×

A legkisebb Sundance kölyök
Damien Chazelle: Whiplash
Szabó Adrienn
2015 // 02. 05

A másodfilmes Damien Chazelle meg­mutatja, hogyan kell iga­zán ütős zenés mozit csi­nálni: dögös jazz, pergő mon­tázs és két kiváló szí­nész emeli kihagy­ha­tatlan alko­tássá a Whiplasht. A film tavaly bezse­belte a Sun­dance Film­fesz­tivál nagy­játék­filmes díját, és azóta is töret­lenül szere­pel a rangos fesz­tivál­listá­kon.
Kedvelt álomgyári filmtéma a társadalom középszerűségéből kiemelkedő egyén küzdelme: a centrális karakter kitartásáért szoríthat a néző, ugyanakkor irigyelheti is teljesítményének magaslatáért. A másodfilmes Damien Chazelle stúdiófüggetlen drámája is ilyen recept alapján készült, címe − Whiplash, azaz ostorcsapás − egyrészt a benne többször felhangzó kompozícióra, másrészt arra a kálváriára utal, amit a főszereplőnek végig kell járnia ahhoz, hogy igazán nagy zenésszé váljon.



Andrew ígéretes, fiatal jazzdobos, aki lehetőséget kap, hogy a híres, sőt hírhedt Terence Fletcher zenekarához csatlakozzon. A fiút édesapja sikertelen írói karrierje és saját kudarcfélelmei kísértik, ám Fletcher könyörtelen irányítása alatt megszállottan törekszik a tökéletes művészi teljesítmény elérésére – csakhogy közben egyre inkább magának valóvá válik. Kiválósága önpusztítással párosul, kudarcélményei destruktív feszültségek katalizátorává lesznek (a témát számos film feldolgozta már, többek között zenei virtuózok sorsában is, pl. Humoreszk, A trombitás fiatalember, Az aranykezű férfi).



A forgatókönyvet dicséri, hogy már a nyitó jelenetben összesűrűsödik a film esszenciája: az ifjú dobost látjuk gyakorlás közben, alárendelt pozícióban, valamint az ijesztő tanárt, aki terrorizálni kezdi. (A film zárójelenetében ugyanez a konfliktus reprodukálódik a szerepek felcserélődésével: a diák irányít, a tanár inkább passzív.) J. K. Simmons Oscar-jelölésig jutott szerepében szexista és embergyűlölő sértegetéseivel olyan izgalmasan tartja félelemben diákjait, mintha csak Kubrick Acéllövedékének kiképzőtáborából emelték volna át a szövegét. Ebben az alfahímdrámában Fletcher képes bármelyik tanulót megalázni, és ha valaki nem biztos a dolgában, egy szimpla kézmozdulattal kirúgja a zenekarból. Ez a bánásmód egyfelől nyugtalanító, másfelől bármily furcsa, szórakoztató is: Fletcher olyan kreatívan gyalázza és alázza meg diákjait, hogy az már élményszámba megy.



A komikum és a fojtogató feszültség egyvelege átkerül a zeneiskolai színtérről Andrew magánéletébe is (családi vacsorai kirohanás, az újdonsült barátnővel való kapcsolat „problémakezelése”). Mire eljutunk a dobos mélypontjához, néhány irreális jelenet tanúi lehetünk − a főszereplő már-már legyőzhetetlen Rambo-hősként tételeződik, és véres ingben ázva készül a koncertre −, ezek iróniája ellenpontozza a drámát. A forma a zenei ritmushoz igazodik, figyelmünket a fülbemászó jazz és a dramaturgiához igazodó parádés montázs tartja fenn. Ezen túl a film erejét a figurák sokértelmű motivációi adják − a többértelműség pazar példája az utolsó jelenet is, melyben megítélhetetlen, hogy Fletcher a fiú javát akarja-e.



A Whiplash több ponton finoman kikacsint a filmtörténet klasszikusaira. Nemcsak az Acéllövedék kreatív trágárságát, hanem Karthryn Bigelow Holtpontját is megidézi  (egy alkalommal Fletcher a Holtpont főszereplőjének nevén szólít egy fiút), továbbá Jules Dassin heist-klasszikusát, az 1955-ös Rififit. Kivált az utóbbi citálás izgalmas: a végjátékbeli csúcsjelenet dialógus nélkül zajlik – mester és tanítvány csupán gesztusokkal kommunikálnak –, ami a Rififi több mint félórás rablását idézi, melyben egyetlen szó sem hangzik el. (A párhuzamra Chazelle fel is hívja a figyelmet azzal, hogy apa és fia a Rififire vált jegyet a moziban.)

A Whiplash eloszlatja azt a felszínes elképzelést, hogy a jazz pusztán a szabadságról, a zene élvezetéről vagy a zenésztársakkal közös jammelésről szól. A meg nem alkuvó szigor, a vért izzadó küzdelem kövezi ki minden siker útját. Sőt ha valamit a legjobb tudásod szerint, a legnagyobb erőfeszítéssel csinálsz, az még távolról sem jelenti azt, hogy a legjobb lehetsz benne. A Whiplash kifejezetten hangulatos, magával ragadó darab, a filmmel Chazelle máris felvételét kérte a Sundance fesztiválon indult és világhírnévre szert tett pionírdirektorok, a sokat emlegetett Sundance kölykök (Tarantino, Wes Anderson, Paul Thomas Anderson, Noah Baumbach, Charlie Kaufman és mások) csapatába.

Pont: 9/10

Whiplash
Színes, amerikai dráma,  107 perc, 2014
Rendező és forgatókönyvíró: Damien Chazelle
Operatőr: Sharone Meir
Zene: Justin Hurwitz
Szereplők: Miles Teller (Andrew Newman), J. K. Simmons (Terence Fletcher), Melissa Benoist (Nicole), Austin Stowell (Ryan), Paul Reiser (Jim), Nate Lang (Carl), Damon Gupton (Mr. Kramer), Charlie Ian (Dustin), Jayson Blair (Travis)
Bemutató: 2015. február 5.
(Forgalmazó: InterCom)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben