Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A színházi fotó lélektana – interjú Dömölky Dániel fotográfussal

    2019.10.29 — Szerző: Hekler Melinda

    Építésznek tanult, ma mégis vezető színházak versengenek a fotóiért: előadásokat örökít meg, és társulati portrékat készít. Az utóbbi időben egyre többször lényegül át tervezővé, de nem szakad el a színháztól, hisz előadásoknak álmodik díszletet, látványt és világítást.

  • Dömölky Dániel
    Fotó: Dömölky Dániel

    Nemrég nyílt kiállítás a fotóidból. Milyen volt a fogadtatás, és meddig láthatóak a képeid?

    A kiállítás apropóját az adta, hogy idén tízéves a Duda Éva Társulat, és a kezdetektől a fotósuk vagyok. A Jurányi Inkubátorházban a próbatermük melletti folyosó falára kerültek ki az évtized legemlékezetesebb táncképei. A kiállítást Lőrinc Katalin nyitotta meg, és csodálatos emlékeket mesélt Évával és velem kapcsolatban, ezután pedig Éva körbevitte a jelenlévőket, és minden képről elmondott egy történetet. Nagyon jó volt látni, hogy mennyi minden köthető egy-egy fotóhoz. A kiállítás folyamatosan megtekinthető: amíg nem jön újabb, addig a stúdiót díszítik.

    Édesanyád Takács Katalin színésznő, édesapád Dömölky János filmrendező. Hogy látod, van ennek köze ahhoz, hogy érdekel a színház?

    Az biztos, hogy nem féltem a színháztól, nekem egy természetes közeg volt. Ennek ellenére építésznek tanultam a MOME-n, de már az egyetem előtt fotóztam hobbiból, akkor még a divatfotózás érdekelt. A színházi fotózás egy véletlennek köszönhetően került az életembe. Egyetem alatt rendszeresen fotóztam koncerteket az A38-on is, és egy alkalommal az ott fellépő Katona József Színház színészeit lefotóztam a Jazztetés című jazz-zenei előadásukban. Amikor otthon válogattam a képeket, és mutattam édesanyámnak, hogy „nézd, mennyi kolléga”, azt ajánlotta, mindenképp küldjem el őket Máté Gábornak, az est rendezőjének. Máténak tetszettek a képek, és rögtön el is hívott, hogy készítsek fotókat a legújabb előadásáról, A hős és a csokoládékatonáról, és mivel az is tetszett neki, maradtam a Katonánál, elkezdve színházfotós pályafutásomat, ami még mindig tart.

    Mészáros Máté (középen) és Juhász Péter (fent) a „Hinoki” című előadásban a Trafóban (koreográfus: Mészáros Máté)
    Fotó: Dömölky Dániel

    Hányszor nézel meg egy előadást, hogy jó képek szülessenek róla? Vannak trükkök, amiket csak a KO olvasóinak árulsz el?

    Tizenegy év alatt annyi kulisszatitok gyűlt össze, amit meg sem próbálok itt felsorolni. A legtöbbet a Vígszínháznak, a Katonának és a Radnótinak  fotózok – mindnek megvan a saját egyénisége, azokat finoman ki lehet emelni. Általában az olvasópróbán találkozom először a darabbal, majd egy-két próba alkalmával látom részleteiben, de sokszor még egy próbanézés becsúszik a fő fotózás előtt. A premierhéten szinte mindig minimum kétszer fotózom, amiből az egyik alkalommal csak egyedül vagyok az előadással, ez a leglényegesebb. Itt készül a végső képek kilencven százaléka. Jó trükk, hogy pár nyújtó és bemelegítő gyakorlatot végzek előadás előtt, és hogy mindig viszek be vizet magammal. Hosszabb vagy dinamikusabb előadások esetén párducként kell egy-egy jó képhez ugrani – ha akkor áll be az ember dereka, nem lesz meg a fotó. Az is elengedhetetlen, hogy évek alatt megismerkedsz a színházi emberekkel és a szakmájukkal, ami olykor még életmentő is lehet: hasznos tisztában lenni azzal, hogy mit csinál egy díszítő már öt perce a sarokban, kezében egy pirotechnikai eszközzel.

    Mi a színházi fotó funkciója?

    Sokszor kérdezik, hogy riportfotónak számít-e, és mindig azt válaszolom, hogy igen, alapvetően az, de ugyanakkor erősen PR-fotó is. Mégis nagyon fontos funkciója a dokumentálás, mert évek, évtizedek múlva már csak videó és fotó marad egy előadásról, és egy videón feltehetőleg nehezebben fogjuk látni a díszlet részleteit vagy egy ruha pontos kivitelezését, míg fényképen kivehetőek lehetnek a legapróbb finomságok is.

    A fotóimmal mindig arra törekszem, hogy a szemlélő számára az előadásról egy kerek egészet mutassak meg a saját érzelmeimmel és gondolataimmal átszőve. Olyan pillanatokat, szituációkat, tekinteteket vadászok, amit akár a néző magátol észre sem venne, viszont a képek segítségével más aspektusból is beleélheti magát az előadásba.

    Ez azért nagyon fontos, mert bár a kép fizikai valója megtartja a dokumentálás attribútumait, az elkészült anyag mégis újragondolása, más médiumra adaptálása lesz az előadásnak. Ez PR-szempontból is hasznos, hisz a képek izgalmasak lesznek akár plakáton, műsorfüzetben is.

    Csomós Mari a Radnóti Színház „Lear király” című előadásában (rendező: Alföldi Róbert)
    Fotó: Dömölky Dániel

    Mondanál erre egy példát?

    A színpadon mesterségesen előállított világokat látunk, rendezők, színészek által létrehozott valóságokat. Ha egy olyan díszlet épült, ami körül jól látható a színház fekete tere, pillérek, statívok – amik nem részei a cselekménynek –, és csak olyan képeket lőnék, amiken állandóan látszik valamekkora rész a fekete térből, akkor a bal és jobb szélső székeken ülő nézők élményét közvetíteném, érezhetően távol maradva az előbb említett világtól. Ilyen esetben törekszem arra, hogy a díszlet legyen a képek háttere, még akkor is, ha emiatt olyan szögből kell fotóznom, ahol néző soha nem fog ülni. Az a dolgom, hogy a képeimmel egy olyan néző legyek, aki bárhol ott lehet, és száz százalékosan fókuszál az előadásra.

    Az így létrehozott anyag miatt még többrétegűbbé válik az előadás. A német színházfotókon jól látható, hogy régóta az a trend, hogy fotósok a színészek között a színpadon is dolgoznak, ezzel is erősítve az előadás testközeliségét, a téma nézőkre ható erejét. Itthon erre nincs mindig lehetőség vagy igény, de szerencsére sokszor volt alkalmam így dolgozni – rendkívül izgalmas és nehéz feladat.

    Gergye Krisztiánnal kicsit még fokoztuk a dolgot, és három olyan közös performanszprojektünk volt, ahol szintén az előadás szerves része voltam. Első alkalommal a színpadon három fotóstúdiót rendeztünk be, amikben végig a szereplőket fotóztam. Másodszor egy ‘56-os emlékelőadásban egy riportfotóst alakítottam, aki a rég történt eseményeket kvázi a mostani modern világból érkezve dokumentálta. Ennek az volt az érdekessége, hogy az előadás második felében nem voltam színen, és így a színfalak mögött volt időm kiválogatni az előadás alatt készült képeket, amelyeket a nézők a taps után a termet elhagyva egy nagy kivetítőn láthattak. A legutóbbi Ha mi árnyak… című performanszban latexjelmezben változó szerepkörökben négyen adtunk elő, és a folytonos dokumentálás a képekből létrejövő sorozattal együtt fontos része volt a projektnek.

    Vajdai Vilmos, Ónodi Eszter, Tasnádi Bence, Mészáros Béla és Keresztes Tamás a Katona Kamra „Részegek” című előadásában (rendező: Gothár Péter)
    Fotó: Dömölky Dániel

    Mindig foglalkoztatott: rossz előadásról lehet jó képet csinálni?

    Persze. Minden alkotó és színház arra törekszik, hogy egy gyengébben sikerült előadás is menjen legalább egy évig, ezért a lehető legjobb képeket kell készíteni ezekről is. Ilyenkor sok portrét lövök a színészekről, azzal nem lehet melléfogni. Az előadások legtöbbször csak élőben nem jók, fotón szinte minden jó tud lenni. Videón is. Ez a médium specialitása: szimplán komponálással és okos válogatással semlegesen lehet beállítani egy rossz előadást is. Riportfotónál ez már hazugság és csalás lenne egy nehéz körülmények között élő család bemutatása esetében.

    Hány előadást fotóztál eddig? Vannak kedvenc képeid?

    Nem tudom pontosan, de olyan háromszáz előadást biztosan megörökítettem. Sok kedvenc képem van, a honlapomat elnézve talán túl sok is. Mivel rengeteg színészt fotóztam életemben, és nagyon sokukat szeretem, vagy imádtam a szerepükben, ezeket a képeket nehezen tudom elengedni.

    Mennyire fárasztó három-négy órán át feszülten figyelni?

    Ritkán szoktam közben elfáradni, de azt észrevettem, hogy az időérzék hajlamos megváltozni. Ennek banális dolgokban jelenik meg a következménye: túl- vagy alullövök egy-egy jelenetet, előadást, és otthon veszem észre, hogy kevés vagy négyszer annyi képem van, mint amennyi kellene. Ez főleg akkor esik meg velem, ha már eleve fáradt vagyok, és ezért nem tudok normálisan koncentrálni, vagy annyira magával ragad az előadás lendülete. A leadás szempontjából ez nem vészes, de a kellemetlen válogatás időszakát rendkívül meg tudja nehezíteni. Olykor-olykor adódnak olyan szerencsésebb esetek, mint például Dömötör András, Terror című előadásán a Kamrában, ahol azt éreztem, hogy minimális mennyiségű képből el tudom készíteni az anyagot, mert minden annyira jól néz ki és annyira a helyén van, a színészek csodásan mutatnak benne, a látvány izgalmas. Ilyenkor szinte nem is kell válogatnom, nem lövök kettőt semmiből, mert minden annyira evidens.

    Zsolnay-negyed, Pécs
    Fotó: Dömölky Dániel

    Az épületfotózás kevésbé spontán dolog, mint a színházi fotózás?

    Minden fotó a fényről szól, de az épületfotózás kifejezetten: azzal választjuk ki, hogy mit mutatunk meg, és mit nem. Gyakran órák kellenek ahhoz, hogy jó fényben látszódjon egy épület, és néha csak másodpercekig tart egy jó nap-árnyék együttállás.

    A belső tereket sokszor újra kell világítani egy borús napon, hogy olyan legyen, mintha napos idő lenne. A képnek építészetileg is kell hogy értelme legyen, a művészjelleg csak egy plusz. Az a legfontosabb, hogy átjöjjön a térhasználat, és az, hogy honnan hova tartanak a vonalak. Az építészet egy rendszer, egy rendezett világ: akár ezt, akár a kontrasztot a valósággal, akár a valóság hatását az építészeten akarom megmutatni, lényeges, hogy tudjam, honnan ered, mik a kódok. Szerencsére ezeket az építész végzettségem miatt könnyebben meglátom. Érdekes, hogy míg a színházfotó nagyot nem tud tévedni a hitelesség kérdéskörében, addig az épületfotó manapság egy idilli világ létrehozására törekszik annyi csalással, amennyit csak nem szégyell. Nehéz őszintének maradni, de izgalmas megtalálni a határvonalat. Sok megrendelő a tervezési fázisban létrehozott tökéletes renderképeket akarja a valóságban is viszontlátni, és hát az Instagramon is a legpatentabbnak kell lennie mindennek. Van egy olyan trend belső tér fotózásánál, hogy teljesen újravilágítják az egészet, hogy a legelőnyösebben nézzen ki, mint egy díszlet. Tőlem ez távol áll, ráadásul nagyon-nagyon nehéz jól csinálni. Érdekes az is, hogy bár nem volt célom, és izgat ez is, de a sors úgy hozta, hogy a megrendelők kérésére főleg emberek nélküli képeket készítek. Sokszor viccelek azzal, hogy ha meguntam a sok embert a színházfotózás közben, akkor megyek, és fotózok egy-két épületet.

    A retusálás is fontos?

    A retus és a vágás egyik fő célja, hogy megtartsa a figyelmet a képen. Sokan azt hiszik, hogy a retusálás újkeletű divat, de amióta csak létezik a fényképezés, mindig políroztak. Sokszor kis ecsettel festegették a bőrhibákat. A filmre fotózott régi, fekete-fehér képekről szintén mindenki azt gondolja, hogy nincsenek manipulálva, pedig a legtöbb híresebb fotóról tudjuk, hogy, mondjuk, a központi téma külön lett ráexponálva. A Photoshop nem feltétlenül csalás, pusztán gyorsan ki lehet vele javítani olyan dolgokat, amik régen manuálisan sok időbe teltek. Most egyébként a természetesség igénye egyre nagyobb teret kap, de szerintem illúzióromboló tud lenni, ha kilóg a ruhacímke egy modellen, vagy látszik a nyakán egy nagy pattanás. A mobilunk képernyőjén nem feltétlenül látszik, de kinyomtatva ezek a hibák elviszik a szemünket, és azokat fogjuk nézni. Riportfotónál viszont tilos és csalás a legkisebb retus is, és ez így rendben is van: képzeljük csak el, mi történne, ha legális lenne egy harctéri tudósítást vagy Trump beszédén mutatott grafikonokat átváltoztatni.

    A színházi képeimet egyáltalán nem szoktam retusálni, ezért van egy olyan érzésem, hogy néhány színész emiatt nem annyira kedvel… (nevet) Nálam ilyenkor a képek valóságmegörökítő funkciója győzedelmeskedik, nem a címlapkész arc. Az egyetlen kardinális pont a mikroport, amik mint külön kis művészeti alkotások éktelenkednek a színészek fején. PR-szempontból szinte mindig kérik, hogy vegyem le utólag.

    Szoktatok együtt is dolgozni, alkotni a feleségeddel, Simkó Beatrixszal?

    Állandóan. Elég jól kiegészítjük egymást az alkotásban is, folyton ötletelünk a terveinkről, projektjeinkről. Koreográfiáiban általában az új keletű hóbortjaimért, a díszlet-, látvány- és világítástervezésért felelek, ő pedig a múzsám a fotóprojektjeimben. Ebben az évadban három közös projektünk lesz: a legközelebbi egy rövidfilm, kísérleti táncfilm, ami már hosszú évek óta tervben van, és egy jövő évi projekt előfutáraként elnyert stockholmi rezidencia alkalmával fog forogni. Tavasszal a Kredenc a pincében (maradt) munkacímű, Staféta-nyertes táncszínházi előadáson kezdünk dolgozni, ami a Trafóban kerül bemutatásra május elején, és táncosokon kívül színészek is fognak alkotni benne. A harmadik közös munka szintén egy táncelőadás lesz, ami az évad végén Németországban készül.

    Közös munkákkal teli, izgalmas éveket tudhatok magam mögött, és nemcsak Trishával (Simkó Beatrixszal – H. M.), hanem számos művésszel, és nagyon jó, hogy a fotográfiával párhuzamosan előbukkant újra gyakorlatban is, amit az egyetemen tanultam anno. Mindenképp célom ezt a sokszínűséget megtartani, fejleszteni, felfedezni, és biztos vagyok benne, hogy ebből a fotográfiai projektjeim is kamatozni fognak.


  • További cikkek