Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Ökölbe szorított ciklusok

    Bende Tamás: Horzsolás

    2019.01.10 — Szerző: Artzt Tímea

    Bende Tamás átrostálja élményeit a magány rácsos szerkezetén. A lírai én emlékei szakadékba hullnak, nem okoznak további sérüléseket. Legalábbis az olvasónak.

  • Ökölbe szorított ciklusok

    Manapság az elsőkötetes szerzők is objektív lírával jelentkeznek. Mintha félnének a banálisnak tűnő élmények megírásától, az önkitárulkozástól, s ezért távolítanák el maguktól a személyességet. Sterilizálják a verset, nem avatnak be. Korábban a második és harmadik kötetes költők tettek így, ők is talán azért, mert már kiírták magukból első élettapasztalataikat, s nehezen találtak új, érzelmileg telített témákra. Bende Tamás 1990-ben született, az Ambroozia online folyóirat szerkesztője, jogász végzettségű költő és kritikus. Önálló gyűjteménnyel 2011-ben jelentkezett (Egy csendélet kellékei) e-book formában. Fiatal szerző, akit mintha nem a trend vezetne a tárgyilagos megszólalásmód felé, inkább ízlése és mesterei. Hogy kik ők, nehéz megjelölni, hiszen éppúgy hatást gyakorolhatnak rá azok, akiket szeret (a Horzsolás tanúsága szerint: Nádasdy, Kemény, Szomory), mint azok, akiknek megszólalásmódját most még a saját stílusától távolinak érzi.

    Ha valaki Kemény István ajánlásával jelentkezik nyomtatott kötettel, az mindenképp figyelmet érdemel. A kiadvány első olvasása után mégis meg lehet érteni, hogy a 2016-os Parnasszus Könyvek Új vizeken című sorozatának 45. számú verseskötetéről miért született kevés kritika. Fiatal költőknél mindig meglepő – és kissé unalmas is – az elégikus hang. Ám Bende Tamás lírája nem csupán szomorkás, alapvető léttapasztalata a magány, a veszteség, az elmúlásra hangolódás, ami nagyon szokatlan egy huszonéves, pályakezdő szerzőtől: „Nem lehet, hogy tényleg ennyire egyedül vagyunk. / Agyonnyom a sötétség, a hideg táguló anyag. / Egyszer téged is elveszítelek. / És akkor tényleg semmi sem marad. / Távol egymástól merülünk” (Merülünk).

    Bende átrostálja élményeit a magány rácsos szerkezetén, így azok az olvasó számára a mélybe zuhannak anélkül, hogy felfednék magukat. Visszatérő motívumai: árok, repedés, szakadás, szakadék, pince, kulcsra zárt ajtó, rács, csörömpölő cserépdarabok. A lírai ént kis híján szakadékba rántották hétköznapi traumái és csalódásai, mégis horzsolásokról, felületi sérülésekről beszél. Mintha az igazságot akarná elrejteni: „Amit éjszaka megjavítasz, gyönyörű Pénelopé / az éjszaka sötétjében szétbontja úgy is. / Mit tehetnél. / Minden érkező válaszban, / megszólításban és figyelemben / félelmetesen mélyre merülsz” (Kézenfekvő). Noha az olvasó meg sem karcolódik, a lírai alany többször is a mélybe zuhan, mint egy törzsétől elváló csupasz, lehántott ág (Felejtő, Erdőkár), vagy legelő szarvasként felismeri közelgő halálát egy reccsenő gallyban (Visszaalszom mégis).


    A közvetlen, köznyelvi megszólalási mód ellenére a lírai én nem enged közel magához. Az általános emberi érzések, vágyak eltávolítása során az orrunk előtt „lógó / fenyő alakú illatosító” egy nyilvános vécében fityeg, ami felidézi ugyan a wartburgos gyerekkort, de nem történik semmiféle kitárulkozás (Wunder-baum). A lírai én monologikusan beszél valakihez (önmagához, szeretőjéhez, apjához, az olvasóhoz), szólamába beleolvadnak valódi vagy gondolatban folytatott párbeszédtöredékek, de mindig erős önkontroll alatt. Feszesen, letisztultan, elhallgatva vagy kimondva a végesség körül keringő gondolatokat: „Bocsásd meg, hogy reggelente emlékeztetlek rá: / meg fogunk halni” (Húzódj közelebb).

    Semmi különös nem történik ebben a lírában, nincsenek viharos jelenetek, holott érezhető az elfojtott indulat: „Lesoványodott lovakat látok, / Egy elhagyott hangárban fekszenek./ A fekete sörényekben megbújtak a döglegyek. (…) Összetört bordák között rekedt nyerítés a szó, / ami ébredés után szakad ki belőlem” (Visszatérő álmaimban). Minden reggel elszabadulhatnának „a nyugtalanság lovai”, de ehelyett a magány hűvös pincéjébe húzódunk, kilátással a tengerre. A magány mozaikdarabkái egy piros tetejű, fehér ablakkeretes tengerparti házat, vágyálmot formáznak: „Úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes, / mert addigra megoldódunk, meglásd. (…) Végleg megnyugszunk egymásban” (A ház).

    A kötet nyitó- (A ház) és záróverse (Sejtés) öt ciklust fog közre. A szakaszok az utolsó versek címét viselik.A Merülünk (I.) darabjai a szerelmi kapcsolatok végességével, a felejtés szükségszerűségével szembesítenek. A Csipkézett partok (II.) „a félelem, hideg, csipkézettpartjai felé” terelik az olvasót. Az Elindulsz akkor (III.) versei megteremtik az önelszámoltatás (Köldök) és a személyiség újraépülésének lehetőségét. A magány és a hiány érzése meghatározó: „Sosem volt még ennyire nyilvánvaló, hogy az érintés hiánya a legnagyobb hiány”(Érintés). Az egyedüllét témái mellé belép a felejtés (Felejtő), a romeltakarítás, a Gyomlálás túlélési stratégiája: „A gyomok már nem szívnak el több tápanyagot, / nem nőnek be, ne fojtanak meg. / Levegőre jut, mi levegőre vágyott.”

    A személyesség leginkább a IV., Felszámolás ciklusban jelenik meg. Gyerekkori emlékek (A hátsó ülésen), egy feledhetetlen szánkózás története (Felszínre hozni) és az apa halálát, hiányát rögzítő versek (Felsővezeték-szakadás, Csillaggyűjtő). Miközben „[a] felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak. (…) A részvétlenség / állatai beköltöztek a kertekbe (…) és meglesik a gyerekkort” (Felszámolás). Így lépünk át a családi történések feldolgozásától a társadalom közönyének és a fiatalok perspektívátlanságának léttapasztalatáig.

    Az utolsó, Ökölbe szorított című ciklus a lehetőségek hiányának rácsait festi (Rácsok), egy legömbölyített, kilátástalan világot mutat (Hanyatt) – az én magárahagyottságát és bűntudattal terhes elvágyódását (Bűntudat, Beszélgetés apámmal). A király beszéde című költemény egy örömhírrel kereskedő úrról, királyról szól, akinek az uralkodása rossz álomhoz hasonló, s ebből a rémálomból nem tudunk felébredni. A király szavaira már képtelenség odafigyelni, az allegorikus vers mégsem igényel hosszabb töprengést, az értelmezése kézenfekvő: „Új korszak jön. Szürke lesz. És könyörtelen” (Átneveznek). A jövő sajnos maga a jelen, s a lírai én ökölbe szorított kézzel áll benne. Egyre távolabb kerül a kékségben úszó ház ideájától, a tisztes, boldog polgári léttől. Marad a Sejtés, hogy ő is ott ragad, „ahol minden veszve van. / Ahol úgy vagyunk, akár a Duna-deltában a leprások, / nyugtalanul, / kivetetten.”

    Az ölelésben a magányt szorítjuk ki magunkból, mégis kell egy test, amely elbírja a másikét. Elvágyódni könnyű, elmenni nehéz. Maradni is. Bende Tamás látszólag össze nem illő stílusirányzatokat szintetizál: szentimentalizmust és neoklasszicizmust, miközben szürrealista porral hinti be az egzisztenciális magány elégikus ábrázolását. A Horzsolás egyáltalán nem tűnik első kötetnek – valójában nem is az –, de még így is meglepő, hogy logikai és esztétikai szempontból nincs rajta fogás. A szemünk előtt épül fel és újra egy kiforrott líra, amelyben a „hang érvényes beszédmódot keres” (Kézenfekvő). És talál.

    Bende Tamás: Horzsolás, Parnasszus Könyvek, 2016.


  • További cikkek