×

„Vállalom az őrültséget”
Interjú Kárpáti Dódival, a Quimby trombitásával
Soós Tamás
2018 // 04. 24

Akármilyen zenekarba kerül, ő lesz ott a különc, a punk, a dadaista. De vajon ő is annak tartja magát? Mennyire tud kibontakozni a Quimbyben? És miért fest a padlón? Kárpáti Dódival a Get Closer Concerts által szervezett 60. születésnapi koncertje kapcsán beszélgettünk jazzújító ötleteiről, a meghatározó gyerekkoráról és persze arról is, hogy számít-e a kor egy ilyen örökmozgó figuránál.

 

A Quimby-legendáriumban mindenkinek van egy markáns személyisége: Livius például a bohóc, Szilárd a komoly, te pedig az őrült. Stimmel ez a kategorizálás? Te is különcnek látod magad?

Ez egy skatulya, ami alatt mindenki azt ért, amit akar. Nekem nincs bajom vele, mert tisztelem és becsülöm az őrült szót. Van valami közös bennem és az őrültekben, mégpedig az, hogy ők is másféle nézőpontokat keresnek az életben. Ugyanazt nézik, mint a többiek, de mást látnak benne. Ha azt jelenti az őrült, hogy másképp gondolkodom, akkor vállalom.

A zenédben ez hogyan csapódik le?

A Kárpáti Dódi Priváti Projektben fontos szerepet kap az improvizáció, és igyekszünk olyan helyzeteket teremteni, amelyekben a többiek is hozzátehetik az egyéni őrületüket a zenéhez. Ezekből aztán megszületik egy kollektív őrület, én pedig próbálok kihalászni elemeket ebből a zenekari tudatalattiból és beépíteni őket az improvizációba úgy, hogy ne az legyen a fontos, hogy a játékom ütközik-e a zene szerkezetével: a lényeg, hogy elég mélyre nyúljak ahhoz, hogy kifejezzem, amit szeretnék. A Tak-takon és a most készülő Born Alive konceptlemezen már nincsenek kötött dalszerkezetek, állandóan mozgó formák váltják egymást. Folyamatos útkeresésben vagyunk a társaimmal, Kőszegi Imre dobossal, Vasvári Márton basszusgitárossal ésSzaniszló Richárd vibrafonossal, amit Márton úgy fogalmazott meg, hogy „ahányan vagyunk, annyian próbáljuk kirángatni a szőnyeget Kárpáti Dódi alól”.

Milyen gondolat fűzi egybe a Born Alive-ot?

Próbáltuk úgy megalkotni a lemezt, hogy teret engedjünk az újító ötleteinknek, ugyanakkor megjelenjen rajta a jazztörténet előtti tisztelgésünk is. Ezt úgy oldottuk meg, hogy elővettünk interjúrészleteket különböző jazzlegendáktól, és közéjük helyeztük Kőszegi Imre vagy Vasvári Pál interjúit, mi pedig rákúsztunk pár hanggal, jelezve, hogy átéljük és tiszteletben tartjuk a múltat, de szeretnénk felmutatni egy alternatívát, ami a jazznek az amerikai helyett inkább a közép-európai vonulatából nő ki, amit például Tomasz Stańko képvisel. Megpróbáltunk kialakítani valamiféle narratív jazzt, amibe úgy hozunk be szöveges részeket, hogy az azonos szintre kerüljön a lejátszott hangokkal. Persze fontos, hogy a hangszeres játék szintjén is elbeszélő legyen a zene, szemben a bonyolult, nagyon kijátszott jazz-zel. A hangsorokban, úgy érzem, még sok lehetőség rejlik, most például olyan hangsorokkal kísérletezem, amik nemigen felismerhetőek.

Miért vonzódsz a nem felismerhető hangokhoz?

Valószínűleg így vagyok huzalozva gyárilag. Már gyerekkoromban se arra használtam a játékaimat, amire valók. Úgy sakkoztunk például, hogy bármikor meg lehetett változtatni a játékszabályokat, ami egyáltalán nem volt könnyű, ha úgy akartad variálni, hogy az szórakoztató legyen, és ne teljesen értelmetlen. Az évek során mindig írogattam a magam furcsa zenei elképzeléseit, de ezek először a saját projektemben kaptak teret. Vasvári Pál basszusgitáros, akivel együtt alapítottuk a zenekart, arra inspirált, hogy azt játsszam, amit kitaláltam, és ne azt, amit más szokott. Nem távolítom el magamtól a jazz ismeretét, de többen is eltiltottak attól, hogy képezzem magam, mert akkor úgy játszanék, mint mások. Tanulatlan trombitás vagyok, ezért másképp is kezelem a hangszert. Nálam jobbra-balra hajladoznak a hangok, néha vinnyogást csalok ki belőle, néha meg beleüvöltözök. De ez sem úttörő dolog – már a század eleji New Orleans-i jazzben megvoltak ennek az alapjai, amit aztán Amerikában Lester Bowie, Európában pedig Tomasz Stańko fejlesztett tovább.

Hogyan került először trombita a kezedbe?

Úgy, hogy vett egyet az apukám, mert annyira vágytam rá. Tizenhat éves koromban kezdtem el koncertekre járni, és akkoriban a jazz volt a legmenőbb zene Budapesten. Telt házzal mentek a bulik az Erkel Színházban meg a különböző jazzfesztiválokon. Amikor meghallottam a trombitát, eldőlt, hogy ez kell nekem. Tinédzserkoromban Tomsits Rudolf volt a példaképem, de nagy hatást gyakorolt rám Lester Bowie, Don Cherry, Jon Hassell vagy Ted Curson is.

Dalszerzőként is meghatározó inspirációforrás a gyerekkorod?

Készítettem egy életrajzi lemezt Mr. Priváti címmel, amiben zeneileg is összegeztem a velem történteket. Úgy érzem, nagyon jól sikerült. Román Péter basszusgitározott, Veszeli János dobolt, és Pribojszki Mátyás herflizett rajta. A többi szövegemben nem érhető tetten a gyerekkorom, maximum közvetve, mint a Lepedőországban, amit anyukám elvesztése inspirált. De vannak motívumok, amikhez rendszeresen visszanyúlok. A nyuszi például, amit Pálmai Bálint készített aVega-gringó klipjéhez, amiben Frankensteinként varrok össze és próbálok életre kelteni állattestrészeket, a születésnapi koncertemen is felbukkant a MOMKultban, és mint Hamlet a koponyával, úgy beszélgettem vele a Vega-gringó alatt. Egyébként aVega-gringó vagy a Méznyaló is mai inspiráció, az Unbekannte Schmerzen pedig az idősödő Kárpáti Dódi feltérképezése. Minden, ami abban elhangzik, rólam szól: az én agyamban kergetőznek úgy a dolgok, mint a lendkerekes autórodeó, és nekem vannak ambivalens érzéseim a hittel kapcsolatban („Megrázza egymást a Krisztus és a Varga, one man show privat Guantanamo”).

A Quimbyben mennyire tudod kiélni a zenei érdeklődésedet? Mennyire lehet ott „másképp gondolkodni”?

A kötött szerkezetek és dallamok miatt ritkán van rá lehetőség, de szerencsés vagyok, mert van igény az ilyenfajta hozzáállásra. Amikor csatlakoztam, olyan ember kellett a Quimbybe, mint én, így könnyen beilleszkedtem. Hamar megtanulták, hogy a nem rögzített szólisztikus részeket máshogy játszom, eltekerem.

Kell koncertenként egy Nice Day, hogy előremenj, énekelj, bolondozz, és kiéld magad?

A Nice Dayt azért játsszuk, mert mi is szeretjük, meg a közönség is, nem azért, mert külön kérem. Állandóan pattogok a színpadon, és maga a trombitálás is annyira kimerítő fizikai munka, hogy egy-két éneket be lehet vállalni mellé, de többet nem. Nincs kötetlen vegyérték a zenekarban, minden energiám ki van használva.

Nem vágysz akkor a reflektorfénybe?

Nem. A Quimby ezzel a leosztással működik jól, hogy Tibi áll elöl, de néha Livius meg én is beszállunk az éneklésbe.

Azt szokták mondani, az érkezéseddel vált a Quimby önazonossá. Mit adtál hozzá a Quimbyhez, amitől önazonos lett a zenekar?

Erre szerényen azt mondanám, hogy nem tudom. Az előző felállásnak is megvolt a maga igazsága, de most, azaz 2000 óta lett egy nagyon erős, koherens világa a Quimbynek a zene és a személyiségek terén is.

És neked mit adott a Quimby?

Egy óriási lehetőséget arra, hogy legyen egy baráti alapon működő munkám, amit a mai napig szívesen csinálok. A Quimby egy olyan család, amiben mindenki gyerek, csak a gyerekesség különböző fokán áll. Mi úgy vesszük komolyan a zenélést, hogy közben hülyéskedünk. Én a hangszerhasználatban is gyerekes vagyok, mert őrzöm a tanulatlanságot, hogy az jöjjön belőlem, ami magától ki akar csúszni.

A korodból fakadóan van apaszereped a zenekarban?

Soha nem volt. Belőlem más sugárzott. Amikor bekerültem a zenekarba, állandóan pörögtem, és inkább szórakoztató voltam, mint olyasvalaki, aki bölcsen kifejti a véleményét dolgokról. Előfordult az is, hogy kifejtettem, de akkor furcsállták, hogy megalapozott véleményt nyilvánítok, mert ez nem fért bele a zenekarban betöltött szerepembe. Akit elkönyvelnek valami furcsa, vibráló személyiségnek, attól nem várják el, hogy felnőtt legyen, és ha olyan gesztus jön tőle, ami ennek az ellenkezőjére utal, akkor leintik.

Mégis végigkísérte az életedet a tanítás: festészetet, képzőművészetet, rajzot oktattál. Miért szorult ez háttérbe az elmúlt években?

Inkább úgy mondanám, hogy bizonytalan időre megszakadt, mert nem tudtam eleget gyakorolni és megfelelően részt venni az iskola munkájában. Hoffmann Rózsa idejében jött a rendelet, hogy 13 órától adminisztrálni kell a tanárnak, így csak este nyolc felé szabadultam az iskolából. Hiába vetették fel, hogy ez egy zeneiskola, lehetne gyakorlásra is szánni ezt az időt, leszavazták a javaslatot. Akkor elgondolkodtam, hogyan lehet úgy alkotni, ha még azt is előírják, hogyan töltsem ki a felkészülési időmet. Végül eljöttem az iskolából, pedig óriási szerepet játszott a tanítás az életemben.

Milyen tanár voltál?

Nehéz ezt megállapítani, de azt elmondhatom, hogy a kilencvenes évek elején, amikor még szó sem volt egyéni tanmenetekről, úgy tanítottam egy általános iskolában, hogy mindenkihez külön leültem, és átbeszéltem vele a rajzát. Mire eltelt 45 perc, mindenkivel beszéltem egyszer, a többiek meg dolgoztak.

A mai napig sokat festesz, általában nonfiguratív műveket.

Legutóbb valóban olyan képeket állítottam ki a Szimplában, amikkel próbáltam visszatérni az alapformákhoz, de most már álomképszerű, lidérces figurákat festek, szóval nem nonfiguratív a művészetem. Ha valamihez hasonlítani kéne, azt mondanám, kicsit olyanok az új képeim, mint amikor a Rorschachnak csak az egyik oldalát nézed. Úgy készülnek, mintha írnék: tussal, rizspapírra. Szeretem, ha látszik, hogy milyen anyagon dolgozom, és ezek a 2,5 méter magas és 50 cm széles rizspapírtekercsek, amiket kigurítok a földre, elég vékonyak ahhoz, hogy egy szép parketta átüssön rajtuk, mint ahogy a fametszeten is látszik a fa erezete. Akadályozni is szoktam magam, hogy ne keveredjek olyan helyzetbe, ahol bebizonyíthatom, milyen pontosan tudok figurát rajzolni, mert az nem érdekel. Múltkor például alig tudtam felállni másnap, olyan derékfájásom lett a sok görnyedéstől.

Miért görnyedtél?

Mert vízszintesen szeretek dolgozni. Lehetne függőlegesen is, például létrán, de 2,5 méteres tekerccsel azért ez nehéz mutatvány. Vízszintesen a talaj különböző esetlegességeit is beledolgozhatom a festményeimbe. Nem tiszta festmények ezek, inkább kimért kalligráfiákhoz hasonlítanak.

Szimbolikus jelentősége van számodra a padlónak? Két lábbal állsz a földön?

Sok mindent bele lehet látni, de számomra a parketta a városi lét szimbóluma. Budapesten, a belvárosban nőttem fel, és a játékaimat nem a kertben, hanem a parkettán játszottam. Közeli, intim viszonyom volt vele gyerekként: azon töltöttem a napjaimat, el is aludtam rajta. Ilyen értelemben a festészetemben is visszaköszön a gyerekkorom.

Számít valamit a hétköznapokban, hogy betöltötted a hatvanat?

Érzem, hogy már nem húszéves vagyok, de nem e körül forog az életem. Amíg úgy érzem magam, mint a lendkerekes autó, amit egyszer valaki meglökött, és még mindig viszi az energia, addig nincs gond. Az öregség relatív. Az édesapám kilencvennyolc éves, rajta érezni, hogy most már a búcsúzás következik, de én még szerencsére tudok ezerféle dolgot csinálni egyszerre.

Honnan jön ez az energikusság? Genetika?

Hogy viszonylag egészséges vagyok, az genetika, de ettől még lehetnék parkőr is. Vagy inkább parkettaőr. Egyszer-kétszer leült kicsit az életem, amikor lelki problémáim voltak, mert meghalt az anyukám, vagy az egyik legjobb barátom [David Bornstein, az Andersen zenekar frontembere – S. T.], de egyébként csak úgy megy minden a maga útján.

Ezért is kezdtél el bokszolni negyvenkilenc évesen?

A családban nagy respektje van a testnevelésnek, apám úszóversenyző volt, én pedig kosárlabdáztam gyerekként. Mindig akkor éreztem jól magam, ha mozoghatok, de kimaradt jó pár év sportolás, és amikor aztán bekerültem a Realistic Crew zenekarba, Vranik Krisztián az egyik nap elhívott bokszolni. Annyira jólesett „falnak ütközni” és eljutni a fizikai teljesítőképességem határáig, hogy rögtön tudtam: megvan az új mánia. De a bokszmeccseket nézni is szeretem, amikor a többiek kókadoznak a turnébuszban, akkor veszem elő őket.

Leadkép: Kleb Attila

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben