Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Bánk bánok az új évezredben – Nem kell félni, jó lesz!

    2020.01.24 — Szerző: Arnótszky Judit Janka

    Nomen est omen – tartja a mondás. A Katonában az idei évadban mutatták be a Bánk bánt, Katona József legismertebb drámáját kisszínpadon, még kisebb díszlettel és kissé steampunk stílusban.

  • Jelenet a „Bánk bán” című előadásból (Katona Kamra)
    Fotó: Dömölky Dániel

    A Bánk bán a mai napig érdekes helyen szerepel a magyar kultúra palettáján: megoszlanak a vélemények róla szinte minden téren, sőt, már a kezdetekben is sok kritika érte. Több ambivalens téma felvetődik benne az eredeti dráma alapján, például a nőgyűlölet, Bánk apai magatartása, az idegengyűlölet, Melinda személye. Mindezek ellenére már majdnem kétszáz éve ragaszkodunk hozzá, nemzeti drámának tartjuk a hibáival együtt. Legyen az előadás újragondolt, korhű, radikális vagy opera, az embereket még mindig leülteti a nézőtérre – vajon miért? Érdemes felidézni, milyen formabontó rendezésekben állították eddig színpadra a Bánk bánt.

    A kanonizált művek adaptációjánál mindig szerepet játszik az a közönségszervező erő, hogy lelkes irodalomtanárok elviszik a diákjaikat az ilyen előadásokra a kötelező olvasmányok kreatív módon való bemutatása céljából. Felvetődhet tehát a kérdés, hogy ez mennyire van jelen egy rendező koncepciójának megalkotásakor – bizonyára változó, hogy ki mennyire szeretne ifjúsági színházat csinálni az előadásból. Alföldi Róbert Bánk bán – juniorja például kifejezetten a fiatal közönséget célozta meg: a színészek életkora szándékosan alacsony volt, az előadás emblematikus eleme pedig egy óriási, átlátszó medence lett. A Nemzeti Színházban 2009-ben játszott produkció akkor nagy port kavart, mondanivalója az újító szellemű megjelenítés mellett azonban erősen tükrözte az eredeti mű heves és szélsőséges érzelemvilágát, a karakterek jó–rossz csoportba sorolását. A fürdőruhás szereplők pancsolása és a sokszor hatásvadász(nak tűnő) elemek a befogadást, az értelmezését könnyítették meg a nézők számára, miközben nem történt gyökeres változtatás a darab alapkoncepciójában.

    Jelenet a „Bánk bán” című előadásból (Katona Kamra)
    Fotó: Dömölky Dániel

    Ruszt József Bánk bán ’96 című előadása elsők között mutatta meg a dráma szereplőit szó szerint új köntösben, hiszen szmokingba öltözött férfiak hidegtálak fölött beszélgettek benne. Zsótér Sándor a Krétakörrel 2007-ben, még Alföldi rendezése előtt csavart egyet a megjelenítés aktualizálásán: hatalmas szürkemarhaszobrokat helyezett el a színpadon – emelve a nemzeti jelképek használatát –, amelyek egyike döfte át a királynét; Bánk gyerekét egy nyuszi helyettesítette; a halott Gertrudis pedig II. Endreként tért vissza – ez utóbbival már a történetbe is belenyúlt a rendező.

    2019 decemberében a Katona Kamrában Tarnóczi Jakab rendezésében mutatták be a Bánk bánt. Ebben az előadásban a nézőket érkezéskor már a teljes szereplőgárda várja, elég vérfagyasztó zenei aláfestéssel. Ez remek alkalom megvizsgálni a látványt: bőrhatású nadrágok, szoknyák, prémek a nyakakban, vadászházat sejtető, egyszerű belső tér. A belépéskor hallható, feszültséggel teli zene végigkíséri az előadást, és egyben az egyik erőssége is annak. Az első jelenet után ütemes, monoton dallamra kezdenek rángatózni a szereplők, majd ez a cselekmény visszatérő eleme marad egészen a tetőpontig. A zene hatásos, kellően feszültté teszi a hangulatot, a mozgásvilágot viszont eleinte nehéz értelmezni.

    Talán ez az első pont, amikor feldereng a nézőben, hogy szatírát lát: Bánk bán a Diszkópatkányok című film mozgásvilágával vegyítve.

    Jelenet a „Bánk bán” című előadásból (Katona Kamra)
    Fotó: Dömölky Dániel

    A szatirikus pontok több helyen, több karakternél megfigyelhetők, de legkiemelkedőbben Petúr játékánál. Az eredeti szövegkönyvvel dolgozó párbeszédekben Dankó István kitekintései, hangsúlyai és gesztusai többször váltanak ki nevetést a nézőtéren. Megjelenése a Bánk bánt alakító Bányai Kelemen Barna mellett kifejezetten komikus, ami a titkos találkozó végén válik végképp humorossá: Petúr belátja Bánk igazát, és az ölébe ül. (Hasonlóan megmosolyogtató a szereplők kettős játéka, például az utolsó jelenetben a királyfiak alakjában női ruhában, díszes, csillogó köves hajpánttal a korábbi Petúr, Biberach és Ottó lép színpadra.) Petúr karaktere azonban tartalmaz mélységeket is, nem vész el teljes egészében a humor mögött, de a lázadó figura teljesen eltompul a tetőpontoknál. Ez összességében is elmondható a szereplőkről: nem válik egyértelműen szét a jó és a rossz, a sarkos momentumok valamivel mindig összemosódnak. Ilyen Petúr beszélgetése Bánkkal, Bánk és Melinda jelenete, II. Endre teljes jelenléte – olyan érzést keltenek, mintha nem megfelelő helyen lennének: nem hordoznak gördülékeny dinamikát a humor és a tragikum között. Petúr kifakadása a titkos gyűlésen például minden érzelmi kitörés ellenére azzal zárul, hogy gyermekien Bánk ölébe ül: a közönség nevet, Petúr tekintélye pedig értelmezhetetlen. A tökéletes egyensúlyt az előadásban Biberach és a gondnok ruhában színre lépő Tiborc jelenti, akiken igazán jókat lehet derülni anélkül, hogy azon gondolkodnánk, hogy a vicces jelenetek hogyan kapcsolódnak a korábbi monológjuk drámai hangvételéhez. Tiborc kifakadása Bánknak például átélhetően tragikus a közönség számára, érzékeltetve a magyar társadalom alsóbb rétegeinek nyomorát. Biberach jajveszékelő, szinte ugató haldoklása kissé túlzó, ám addigi megnyilvánulásai szórakoztatóvá teszik a mindentudó bábmester szerepében.

    Jelenet a „Bánk bán” című előadásból (Katona Kamra)
    Fotó: Dömölky Dániel

    Bánk alakja egészen megfejthetetlen Tarnóczi rendezésében. Már első színre lépésekor sem a klasszikus tekintélyparancsoló, határozott vezető benyomását kelti. Zavart, inkább siránkozó, kifejezetten megtörtnek és aggályokkal telinek tűnik. Ez emberibbé és árnyaltabbá teszi a személyét, viszont a felsejlő cinizmus és az ezzel azonosítható arcjáték kizökkenti a nézőt. Olyan, mintha egy Nagy Ervin-karaktert látnánk a színpadon: Bányai Kelemen Barna arcjátéka, gesztusai, még a külső jegyei is nagyon hasonlítanak a színészre, de ami leginkább Nagy Ervin-figurává teszi ezt a Bánkot, az a cinikussága és pökhendisége: egy vezető, akinek helyén van a szíve, de túlságosan heves a természete és az önérzete, ezért gyakran dölyfös és gúnyos. Ráadásul ez a kettősség ingadozik a szerepben, hol az esendő, izgalmasan mély és emberi Bánkot láthatjuk, hol a cinikus nagyurat, akit szinte nem is érdekelnek Melinda szavai. Lehet keresni a kapcsolatot a két én között – talán Bánk vezetői attitűdje érthető ezzel a kettősséggel a mai világban –, azonban az előadásban a váltakozások indokolatlannak, megalapozatlannak hatnak. Aki pedig a magyarok méltatott védelmezőjét, nemzeti drámák hősét várja, az biztosan csalódik, mert a zárójelenetben végleg eltiporják: II. Endre parodisztikusra tervezett alakja kineveti a gyászában kesergő Bánkot, aki azt állítja, hogy a kettős tragédiában ő az egyedüli vesztes – itt a rendezés kifejezetten jól eltalálta a cinikusság mértékét, hiszen nem minden előadás tudja ilyen jól kidomborítani a nagyúrnak ezt az önző megjegyzését.

    A Katonában a Bánk bán egyik legerősebb szerepe Szirtes Ágié, aki a legelső pillanattól uralja a színpadot, amikor jelen van. Gertrudisként remekül vegyíti a hirtelen trónra kerülő királyné aggodalmas tekintetét az ellenszenvesebb megnyilvánulásokkal. Jól kivehető, hogy egyáltalán nem fekete vagy fehér ez a szerep, hogy Gertrudis nem tehető felelőssé sem a Melindát ért csábítás, sem Ottó tettei miatt. A magyarok kárára történő tettei inkább kérdésként vannak jelen, mintsem határozott tényként – más nem a sajátjai javára döntene elsődlegesen?

    Jelenet a „Bánk bán” című előadásból (Katona Kamra)
    Fotó: Dömölky Dániel

    Melinda és Ottó viszonya sokkal jobban kiéleződik, mint ahogy az a szövegkönyvből kitűnik: találkozásukkor Melinda viselkedése azt sejteti, hogy a korábban makulátlan nő is hajlik a megcsalásra, bár vesztét a por okozza. Pálos Hanna esendőbb, mint sok más Bánk bán Melindája, az őrületben pedig inkább megkeseredett és beletörődő, mint tébolyult: minden reményét elveszítette egy boldogabb jövőre. Ottó ripacs ficsúr, akinek már az előadást megnyitó pár mondata is idegtépően irritáló, a további hangos kiabálása fejhangon pedig kifejezetten túlzónak hat. Ettől eltekintve a szerelmes és bármilyen alattomosságra kész kedvencet remekül hozza – Melinda karjaiban szavak nélkül is kéjesen fekszik.

    A színészek a szövegkönyvhöz hűen szólalnak meg, és jól jelenítik meg a dráma olyan mozzanatait, amelyek esetleg korábban elkerülték az olvasó figyelmét.

    Ezáltal új és izgalmas nézőpontok is középpontba kerülnek, a szereplők rétegeiből többet láthatunk, azonban mégis széthullanak a karakterek. A teljes előadás ívét tekintve sok az olyan kilengés, amely színészileg rendben van, de nem illik bele a karakter addigi attitűdjébe, vagy kissé logikátlan a cselekmény szempontjából. A veretes szöveget azonban tényleg felüdülés hallgatni az előadás alatt, néha pedig jó felsóhajtani: „Ah!”

    Jelenet a „Bánk bán” című előadásból (Katona Kamra)
    Fotó: Dömölky Dániel

     

    Katona József: Bánk bán Katona Kamara

    Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Kovács Lehel, Pálos Hanna, Rajkai Zoltán, Rujder Vivien, Szirtes Ági, Takátsy Péter

    Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter

    Dramaturg: Varga Zsófia

    Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté

    Fény: Lohár Antal

    Hang: Wirth Tamás

    Rendező: Tarnóczi Jakab

    Bemutató: 2019. december 20.

    Az előadás 14 éven aluliaknak nem ajánlott.


  • További cikkek