×

Elmondhatatlan, ünnepi fájdalom
Tom Hooper: A nyomorultak
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 12. 27

Tom Hooper megpróbált natu­ralista musi­calt készí­teni egy magasz­tos hang­vételű alko­tásból, ami kevéssé sikeres aján­dék a néző­nek. A törté­net ere­dendő tiszta­sága, az ima­szerű és roman­tikus dalla­mok, vala­mint az erős jelen­léttel bíró színé­szek azon­ban meg­mentik a mozit a musical szerel­mesei számára.
Oly fájdalom ez, melyet nem lehet elmondani – énekli a fiú. Énekli, ha már beszélni nem képes róla, mert mégiscsak más énekelve elmondani, hogy nem tudom elmondani. Nevetséges, juthat eszünkbe, nevetséges, és mosolygunk is rajta, de aztán hagyjuk, hogy a melódia elmesélje a halottakra emlékező forradalmár szomorúságát. Ez a musical lényege: monológokat, drámai érzéseket, nagy fellángolásokat és apró rezdüléseket közvetíteni a zene segítségével. Az opera lebutított és olcsó kiadása, mondhatnánk, ám a musical mára komolyan vehető műfaj, mely az érzéseket más módon tolmácsolja. Természetesebb, ha igazán jól művelik, képes közelebb maradni a hétköznapi daloláshoz – az opera inkább ünnepi felállásban mesél. Innentől hangulat és ízlés dolga, hogy valaki épp a Bohéméletet, vagy A muzsika hangjait választja. Azt viszont ne feledjük, hogy e két látszólag különböző műfaj valamiben mégis azonos: stilizáció nélkül nem működnek.

Victor Hugo eredeti regénye mélyen humánus történet a hitről, a nyomorban születő önzetlen szeretetről, egy ember erkölcsi tartásáról, és persze a mindent elsöprő, igaz szerelemről. A 19. századi Franciaországban járunk, forradalmak közepette, a szabadság és egyenlőség útvesztőiben. Tehát egy vérbeli romantikus történetet ültettek át musicalbe, nagyrészt sikeresen. Azt persze nem mondhatjuk, hogy Claude-Michel Schönberg tökéletes művet alkotott volna: olykor kissé darabos a zene, olykor kissé patetikus a szöveg, ám nagyrészt szép és maradandó dallamokat hallunk. Tom Hooper rendező kezében volt a lehetőség, hogy egy ízléses zenés darabból egy igazán nagyszerű és magával ragadó filmet készítsen. Ám A király beszédével Oscart nyert rendező elkövette a lehető legnagyobb hibát: megpróbált naturalista  musicalt készíteni egy magasztos hangvételű alkotásból.

Mintha kényelmetlen lenne a stilizáció: a szereplők inkább félig beszélve adják elő rímelős szövegeiket, lépkedve, dühöngve, megszakításokkal, lihegésekkel. Nem az egyes színészekkel van baj, nem egy-egy gyengébb tétellel, hanem a rendezői koncepcióval. Egyszerűen furcsa, ahogy Hugh Jackman félig beszélve énekel, máskor meg természetellenesen rezegteti a hangját, pedig elég lett volna, ha egyszerűen, szépen dalol. Olykor olyan, mintha a szereplők túlénekelnék, máskor meg túlságosan elprózáznák a melódiákat. És ismétlem: nem a színészi alakításokkal van baj, ezek a hibák elsősorban a rendező számlájára írhatók. Egy dallamot, ha ünnepélyesre hangszereltek, ünnepélyesen is kellene vezényelni és előadni. Nem artikulált üvöltözésre gondolok, egy musicalfilm esetében egészen finoman és visszafogottan is lehet énekelni, nem kell túlharsogni az egész zenekart – a kamera egészen közel mehet egy archoz, ezért a suttogásnak is ereje van. De a dallamos beszéddel, meg az „élethű” zihálással még egy szép tétel is disszonáns, ügyefogyott, patetikus tud lenni. Nem ettől lesz érzékeny a rendezés. (Természetesen az sem megoldás, hogy kézikamerával rohangálunk a szereplők után.)

Hooper tehát melléfogott, summázhatnánk, mintha nem érezte volna az egész darab működését, lüktetését: az első egy óra kifejezetten zsúfoltra sikeredett, egyik énekből esünk át a másikba, és nehéz azonosulni a főhőssel. Ám valamilyen csoda folytán a nézőt addig hidegen hagyó alkotás egyik pillanatról a másikra beindul, és végül mégiscsak bravúros menetelésbe fog. Nagyjából a történet harmadánál helyére kerül a ritmus, remek szereplők lépnek elő, humor és romantika tör utat magának. Egyre szebb élményben lehet részünk, és fokozatosan előjönnek az igazán emlékezetes dallamok, a megható pillanatok, hogy elkezdjünk izgulni a szereplőkért.

Nagyszerű színészek keltik életre a karaktereket, és ha nem is játszanak kifogástalanul, mindenkinek megvan a maga momentuma. Hugh Jackman éneke nem végig hiteles, játéka olykor erőtlen, ám jelenléte sugárzó, és igazán rokonszenves, esendő főhőssé válik. A Bring him home áriát valóban szépen, átélve adja elő. Anne Hathaway kevés ideig szerepel, de akkor erősen dolgozik azon, hogy nyomot hagyjon bennünk – ez nagyjából sikerül is neki, az I dreamed a dream valóban szívszorítóan szólal meg. Russel Crowe viszonylag egyhangúan, már-már unottan énekel, vannak szép percei, de neki nem állt jól a zenés szerep. Ellenben Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen zseniálisak rövid szerepeikben is, humoros jelenlétük pezsdítően hat. És dicséret illeti a két fiatalt is: Amanda Seyfried és a szerelmét játszó Eddie Redmayne természetes alakításokkal jelentkeznek. Fiatalos szerelmük bájos, megszólítja a nézőt, és duettjük, a Heart full of love szépen szólal meg.

A történet eredendő tisztasága, az imaszerű és romantikus dallamok, valamint az erős jelenléttel bíró színészek megmentik a mozit. Hiába a giccses lezárás, hiába Hooper közepes rendezése, végeredményben lélekemelő, jóleső, igazi romantikus élménnyel lehetünk gazdagabbak. Persze akár eszünkbe juthat, milyen katartikus mű születhetett volna, ha egy olyan rendező (mondjuk Baz Luhrmann) rendezi a filmet, aki a musical minden erejét képes elővarázsolni; mindemellett A nyomorultak musicalszeretőknek így is ideális film az ünnepekre.

A nyomorultak (Les Misérables)
Rendezte: Tom Hooper
Színes, feliratos, angol zenés dráma, 160 perc, 2012 (UIP–Duna Film)

A képek forrása: port.hu

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben