„Egyre kevésbé hiszek a művészet létjogosultságában” – interjú Oltai Kata művészettörténész-kurátorral

Amikor 2012-ben otthagytad a Ludwig Múzeumot, már tudtad, hogy független, feminista projektgalériát akarsz nyitni a 8. kerületben?

Vicces és egyben szomorú, hogy ma már milyen aprónak tűnnek azok a repedések, amelyek a személycserékkel és intézményi összevonásokkal végigfutottak a rendszeren, és ami miatt végül is otthagytam a Ludwigot. Akkor még eszembe se jutott, hogy idáig eszkalálódik a kulturális közélet, és nem akarok majd többet múzeumi karriert. 2017-ben még nyitottam nemzetközi kiállítást a Robert Capa Központban, mert alapvetően nagy terekben vagy komoly gyűjteménnyel rendelkező múzeumban a legizgalmasabb alkotni, de tavaly szeptemberben eldöntöttem, hogy nem fogok többet állami fenntartású intézményben tevékenykedni. Annak ellenére, hogy például Kőrösi Orsival nagyon jól tudtam együtt dolgozni.

Miért döntöttél így?

A PIM-ben lett volna kiállításom, ami eleve nehézkesen indult, mert én szellemileg, ők pénzügyileg akarták először meghatározni a koncepciót. Ez akár banálisnak is tűnhet, de mennyire más, ha először ki kell találni, hány és mekkora ongro táblát teszel ki egy kiállításon, és csak utána, hogy mit írsz rá. Nem szabadna így gondolkodni, mára mégis általános lett a fontossági sorrend megfordítása a legtöbb helyen. Ami könnyen maga után vonhatja, hogy nem azt és nem úgy tudod elmondani, amit szeretnél. Amikor Prőhle Gergelyt átmentették más pozícióba a PIM-ből, nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz kiállítás, én pedig arra jutottam, hogy nem szeretnék most kritikus dolgokat állítani a rendszeren belül. Másnak van ideje, mint akár két-három évvel ezelőtt.

A FERi milyen megfontolásból jött létre?

Erősen konzervatív társadalmi hullámban élünk, amelyben sok lappangó vagy szándékosan elhallgatott szempont van társadalmi szinten és a képzőművészeti-galériás struktúrákban is. 2015-ben az feszített, hogy legyen egy időszakos kiállítóhely, amely teret enged ezeknek a gondolkodási formáknak.

Engem nagyon zavar, hogy nem születnek meg a gyors, nyers és pimasz reakciók azokra a jelenségekre, amiket feldob a közélet vagy a szűkebb szakmai közeg, miközben ez a frissesség nagyon is jelen van a nemzetközi vizuális kultúrában.

Az volt a hipotézisem, hogy ha lesz egy projektgaléria, ahol nem kell patikamérlegre tenni, hogy a művész milyen tónussal beszél, és hogy eladható legyen az, amit kiteszünk a falra, akkor meg fognak születni ezek a munkák. Ez részben bejött, de az a tapasztalat, hogy a kiállítótérnek csak kis mértékben van generáló hatása. Sokkal nagyobb a külföldi megkeresések száma, akár az itt élő külföldiek részéről is.

Mekkora hagyománya van a feminista szemléletmódnak a magyar képzőművészetben?

Látensen sok, explicite kevesebb. Sok alkotó hozott létre akár a ‘70-es évek elején, akár a ‘90-es években feminista munkákat, de nem nevezte sem magát, sem a munkáit annak. Sajnos nem segít a feltérképezésben, hogy míg más nemzeteknél tizenöt-húsz éve elindult az érdeklődés a feminista művészettörténet-írás iránt, nálunk ez elkezdődött, de nem terjedt ki sok nem kanonizált területre, például a textilművészetre, és mára elpusztultak bizonyos munkák. Csak részfejezetek íródtak meg, és az a kutató-szerző generáció, aki elkezdte, részben más irányba fordult, az én generációmból pedig kevesen foglalkoznak ezzel a témával. Az is gyakori tapasztalat, hogy az örökösök nem akarják feminista szempontból láttatni az életművet. Az idősebb művészettörténész-generáció úgy gondolja, hogy ez a kategória bezárná az értelmezést. Nehéz ellene érvelni a nyitott mű ma már szinte közhelyszerű fogalmának, ők mégis megteszik hatalmi szempontok mentén, és az örökösökkel együtt azzal az indokkal ölelnek körbe életműveket, hogy a nagy megmutatásra várnak.

Mondasz példát?

Nem szeretnék bántani senkit, de azt nagyon sajnálom, hogy a tavaly elhunyt Szilvitzky Margitnak, aki már a ‘70-es években tudatosan foglalkozott azzal, miként és miért használják nők a textilt, nincs feldolgozva az életműve. Sajnos az örökös, aki egyébként szakmabeli, nem szerette volna, hogy akár ilyen kis léptékben is – 16 négyzetméter a galéria – feldobjuk a témát. Talán értelmet nyert az elutasítás azzal, hogy most az egyik legnagyobb kereskedelmi galéria, az acb kezdett el foglalkozni vele, de azt gondolom, a két dolog nem zárta volna ki egymást. Hozzáteszem, a kortárs és nagyon hasonló életutat befutó Attalai Gábor életműve már jóval régebben bekerült a kereskedelmi vérkeringésbe.

Ennek csak az lenne az oka, hogy Szilvitzky nő volt, Attalai pedig férfi?

Nem kizárólag, de ez is biztosan közrejátszott. És ez azért is dühítő, mert emiatt nem születnek meg fontos kiállítások. Ahogyan például az a kánonkritika sem, amely ma már elengedhetetlen része minden intézményi működésnek. Az európai és angolszász múzeumok az elmúlt években elkezdték kritikusan vizsgálni és revízió alá venni a gyűjteményezési politikájukat, és kifejezetten erre a pluralitásra építenek kiállításokat. Nálunk ennek nyoma sincs. Mi odáig jutottunk, hogy még olyan egyszerű szavak is, mint az identitás, használhatatlanná váltak az aktuálpolitika miatt, hiszen minden intézmény állami fenntartású. Ez iszonyú veszteség, mert így nem jönnek létre azok az izgalmas kiállítások, amelyek ezeket a szempontokat használnák.

És most nem a radikális feminista értelmezésre gondolok, mert az én szememben a feminista, kultúrkritikai szemlélet egyszerűen rákérdezés mindarra, amit a tekintélyénél fogva alapvetőnek fogadunk el.

Ha ez a rákérdezés nem történik meg, lemaradunk. Ami már meg is történt.

Nem szélmalomharc ilyen szempontokat érvényesíteni ott, ahol a feminizmus a többség szemében szitokszónak számít?

A feminácizás a „progresszív” baloldali vagy liberális – jelentsen ez bármit – újságírásban vagy szlengben is jelen van. Értem én, hogy kellemetlen szembesülni azzal, hogy ki kell mozdulni a kellemes komfortból: ez nehezen is megy sok férfinak és nőnek is, aki a hagyományos sztenderdek mellett szocializálódott. De elkerülni nem lehet. És az is igaz, hogy előbb azonosulnak az etnikai megkülönböztetés ellenzésével, ezt követi a szexuális preferenciák elfogadása, és csak utána jön a sovinizmus felismerése. Holott ezek, még anno mozgalmi szinten is, masszívan összefüggenek.

Ám én ezzel együtt sem érzem, hogy a feminizmus feltétlenül szitokszó lenne nálunk. Négy éve dolgozom a galériában és a szintén az utcára nyíló butikban, a Konfekcióban, és azt tapasztalom, hogy elutasítás helyett kíváncsiság van az emberekben. Még ha pöckölgetik is ezt a feminista dolgot, sokkal erősebb bennük az érdeklődés. A galéria nem kizárólag nőknek szánt tér, a közönsége is minimum ötven százalékban férfi. Amin nálunk változtatni kéne, az a sztereotípiákból kinövő előítéletek combossága. A FERiben igyekszem lebontani azokat a hierarchiákat, amik nem szimpatikusak a képzőművészetben, például a galériáknak és múzeumoknak azt az alapvető sugallatát, hogy náluk van az igazság, és az ember találja mindenképp érdekesnek, amit ott lát.

Hogyan bontjátok le a hatalmi hierarchiákat?

Igyekszem demokratikusan működtetni a galériát – elsősorban úgy, hogy minden program ingyen van. Sok középiskolás jár hozzánk, akiknek megterhelő lenne egy vetítésért vagy előadásért ezerötszázat kipergetni. Másrészt elősegítjük a kommunikációt, hogy legyen az embereknek véleménye, így nincsenek megnyitó beszédek, lehet helyette beszélgetni. Fontos az is, hogy igyekszünk közérthetően kommunikálni falszövegben, segédanyagokban, és nem a rideg szakterminológiát használjuk.

A művészetnek csak akkor van létjogosultsága – ha van egyáltalán: én egyre kevésbé hiszek benne –, ha kritikus és önkritikus.

Emellett alapvetően olyan kiállításaink vannak, amelyek sokszor a kánon ellenében mennek. A FERi szereti sorozatban például olyan, a közelmúltban született munkát vagy sorozatot hívok meg, amelyet vissza szeretnék emelni a szakmai köztudatba, mert fontosnak tartom, vagy mert anno nem volt meg a feminista olvasata. A FERi hallgat sorozatunkban hétköznapi embereket hívok meg, akik bármiféle technika, vetítés nélkül mesélnek a munkájukról, egy életszakaszukról vagy választásról, ahol a női szempont felmerül. Múltkor például arról mesélt valaki, milyen harminc éve a beteg gyermekét nevelni.

Hogyan tudod fenntartani a galériát, ha semmiért nem kértek pénzt?

Akkora helyet kerestem, amit saját pénzből tudok működtetni. A nonprofit galéria párjaként elindítottam a forprofit Konfekciót, ami eltartja magát és a galériát. Állami forrásokat semmiképp sem akartam igénybe venni, a nemzetközi pénzügyi alapok működését és kiírt területeit pedig alapvetően megváltoztatta a migrációs válság. Teljes joggal, teszem hozzá, azok átfordultak effektív a szociális munkára.

Érv volt az is, hogy amit a saját pénzemből csinálok, abba nem lehet belekötni. A koncepció egyelőre működik, de nem akarok életformát csinálni belőle. Főként azért sem, mert közben beállt egy új status quo. Amiben hittem korábban, hogy számít a tiszta kontextus – például hogy miből valósítasz meg egy projektet –, az mára teljesen eltűnt.

A művészeti közeg a saját békéje és túlélése érdekében nem firtatja a saját és mások ügyeit.

Ez szerintem problémás, hiszen alapjában a kultúrakritika és a társadalomkritikus attitűd, a szavahihetőség alapja kellene legyen, hogy átlátható és tiszta az a pozíció, ahonnan beszélsz. Ez itthon most nem kimondottan szempont, én pedig egyre kevésbé tartom fontosnak, hogy beszéljek.

Miért hiszel egyre kevésbé a művészet létjogosultságában?

Mert luxus. És nagyon kevesen vállalnak felelősséget ezért a luxusért. Nem kell mindenkinek a társadalom jobbításán fáradoznia, nyugodtan választhatják azt, hogy elvesznek művészeti részproblémákban. De azt mindig tudnia kell az értelmiségnek, hol áll, és milyen pozícióból beszél. És azt látom, hogy még a mezőgazdaságban is sokkal jobban tudják, milyen involváltságot jelent ettől az embertől gépet venni vagy annak terményt eladni, mint a művészeti közegben, ahol kényelemből egy másodperc alatt eltekintenek ettől. Hogy konzekvensen, az elveik mentén nyilatkozzanak meg, és ne engedjék rögtön, ha egyéni kiállítást szeretnének, hogy az államtitkár úr mondja a nyitógálán a köszöntőt.

Most autokrata rendszerben élünk, ahol máshogy kell nézni a kultúrára is, mert az nem intakt a politikától és a gazdaságtól. Megértem, ha valakit az mozgat, hogy megéljen a munkájából, „látszódjon”, kiállítson, kurátorkodjon, esetleg kultúrpolitikai balfaszságokon pufogjon, vagy petíciókat osszon meg. Csak nekem ez kevés. Szerintem nem kell beszélni vagy látszódni, ha olyanok a feltételek. Akkor mást kell csinálni.

Mit?

Vannak más utak. Ott van például Janisch Attila, aki nem rendez filmeket. Nagyon tisztelem, mert olyan művész, akinek van klasszikus, a közügyek iránt fogékony értelmiségi attitűdje, ami manapság nagyon ritka. Vagy Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsi, akik elmentek kőműveskedni és drogériába dolgozni, hogy ne állami pályázaton kérjenek pénzt. Egy gondolkodó embernek nem kell feltétlenül egyenes pályát követnie. Amikor nem volt lehetőség a politikai valóság megváltoztatására, a magyar értelmiség klasszikus válasza a kivonulás volt. Ha úgy tetszik, rendkívül tradicionális vagyok, mert én is ezt csinálom.

Nehéz volt elengedned a kurátori karriert?

Persze. De mi értelme lenne folytatni ebben a közegben? Mit ér az, amit nem az elveidet betartva hozol létre? Ér most valamit a Munkácsy-díj? A Kossuth-díj Oszvald Marika után? Vagy az egyéni kiállítás a Műcsarnokban? Lehet mondani, hogy ezek szakmai elismerések, de szembe kell nézni vele, hogy már nem azt jelentik, mint régen. Csak azért, mert húsz évig ezt csináltam, nem szeretnék most is idetartozni. Ezzel párhuzamosan el is értéktelenedik az, amit kritikával illetsz. Nincs nosztalgia bennem, mert nem érdekel az a közeg, amelyik ekkora kompromisszumokat köt.

Ugyanakkor nagyon sokat számít, hogy októbertől más vezetése lett a kerületnek, más hangsúlyokkal és másfajta érzékenységi faktorral. Ez például eszméletlen fontos sokunknak, akik itt dolgozunk.

Gondolkodtál azon, hogy valami teljesen másba fogj?

Mindig csinálok más dolgokat. Most például varrónőnek tanulok egy esti szakközépben. A nagymamám varrónő volt, anyukám textiltervező, úgyhogy ez közel áll hozzám. Fantasztikus szakiskolába járni, tényleg mindenkinek ajánlom. Most is úgy élek, ahogy szeretnék. Jól érzem magam a varrással, a galériával, a Tilos Rádió-s műsorunkkal, a butikkal, az emberekkel, akik körülvesznek. Gondolj bele, mennyire jó dolog, hogy csak azzal állok szóba, akivel szeretnék! Nagy szabadság ez.

Négy éve viszed a FERit. Hogy érzed most, megéri a függetlenséggel járó sok lemondás?

Nem. De nem is akarom hosszú távon csinálni a FERit, eleve időszakos gondolkodási felületnek szántam. Ugyanakkor egyre nagyobb érdeklődés irányul a galéria felé a nemzetközi sajtó és művészek részéről, és ez pezsdítően hat rám. Azért viszem még mindig a galériát, mert jó emberek járnak ide. Nem kimondottan a szakma, hanem emberek az utcáról, akik betévednek. A programjaink mindig telt házzal futnak, folyamatosan növekszik a galéria, mert

az emberek vevők arra a tudásátadásra, ami nem száraz, és sok fogódzót ad a körülöttünk lévő világból, hogy megérthessék azokat a jelenségeket, amiket szublimálva ad vissza a művészet.

A kultúrakritikának az a lényege, hogy leszámol a zseni mítoszával, aki légüres térben, az ihlettől megtermékenyítve létrehozza a Nagy Művet, és azzal teszi testközelivé az alkotást, hogy számba veszi, a valóságnak milyen más, politikai és gazdasági rétegei szüremkedhettek be a műbe. Rengeteg izgalmas kiállítást lehetne rendezni, ha a nagy intézményeink is így működnének, és például az alkotók politikai dilemmáit, kompromisszumait is kihangsúlyoznák a történeti kiállítások. Vagy például a megtorpanásaikat, identitásválságaikat, amik a férfiak esetében sokszor együtt jártak az idős feleség lepattintásával egy fiatalabbért. Ezeket a szempontokat a hagyományos kritika igyekszik kiírni a művészettörténetből, mert nem fér bele a nagy művészről alkotott képbe, pedig sokkal több embert lehetne bevonzani így a múzeumokba. Érdekes, hogy a kortárs irodalom vagy színház ebben sokkal előrébb jár.