Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Befelé táguló világok

Gondolatok Vajda Júlia munkásságáról

2019.01.23 — Szerző: Ványa Zsófia

Vajda Júlia sokáig nem akart magának önálló kiállítást. Nem mintha a rendszer ezt nyilvános helyen engedte volna. Vajda Lajos műveit próbálta elsősorban megőrizni, megismertetni és végre valós helyére tenni a magyar és a nemzetközi művészettörténetben. 1960-ban aztán úgy döntött, mégis legyen kiállítás. Lett is, mint ahogy most, 58 évvel később szintén a Ferenczy Múzeum rendezésében, a Szentendrei Képtárban, a nagy Vajda Lajos-kiállítás társrendezvényeként.

Befelé táguló világok

Az egész mindenség kölcsönhatásnak van kitéve, ez alól senki nem vonhatja ki magát” – Vajda Lajos

Vajda Júliára korai, de egész életét alapvetően meghatározó művészeti hatást első férje, Vajda Lajos gyakorolta. 1935-ben, az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) ingyenmenzán ismerték meg egymást a közös baráton, Bálint Endrén keresztül, aki a pletykák szerint fülig szerelmes volt az akkor még Richter Júlia nevet viselő, iparművésznek készülő lányba. Vajda hatása alól, amiről számos kortárs beszámol, persze Júlia sem tudta és nem is akarta kivonni magát. Sorsformáló találkozás volt ez a számára, Vajda miatt fordult az iparművészettől a képzőművészet felé, és kezdett el Aba-Novák szabadiskolájába járni. „Szerintem, ha komolyan készülsz arra az életre, hogy a művészet papja légy, akkor, hogy ezt elérhesd, minden mást ennek a célnak kell alárendelni” – olvashatjuk Vajda egyik neki írt levelében. Júlia pedig ettől fogva valóban mindent alárendelt a művészetnek, egyedül épp Vajdát nem tudta vagy nem akarta maga elé helyezni sosem. A férfi 1941-es halálával fiatalon, mindössze huszonnyolc évesen kellett megbirkóznia, miközben a második világháború utolsó hónapjaiban zsidó származása miatt neki is menekülnie kellett: egy dunántúli gazdánál vállalt cselédmunkát egy erdélyi nő papírjaival. A menekülés végső pillanataiban is még férje képeinek megőrzését igyekezett biztosítani. 1944. április 13-i datálású, Mándy Stefánia művészettörténésznek – Vajda későbbi első monográfusának – írt sürgető hangvételű levelet: „Édes Stefkám, én már Lajos összes nálam lévő képét összecsomagoltam és levittem a pincébe, részben elhelyeztem másoknál (Rózsadombon és Hűvösvölgyben). Azt ajánlom, hogy vedd ki a keretből, tekerd össze és jól csomagold be, s úgy helyezd el a pincétekben, ha van olyan. Ha Nektek nem volna pincétek, akkor én leteszem a miénkbe.”

Visszaélsz a saját tehetségeddel és tehetségmívességeddel, és halasztod a saját hivatásodat” – Szabó Lajos

Szabó Lajos filozófus Vajda jó barátja volt, aki élete végéig szoros kapcsolatban maradt Júliával. Jogos volt a figyelmeztetése a saját munkásság előtérbe helyezéséről, a saját utak mielőbbi feltérképezéséről. Vajda öröksége ugyanis természetesen nemcsak fizikai valójában kísérte végig Vajda Júlia életét, hanem művészi értelemben is. Nagy, megoldandó feladat volt számára Vajda hatását feldolgozni és saját életművén belül valamilyen módon meghaladni. Korai alkotásait nehéz az önállótlanság vádja alól felmenteni, hiszen mind a rajzi, mind a festési felfogásban közvetlenül Vajda nyomában jár. Az egymáson elmozduló, egymás mögül előtűnő rétegek, a vonalhálózatok kezelése, a motívumokká szétbontott formaegyüttesek átrendezése, az ősi kultúrák formanyelve, a maszkok mind Vajdától csorogtak át Júlia művészetébe.

„…érzékeny pianóban” – Bálint Endre

A vajdai örökség meghaladásáról igazából a hatvanas évektől beszélhetünk. Addigra Vajda Júlia élete több újabb fordulóponton átesett. A világháború után egy rövid időre felcsillant a remény, hogy az 1920-as évek óta nem tapasztalt stílusbeli sokszínűség szabad légköre visszatérhet, és újra progresszív kortárs művészeti folyamatok indulhatnak el. Meg is alakul az Európai Iskola, de alig két év után a Lukács György eszmei környezetéből érkező folyamatos támadások hatására megszüntetik. Utolsó kiállításainak egyikén mutatkozik be Vajda Júlia néhány olajfestménnyel és sok, a mindennapi környezet apró momentumát rögzítő ceruzarajzzal, amelyek egyes darabjai már a nonfigurativitás felé jelentenek elmozdulást. Páros kiállítás ez már második férjével, Jakovits József szobrásszal, akitől két gyereke születik, egy ikerpár. Ekkor már a csak Rottenbillernek vagy „katakombának” becézett lakásban laknak, ahova a budai Munkás Kultúrszövetség villaépületéből költöztette át őket többedmagukkal együtt a tanács, hogy egy belügyminisztériumi vezérőrnagy lakásigényét teljesítse. Így aztán Vajda Júlia férjével, két kisgyerekével, édesanyjával, valamint húga – aki eddigre már Bálint Endre felesége – családjával átköltözik a Rottenbiller utcai négyszobás társbérletbe. Bár fűtés és saját, alkotásra alkalmas tér nincs, Vajda Lajos műveinek mindig van biztonságos hely, csakúgy, mint az Európai Iskola felbomlása után még itt (is) rendszeresen összegyűlő, állandóan változó összetételű szellemi körnek. Az alkotómunka feltételei azonban egyre inkább hiányoznak Vajda Júliának és Bálint Endrének is, aki hosszabb időre Franciaországba költözik. Júlia 1956-ban nővéréhez utazik egy évre Svédországba, Lund-be, majd három évvel később ő is Párizs felé veszi az irányt. A környezetváltoztatásnak oka lehet a házasságok megromlása is, hiszen ekkorra mind Bálint Endre, mind Júlia számára nyilvánvalóvá vált, hogy párjaik, Jakovits József és Júlia nővére egyre leplezetlenebbül viszonyt folytatnak. A megalázó helyzetből is keresték külföldi próbálkozásaikkal a kiutat.

Á la Vajda, de azért mások” – Vajda Júlia

Noha Júlia fő céljának a francia úttal Vajdának a nyugati világban való elismertetését tartotta, és e terv keretében első férje számos képét „csempészte ki” az országból, az utazás fontosabbnak bizonyult önmaga miatt. Az ott töltött idő és benyomások ugyanis segítettek neki szintetizálni az újonnan megtapasztalt, nemzetközi kortárs hatásokat, főleg a párizsi strukturalizmust a vajdai örökséggel. A maga szerénységével, de mégis érezhető büszkeséggel számol be levélben Bálint Endrének újabb munkáiról, amik „á la Vajda, de azért mások”. Vajda formái helyett a szellemi mondanivalóhoz kapcsolódik, főleg az utolsó korszak műveihez. Az expresszív, önmagukba forduló, egyéni univerzumokká váló, örvényszerű szénrajzok első pillantásra kevéssé kapcsolódnak Júlia ekkoriban készülő, finom, vonalalapú munkáihoz. A vonalak azonban itt is egy, a külső szem számára önmagát el nem áruló, de érezhetően jelenlévő rend szerint csoportosulnak és egészülnek ki pontokkal, kisebb formákkal. A képek ritmikussága és szerkezeti logikája akár a matematikához vagy a zenéhez is köthetné ezeket a műveket, értelmezési tartományuk azonban a lírai szabadság felé tart. Jelek ezek, amelyek a szemlélőt olvasására késztetik, csak egyértelmű módon kifejtett tartalom nélkül. A vonalak aztán kötegekké állnak össze, a kötegek pedig összekapcsolnak és elhatárolnak, mígnem kerítésszerű szerkezeteket alkotnak. Talán nem tévedünk nagyot, ha ebből Vajda Lajos művészi örökségével való elszámolásra, a határok tisztázására asszociálunk – egyfajta rituális rendszerezésre.

A vonal valami roppant személyes és nagyon érzékeny és szemérmes dolog…” – Vajda Júlia

„…és ha az ember a világát nem kifelé akarja végteleníteni, kifelé tágítani, hanem inkább befelé, ugyanolyan végtelen világot érez; a vonal önmaga számára is kifejezővé válik, kifejezi az érzékenységét…” – írja Vajda Júlia. Franciaországban olvassa Georges Mathieu írását a tárgyról, ami végképp gondolkodása központi elemévé emeli a vonalat. Finom, lírai vonalakat alkot, amik növényi, szálszerű benyomásokat keltenek. A vonalszerkezetek idővel egyre komplexebben jelennek meg a műveken, és hamarosan egyfajta ősi, nem evilági tájkép vagy térkép látványát öltik. (Júlia egyébként ekkoriban különösen aktív levelezésben állt Szabó Lajos filozófussal, aki a kozmogrammatikus – világábrázoló – művészet elméletei kereteivel is foglalkozott.) Mándy Stefánia szerint egyenesen „az őstermészet képei ezek”. Persze az sem baj, ha belső térképként nézzük őket. Halvány pasztellszínekben, majd lassan erősödő földszínekben tűnnek fel ezek a vonal alapú, gyakran vízszintes sávokba tagolt organikus, egyben konstruktivista festmények – az életmű minden kétséget kizáróan legerősebb darabjai.

Hallgatni tudott az őrjöngő, jelenetező férfiak között” – Polcz Alaine

Ezt már Polcz Alaine mondta róla halála után. És valóban, Vajda Júlia élete kevésbé szólt Vajda Júliáról, még ha korát jócskán megelőző konceptualizmussal is alkotott, mint Vajda Lajosról vagy épp Jakovits Józsefről. A hetvenes évek közepéig kellett küzdenie azért, hogy Vajdának rendszeres kiállítóhelye legyen, ami Szentendrén végül megvalósult – valószínűleg inkább az Aczél György-féle, Szentendrét kortárs művészeti központként pozicionáló program, mint Júlia befolyása miatt. Az így megvásárolt művekből befolyt pénz nagy részét aztán arra költi, hogy Jakovits kisplasztikáit bronzba öntesse, noha a férfi eddigre már végképp Amerikába költözött, nélküle. „Szívszorongató volt Júlia emberi tisztasága, szerénysége, szókimondása és hallgatása. (…) Miközben nyilvános közjátékok zajlottak, az ő talán nem is titkolandó titkai ismeretlenek maradtak” – írja még Polcz Alaine, akinek Mészöly Miklóssal közös, Városmajor utcai lakásában rendezte meg Vajda Júlia 1960-ban a kiállítását, amiről sokáig gondolkozott, legyen-e egyáltalán. „Mégis legyen kiállítás” – döntötte el végül. Ezt a művész személyiségét is jól tükröző mondatot választotta a Ferenczy Múzeum a Vajda Júlia munkásságának teljes spektrumát végigjáró kiállítás címének.

Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészete
Szentendrei Képtár, 2018. október 30. – 2019. március 31.

Vajda Lajos – Világok között
Ferenczy Múzeum (Szentendre), 2018. november 10. – 2019. március 31.

Leadkép: Ötös tagolás, 1964, 49 × 63, szén, papír. Tulajdonos: Ferenczy Múzeumi Centrum


Következő cikk

További cikkek