• Leszámolás a parasztromantikával – Könyvkritika: Kábé23. A Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede

    2019.10.14 — Szerző: Énekes András Előd

    Kábé 23 éves a Kerekes Band. Olyannyira helytálló ez a megállapítás, hogy ezzel a címmel jelent meg a banda zenekari imázskönyve e cseppet sem jubileumi évforduló alkalmából. Mondhatnánk, ez a köztesség és öntörvényűség jellemző mindarra, amit hazánk egyik legsikeresebb bandája képvisel.

  • Leszámolás a parasztromantikával – Könyvkritika: Kábé23. A Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede
    Kerekes Band
    Kép forrása

    „Egyszer végigvettük, hogy az emberek mi az istent szeretnek ezen a zenén, mert ami a slágerhez kell, az ebben semmi nincs meg. Nincs benne ének, helyette van sipító furulya. Alig vannak középtempós számaink, mindig vagy nagyon gyors, vagy nagyon lassú. Nincs refrén, nem lehet dúdolni. De most komolyan, néha még én sem tudok beledúdolni a saját dalainkba.”

    Így vall iróniával kevert őszinteséggel Fehér Viktor, a formáció dobosa Nuszbaum Viktornak, aki Vass Norberttel közösen kérdezte a zenekar tagjait a könyvben. Kevés olyan együttes van a világon, amely ebből a deficitből előnyt kovácsol magának, a Kerekes Band azonban három arany- és egy platinalemezével, két Fonogram-díjával és huszonhat ország több tízezer főnyi koncertközönségével pontosan ezt tette.

    Világzenei fronton kevés keresettebb kollektíva működik a régióban, mint az ethno-funkot vagy „chemtrailezett gyimesi hegyilevegőben” érlelt rock ‘n’ rollt játszó Kerekes Band, Magyarországon pedig talán senki nem turnézott náluk többet az utóbbi bő tíz évben, s a lemezeik mennyiségével, állandó minőségével sem könnyű felvenni a versenyt. A hazai és külföldi sikerek azonban a földön tartották az egri csapatot, a Kábé23 pedig épp ennek a közvetlenségnek, a közönségükkel való őszinte kapcsolatnak az eredményeképp születhetett meg.

    A könyv koncepciója nincs túlbonyolítva, arculaterősítésként is értelmezhető: interjúk mesélős turnénapló-jegyzetekkel vegyítve. Megszólal a zenekar mind az öt tagja (Fehér Zsombor – furulya, Námor Csaba – koboz, Csarnó Ákos – brácsa, Sohajda Péter – basszusgitár, Fehér Viktor – dob), illetve Kónya Csaba egykori basszeros és Nagy Dániel, a zenekar állandó hangmérnöke és turnémenedzsere. Az átkötőszövegekként működő, a zenekar különböző korszakaiból származó visszaemlékezéseket Csarnó Ákos jegyzi, a munkafolyamatban pedig Csepregi János író-költő is segítette. Gyaníthatóan ezek a szövegrészek lennének a kötet ragasztószalagjai, ám olykor naiv, iskolás szerkesztésű betétjeikkel épphogy megakasztják az olvasást.

    Minden esetlenségükkel együtt is hiteles, lazaságukban is szigorú elbeszélésekkel találkozhatunk, ahol nem mindennapi eseményekbe kaphatunk betekintést, mintha egy turné-tárlatvezetésen vennénk részt. A Kerekes Band írországi kalandjai kiemelt helyet kapnak a könyvben, de olvashatunk egy spanyol-portugál körútról, illetve egy canterburyi fellépésről, mely talán a legmegkapóbb történet a maga abszurditásával és váratlanságával.

    Az európai koronázó városok találkozójára az egyébként tősgyökeres egri Kerekes Band valamiért Esztergomot képviselve jutott el Canterburybe, a koncert előtt pedig a város parkjában focizgattak, amikor egy elrúgott labdát két öregúr hozott vissza, nevezetesen Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, az Aranycsapat két legtovább élő tagja. A ledöbbenés után a zenekar tagjai elhívták őket a délutáni fellépésükre, ahol állítólag meg is jelentek az akkor már bőven nyugdíjas korukban turistáskodó sportlegendák.

    Leszámolás a parasztromantikával – Könyvkritika: Kábé23. A Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede

    A Kábé23 elsősorban a Kerekes Band rajongóihoz szól, a szövegekben elszórtan előforduló összekacsintások, bennfentes egri kiszólások (néhány utalásnál igencsak elkél a kapaszkodó, ha nem hevesi születésű tartja a kezében a könyvet) intim közelségbe hozzák az olvasót, beavatva a zenekar mindennapjaiba és világképébe. Az egyébként nagyon igényes könyvtárgy talán egyetlen szerkesztési hiányossága, hogy a road movie-szerű turnéjelenetek mellé nem igazán kapunk leíró, térbe helyező fotókat. Borics Virágot viszont csak dicsérni lehet, ő felelt a könyv vizuális megjelenítéséért, a tördelés, a tipográfia, a print újságcikkekből kivágott és megszerkesztett oldalak kellően magazinossá és levegőssé teszik az egyébként sem nehéz olvasmányt.

    A kötet valódi értékét mindazonáltal nem a színes-szagos megjelenés, sem a rögtönzött naplóbejegyzések adják, hanem a már említett, különböző előtörténettel érkező, mégis egy irányba tartó ars poeticát sugalmazó interjúk. A banda az 1995-ös indulásától számított első tíz évében kizárólag tradicionális népzenét játszott, Fehér Zsombort már tizenkilenc évesen a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki. Megszállottja lett az akkoriban sem épp érintetlen, de mára autentikusnak aligha mondható moldvai csángó kultúrának, a gyimesi Tímár-testvérek furulyajátékát a legkisebb ujjrezdülésekig betanulta gyűjtései után. Ezeken az erdélyi utakon az akkor még gyerek öccse, Viktor is vele tartott, aki a ritmusszekciót már egészen hamar kikövetelte magának: előbb ráakadt a gardonra, majd nem sokkal később a dobok mögé ült, hogy kétheti rendszerességgel moldvai táncházat tartsanak Egerben.

    Ezt követően kezdte el az idősebb Fehér – Hendrix dalain gyakorolva – gitárként kezelni furulyáját, majd csatlakoztak a zenekarhoz a rockzene, a new wave és egyéb popzenei műfajokban szocializálódott tagok, 2006-ban pedig megjelent a Pimasz című lemez, amely a történelem egyik legjobb világzenei lemezeként vonult be a köztudatba többek közt a mértékadó Songlines magazinnak köszönhetően. „Nem attól jó valami, ha konzerváljuk, hanem attól, ha él, ha szeretettel foglalkozunk vele” – hangzik Fehér Viktor válasza a némileg számító kérdésre, miszerint vitrin mögött van-e helye a népi kultúrának.

    Leszámolás a parasztromantikával – Könyvkritika: Kábé23. A Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede

    Izgalmas végigkövetni a zenekar tagjainak visszaemlékezéseit arról, hogy az autentikus népzenei irányból a rock ‘n’ roll felé tartó úton mennyire megosztották a táncházas közeget, akiknek egy része elvonult a büfébe morgolódni, amikor stroboszkóp és füstgép mellett szólt a moldvai muzsika házilag eszkábált torzítóeffekttel. A társaság másik fele folytatta a táncot, az azóta eltelt huszonvalahány évben pedig az utóbbiak tábora sokszorozódott meg.

    Az elmúlt néhány évtizedben egyre csak sűrűsödik a magyar népzene és néptánckincs körüli mozgolódás, a klasszikus tájegységeken belül apró falvak anyagait kutatják, alig találnak próbahelyet maguknak az újonnan alakuló néptáncegyüttesek, de a Fölszállott a Páva sikerességét is említhetnénk. Tény, hogy a Kárpát-medence népi kultúrája páratlan gazdagsággal rendelkezik, ám azok az autentikus falusi közösségek, ahol a népművészeti alkotások a maguk mikrotársadalmi rendjében, a mindennapi élet ciklikusságának velejárójaként jöttek létre, s amelyek iránt nőttön-nő a népzenész/táncos közeg nosztalgiája, mára végleg eltűntek.

    Fehér Zsombor válaszaiból valami hasonló következtetéseket vonhatunk le, például amikor nagyszüleivel való kapcsolatukról beszél:

    „Palóc nagyapám [...] egy időben folyton csak a dalolásról kérdeztük, aztán egy idő után azt mondta nagyapám, hogy te azt gondolod, hogy egész életünkben énekeltünk, meg táncoltunk? Hát nem, a mi életünk hétfőtől szombatig arról szólt, hogy dolgoztunk, szombat este volt benne egy kis mulatás, de vasárnap már mentünk a templomba. Nem lehet csak a zenét kiragadni a népi kultúrából.”

    Jó néhány aktuális, lényeglátó megállapítást olvashatunk még a könyvben, amelyeknek legfőbb üzenete nem feltétlenül a múltba révedés, a nosztalgia (ahogyan az egyébként a kötet egészéről inkább elmondható), hanem a népzenei örökséggel való kapcsolat fontosságának hangsúlyozása, valamint a Kerekes Band sajátos (nép)művészetfelfogásának bemutatása: „Ezeket a hangszereket – ahogy mi hívjuk őket, fadarabokat – felemeltük a könnyűzene szintjére. 15 évvel ezelőtt a furulya meg a koboz elképzelhetetlen volt »rockkoncerten«. Aztán majd sok-sok év múlva kiderül, hogy nekünk milyen szerepünk volt ebben.” Az persze vitathatatlan, hogy Kodály, Bartók, Lajtha László, illetve Martin György és Kallós Zoltán gyűjtéseire válaszul már az 1970-es években elkezdődött mind a zene, mind a táncművészet berkein belül az örökséggel való játék, avantgárd szellemiségű továbbgondolása. Nem a Kerekes Band találta föl a spanyolviaszt, azonban ennek a műveletnek – „kapottból csináltat” – a reflektáltsága és zsigeri tisztasága megkülönböztetett pozícióba juttatta őket kortársaik között – másképp talán nem fordulhatna elő a kisebbfajta csoda turnéról turnéra. Hogy több ezer ember moldvai dallamokra táncoljon Jamaicától Kazahsztánig.

    Csepregi János, Csarnó Ákos, Fehér Viktor, Nuszbaum Tibor, Vass Norbert: Kábé23 NOW Books & Music, 2018

    Csepregi János, Csarnó Ákos, Fehér Viktor, Nuszbaum Tibor, Vass Norbert: Kábé23

  • További cikkek