai fogyasztói társadalmat latba vető médiakritikaként is odasóz. Nem egyszerűen csak a szándékosan parodisztikusra vett műsorvezető hölgyeket, a mindenható Kamera és Média úrnőit követhetjük, hanem ez a szál szorosan összefonódik Nick és Amy párkapcsolati történetével: a férj és imádottja egyaránt bevetik a médiát saját maszkulin, illetve feminin tekintélyük erősítéséhez. Ebben a fénytörésben a film posztmodern világlenyomat, keserű pamflet önmagunk újrakonstruálásáról, és arról, mennyire eltérő a négy fal közötti valódi énünk attól, amit a felvevőgépek előtt öltünk magunkra. Átjárhatók a határok, szerepeket alakítunk csupán azért, hogy inkább rövid, semmint hosszú távú előnyökre tegyünk szert. Pénzre, hatalomra, áruba bocsátható szeretetre. Fincher ilyetén okfejtése példás tükre a posztmodern kategóriák ingatagságának, a materiális, mindent pénzzé tevő szemléletnek (Amy is, Nick is kiárusítják magukat a médiában, nézettségi adattá, népi fogyasztási eszközzé téve érzelmeiket) mi több, a nagy metaelbeszélésekkel szembeni hitetlenségnek. Mert a Holtodiglan hiába a 20th Century Fox égisze alatt, sztárokkal gyártott fősodorbeli párkapcsolati dráma/thriller, valójában antihollywoodi kárhozatsztori, mely leszámol a fogódzót nyújtó hagyománytárral és minden műfajfilmes, intézményesített dramaturgiai húzással. Krimiként a nyomozás zsákutcába futásával pusztul el, párkapcsolati tragédiaként pedig azért, mert Nick faragatlansága és Amy mérnöki gonoszsága egyaránt unszimpatikus, nem válik szét élesen a két főkaraktert.



Mindezekkel együtt a film elsősorban celluloidra rögzített dominanciaharc, amely a genderproblémákon át eljut a nagy távlatú országimázskérdésekig. Fincher azt vallja, hogy a velünk született nemi adottságok immár kellékek, önérdekből kisajátított maszkok: ilyen az egzisztenciális feltételeket megteremtő Férfiasság és a női határozottságot magában foglaló Feminizmus egyaránt. Nincs egyetlen kiemelt szemszög: a maszkulin és a feminin dominancia csúf szimbiózisa születik meg, és ez a nézőre is kivetül. Lehet, hogy Mr. és Mrs. Tökéletes kifelé büszkén viselt nyilvános énjükkel halálukig hűségesek, de belül, a privát énjük udvarában repedések, kínok foglyai. Kifelé mindent tökéletesnek kell mutatni, az  amerikai nép egy hamis, illúziókkal teli tökéletességeszmét habzsol. Fincher filmje nemcsak főszereplői, hanem nézői elé is kegyetlen tükröt tart.

Pont: 9/10

Holtodiglan
Színes, magyarul beszélő amerikai thriller, 149 perc, 2014
Rendező: David Fincher
Forgatókönyvíró: Gillian Flynn
Operatőr: Jeff Cronenweth
Zeneszerző: Trent Reznor, Atticus Ross
Szereplők: Ben Affleck (Nick Dunne), Rosamund Pike (Amy Dunne), Neil Patrick Harris (Desi Collings), Tyler Perry (Tanner Bolt), Carrie Coon (Margo Dunne)
Bemutató: 2014. október 2. (Forgalmazó: InterCom)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben