×

Kamaszkor online
Interjú Schwechtje Mihállyal
Jakab-Aponyi Noémi
2018 // 09. 19

Már látható a mozikban Schwechtje Mihály első egész estés filmje, a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :), ami egy tinithrillerben meséli el egy online zaklatásba forduló szerelem történetét. A rendezővel a sajtóvetítés után beszélgettünk.

Nemrég érkeztél haza Montréalból, ahol a versenyprogramban szerepelt a film. Hogy fogadta a mozit az ottani közönség?

Úgy láttam, hogy beszippantotta és elgondolkodtatta a nézőket a film. Sokan elmesélték saját tapasztalatukat is a témában.

Amikor legutóbb, vagy nyolc éve találkoztunk, Hollandiába készültél egy ösztöndíjas programra egy játékfilm-forgatókönyveddel. És bár aztán rendezted a Terápiá t, és készültek kisfilmjeid, nagyon sokat kellett várni, hogy kijöhessen az első egész estés filmed, amit a Filmalap nem is támogatott. Nem ment el a filmkészítéstől, illetve az azzal járó pénzhajkurászástól a kedved?

Tudod, mitől megy el a kedvem? Hollandiában egy olyan osztályban fejleszthettem a filmtervemet, ahol az idei Berlinale-győztes Adina Pintilie az osztálytársam volt, és azon a filmen dolgozott, amivel Aranymedvét nyert, aztán most, a Velencei Filmfesztiválon egy másik osztálytársam, Jennifer Kent nyert díjat. A Filmalap pedig az én forgatókönyvemre, amivel beválogattak ebbe a társaságba, azt mondta, ez nem kell, ebből ne csináljak filmet. Nem azt gondolom, hogy feltétlenül ilyen magasságokig jutott volna el a film, de látszik, hogy milyen nívós nemzetközi társaságban voltam ott, ők pedig értékelték és értették a filmtervemet. Ez elveszi a kedvem, de ez a szakma nagyon nagy állóképességet követel, ezt már megtanultam. Viszont nem célom sajnáltatni magamat, mert most itt van a film, ennek lehet örülni.

Jelenleg is megy még a mozikban A fa alatt kísérőfilmjeként az Aki bújt, aki nem című kisjátékfilmed, ami szintén gyermekvédelmi kérdéseket feszeget. Hogyhogy ráálltál erre a témára?

Az Aki bújt, aki nem azért teljesen más forrásból született. Egy újságcikket olvastam az emberkereskedelemről, és felháborított, hogy egy országban, ahol demográfiai problémákkal küzdünk, vannak körülöttünk fiatalok, gyerekek, akik nehéz körülmények között élnek, de ahelyett, hogy megfognánk a kezüket, és vigyáznánk rájuk, hagyjuk, hogy elvesszenek. Ezzel szemben a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) a tinikről szól, gimnáziumi közegben játszódik, és egy internetes zaklatás áll a középpontjában. Tinikkel azért is érdekes foglalkozni, mert félig már felnőttek, félig még gyerekek, ezért nagyon jól megragadható bennük a jelen hogy mik az aktuális kor legégetőbb problémái és a jövő is, hiszen pár év múlva ők kerülnek irányító pozíciókba. És hogy milyen lesz a jövőnk, az nagyon sokban függ attól, hogy a tinik ma miket élnek át, milyen tapasztalatokat szereznek.

Mennyire mások a mostani kamaszok problémái, mint a mieink voltak annak idején?

Vannak a kamaszkorral együtt járó örök kérdések, mint például hogy mit szeretnék kezdeni magammal, ki lesz az, aki érdekesnek és vonzónak talál, aki odafigyel rám. Milyen a világ, ami körülvesz, milyenek a szüleim, szeretnék-e olyan lenni, mint ők. Aztán ott a nyiladozó szexualitás is. Közben pedig bekerülnek a tinik egy közösségbe, például a suliban, ahol csoportdinamika működik. Ezek a problémák ugyanazok már évtizedek, évszázadok óta. De az az óriási különbség, hogy amikor mi voltunk ilyen idősek, hazamentünk a suliból, és csak akkor maradtunk aznapra kapcsolatban az osztálytársakkal, ha délutánra is megbeszéltünk egy találkozót. Tehát ha nagyon akartunk. Most meg az van, hogy viszem haza a zsebemben az osztálytársaimat a telefonommal. Nekünk az internet beszivárgott az életünkbe, mint a kommunikáció egy lehetséges módja. Ők viszont már ebbe születtek bele. A vérükben van, hogy így kommunikáljanak. Az, hogy a közösségi médiában milyen képet tesznek ki magukról, fontosabbá vált annál, hogy milyenek is valójában. Mint ahogy vannak olyanok, akiknél az internetes barátságok is fontosabbá váltak a valódi kapcsolatoknál.

A filmedben éppen azt boncolgatod, milyen veszélyeket rejthet ez a helyzet.

Igen, mert a kamaszkor arról is szól, hogy egy tucat dologgal még csak ismerkedünk, sokszor tévedünk, hibázunk. De amikor mi voltunk tinik, nem volt az, mint ma, hogy mindig van egy telefon, aminek a kamerája épp be van kapcsolva, és nem lehet úgy hibázni, hogy ne legyen megörökítve. Onnantól már csak egy kattintás kitenni az internetre. Ebből tragédiák is következhetnek.

Az internettől vagy az okostelefontól való függés azonban a filmedben nemcsak a tiniknél jelenik meg, hanem a főszereplő anyukájánál is.

Igen, mert mi, felnőttek is függők vagyunk. Van egy kétéves gyerekem, ő szokott rám szólni, hogy apa, tedd már el a telefont, inkább játssz velem. Aztán amikor úgy látom, hogy már kellőképp belevetette magát a játékba, és önfeledten építi a palacsintatortát legóból, akkor megint nyomkodom tovább a telefont. Pedig érzem, hogy ez így nagyon nincs rendjén.

Említetted a csoportdinamikát. A filmedben Eszter, a főszereplő, aki belekeveredik az internetes zaklatásba, a maga lila hajával és mangaimádatával kívül áll a közösségen.

Nagyon erőteljesen jelen van ma a mangás világ a tiniknél, és ők általában külön klikket alkotnak egy osztályban. Ők a fura, festett hajú lányok, akik a mi időnkben is léteztek, csak akkor például Depeche Mode-osak voltak. Amikor Esztert kitaláltam a fejemben, azt gondoltam, olyan ember kell, akinek a világa a többség számára fura, sőt, van, akinek egyenesen taszító a manga miatt , de közben meg vonzó lány. Így el tudjuk hinni, hogy az osztály vezérhímje, Beni kinézi magának.

Aztán ott van a tipikus szürke kis egér, Péter, akinek hiába olyan ártatlan az ábrázata, egy idő után feláll a hátunkon a szőr, ha meglátjuk.

Mert a féltékenység, a mellőzöttség, a megaláztatás miatt, beszűkült tudatállapotban átlép egy határt, amit az emberek többsége nem lép át, és ez viszolyogtató. Beni az egyetlen karakter, aki pozitív irányba fejlődik.

Beni ugye a csoport egyik „királya”, de nekem a végén is ugyanolyan erős egónak tűnik, mint az elején.

Persze, megmarad nárcisztikusnak, de ez életkori sajátosság is, meg ennek a közösségi média által uralt világnak is a kelléke, ahol folyamatosan azt kell sugallanom magamról, hogy mennyire sikeres és szép vagyok.

A film végét félig nyitva hagytad. Ha a lányodra gondolsz, optimista vagy a jövőt illetően ?

Egyáltalán nem. Rettegek, hogy jön a virtuális valóság korszaka, amikor VR-sisakokat vesznek fel az emberek, és megtehetik, hogy a virtuális háromdimenziós térben más testet válasszanak maguknak, és különféle készülékek segítségével fognak majd szexuális életet élni. Tulajdonképpen a Her című film egy lépés ebbe az irányba, és ez nem a távoli jövő.

Emiatt a félelem miatt forgattad le a filmet?

Egyetértek a 19. századi, 20. század eleji művészetfelfogással, vagyis hiszem azt, hogy a művésznek az a dolga, hogy valamilyen módon reflektáljon a világra, ami körülveszi. Szeretnénk, ha a tinik is eljönnének a moziba, és hitelesnek találnák a filmet, de a szülőkről sem szabad elfeledkezni. Amikor kutattunk, azt láttuk, hogy nagyon sok szülő mindent megtesz a gyermekéért, napi tíz-tizenkét óra munka mellett is igyekszik odafigyelni rá, de a technikai forradalom annyira elhúz a fejük fölött, hogy esélyük sincs követni, milyen tevékenységet folytat a gyerek a telefonon. Persze az sem megoldás, ha állandóan ellenőrizzük ezt, mert ez megöli a bizalmat. A film nem állítást tesz, hogy ez rossz, ez jó, így vagy úgy kellene csinálni a dolgokat, egyszerűen csak kommunikációt kezdeményez minderről.

Leadfotó: Mayer Bernadette

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben