Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Mindent Iránról

Asghar Farhadi-portré

2019.01.14 — Szerző: Szelőczei Ágnes

Ashgar Farhadi, a Mindenki tudja rendezője nem ismeretlen a szerzői filmeket kedvelők körében: hazájában, Iránban már sikeres volt, amikor a Nader és Simin – Egy elválás története meghozta számára a nemzetközi elismerést.

Mindent Iránról

 

Az 1971-es születésű rendező tévésorozatok rendezésével kezdte Iránban, majd hamarosan nagyjátékfilmeket forgatva hazája legismertebb rendezőjévé vált. Filmjeit nem csupán a hitelesen ábrázolt emberi kapcsolatok miatt érdemes nézni: a háttérben ott hullámzik a sokszínű, modernizálódott, de valójában mélyen konzervatív Irán gazdag kultúrájával, jellegzetes társadalmi berendezkedésével, azonban anélkül, hogy a nemzetközi híradókból ismert szélsőségekre a legkisebb utalás is történne. Farhadit az ember érdekli, minden hétköznapi kínjával-bajával és örömével – bár inkább az előbbiekre szeret koncentrálni.

 

Érdemes először korábbi, kevésbé ismert filmjei valamelyikével kezdeni a rendezővel való ismerkedést: a 2004-es Csodálatos várossal, amelyben egy halálbüntetését váró tizennyolc éves fiú, Akbar barátjának kétségbeesett küzdelmét követhetjük végig, hogy a büntetés végrehajtását megakadályozza, vagy a 2009-ben forgatott Elly történetével, amelyben a feszültség forrása egy fiatal óvónő eltűnése. A nemzetközi elismerésre ugyanis 2012-ig kellett várnia Farhadinak, de A Nader és Simin – Egy elválás története méltán hozta meg számára a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat – hibátlan darab. Nem csupán a jól megírt forgatókönyvnek köszönhette sikerét, hanem a briliáns színészi játéknak és a szinte dokumentarista ábrázolásmódnak is. A történet szerint Nader és Simin válni készülnek, azonban ahogyan azt a rendező többi filmjében megszokhattuk, maga az elválás – a házaspár szétköltözése – csak egy „trigger”: az első darab a dominóban, ami a drámai eseményeket elindítja. Simin másik országban képzeli el a jövőjét, férje, Nader azonban nagyon is érthető okokból nem szeretné magára hagyni velük élő, Alzheimer-kóros édesapját. Nemcsak párkapcsolati drámát láthatunk: a film az idős, beteg nagyapáról is szól, és nem utolsósorban a házaspár kislányáról, akinek választania kell szülei között.

A Nader és Simin olyan szituációk láncolata, amelyekben mindenkinek igaza van a maga szempontja szerint, tökéletesen átélhető valamennyi szereplő helyzete, és ahogyan a történet ide-oda kanyarog, a karakterek motivációja is folyton változik, állandó feszültségforrást rejtve. A film arra világít rá bámulatosan, hogy a világ nem fekete-fehér, hiába is keresnénk az általános mércét, ami kapaszkodót nyújthatna az események megítéléséhez. Ezt a hagyományt folytatja a 2013-as A múlt (Le passé) is, ismét szépen láttatva az emberi kapcsolatok bonyolultságát, az érzelmek hatalmát, sokrétűségét. Farhadi első külföldön forgatott filmjében is egy válás az elindítója az eseményeknek, ám A múlt ízig-vérig francia film, főszerepben a csodálatos francia színésznővel, Bérénice Bejoval. A Nader és Siminnel ellentétben, amelyben meghatározó a hagyományos teheráni környezet, a helyszín itt Párizs. Ide érkezik vissza a feleségétől négy éve külön élő Ahmed – egykori szerelme hivatalosan is válni szeretne, hogy hozzámehessen új társához. Az exférj felbukkanása felkavarja a biztosnak tűnő élethelyzetet: rögtön a film elején nyilvánvalóvá válik, hogy hiába a több év különlét, az egykori pár korántsem varrta még el az érzelmi szálakat. Itt is vannak gyerekek a történetben, fokozva annak bonyolultságát és a szereplők erkölcsi nehézségeit, dilemmáit. Bár annyira nem lett tökéletes alkotás, mint a számos rangos díjat nyert Nader és Simin, Farhadi bizonyította, hogy külföldön, tőle alapvetően idegen környezetben is képes minőségi mozit készíteni.

Az ügyfél címet viselő 2016-os filmjében, amellyel Farhadi visszatér Teheránba, egy házaspár kapcsolatának széthullását követhetjük nyomon, ezúttal azzal a különbséggel, hogy itt a felbomlás, az egymásba vetett feltétlen bizalom megrendülése nem igazán a szereplők döntése – a szerencsétlen véletlenek sorozata hozza be azt a váratlan eseményt, ami a házaspárt elindítja a lejtőn. A viszonylag kiegyensúlyozottabb korábbi alkotásokhoz képest, ahol egyenlő figyelem jut valamennyi szereplőnek – megkönnyítve így az azonosulást is velük –, itt inkább a férj kerül fókuszba, aki számára felesége megtámadása nem várt lelki következményekkel jár, és a történetet is leginkább az ő szemszögéből érzékeljük. Akárcsak az Ellyben és a Nader és Siminben, ezúttal is alkalma nyílik a nézőnek bepillantást nyerni az iráni társadalom működésébe – Farhadi filmjeinek ez is az egyik erőssége: úgy képes hitelesen, szinte dokumentumfilmeket idéző részletességgel ábrázolni az emberi kapcsolatok működését szülőhazájában, hogy ez soha nem megy a történetmesélés rovására. Mindegyik alkotásában közös, hogy egy váratlan esemény előhozza a főhősök régóta cipelt belső konfliktusait, a közöttük lévő viszonyrendszer ellentmondásait, és a szereplők ezekre adott válaszai viszik el a cselekményt a drámai végkifejlet felé.

 

A magyar mozikban 2019. január 3. óta játszott Mindenki tudja című drámában sincs ez másképp, de a hasonlóságnak a korábbi filmekkel ezzel vége is szakad. Farhadi ezúttal a spanyol színész házaspárt, Javier Bardemet és Penélope Cruzt instruálta, és a Mindenki tudja ezen túl is inkább emlékeztet egy spanyol filmre, mint az életmű korábbi darabjaira. Emiatt valószínű, hogy a rendezőt ismerő nézők egy része csalódni fog annak ellenére, hogy Farhadi ismét egy igényes, jól megírt történetet tett le az asztalra. Az, hogy az előző alkotásoktól való eltérés nyilvánvaló, semmit nem von le e film értékéből.

Laura (Penélope Cruz) Argentínában él. Két gyermekével, a tinédzser Irenével és az öt év körüli kisfiával nővére esküvőjére érkezik vissza Spanyolországba, egykori szülővárosába. Férje (Ricardo Darín) nem tart vele, aminek ekkor még semmilyen jelentőséget nem tulajdonítunk. Egy hangulatos autóút visz bele minket a történetbe, és ahogy feltárul a festői spanyol táj, vele pedig a minden klisé ellenére rendkívül bájos kisváros, a néző is sikeresen belehelyeződik ebbe a különös világba. A film elnyújtott bevezetése részletgazdagságával ragad magával, mindenből lüktet a mediterrán világ iránti vonzalom: élvezetes nézni a spalettás ablakokból kihajoló helyieket, a robogón száguldozó fiatalokat, a Laurát és gyerekeit kitörő, jellemzően latinos örömmel üdvözlő rokonokat-ismerősöket.

 

Amikor Laura lánya eltűnik az esküvő alatt a lakodalom helyszínéül szolgáló családi házból, Penélope Cruz teljes átéléssel játssza a gyerekét kétségbeesetten kereső anyát, a legnagyobb színészi bravúr azonban nem az övé. Javier Bardem (Paco, Laura egykori szerelme), aki már számtalan alkalommal bizonyította, hogy csak felsőfokú jelzővel lehet illetni, itt megint csak lejátssza a színről az egyébként nagyon jól teljesítő társait. Eközben a krimiszál családi drámává eszkalálódik, a rendező pedig a múltból előbukkanó elemekkel operál, így elég hamar nyilvánvalóvá válik: a fő kérdés nem az, hogy megkerül-e a lány – az izgalom forrását sokkal inkább a mélyen megbúvó motivációk, az ábrázolt családrendszer visszásságai jelentik.

Farhadi a tőle megszokott módon forgatja meg nézőit, többszöri szempontváltásra kényszerítve őket, de ezt a lehető legszebb módon teszi: a Mindenki tudjában gyönyörűen megkomponált képeket látunk, ami tompítja a cselekmény drámaiságát – a történések súlyát kevéssé érezzük a mediterrán szőlőtőkék tövében. Az új film nem fog minket olyan gyomortájéki szorítással magával ragadni és hosszan tartó töprengésre késztetni, mint a rendező korábbi alkotásai, de cserébe kapunk egy minden képkockájában élvezetes moziélményt kiváló színészi játékkal – ezért valószínűleg szélesebb nézőközönségre számíthat.


További cikkek