×

„Talán van, talán nincs”
Beszélgetés Martin Henrik képzőművésszel
Ványa Zsófia
2016 // 01. 27

Asztrometria címen nyílt meg Martin Henrik kiállí­tása. A cím nem fiktív, valós tudo­mány­ág hú­zódik az elne­vezés mögött. Laiku­sok­nak ez a bizony­talan­ság, a fikció terepe. A művész az isme­ret­lenbe kala­uzol minket, bár­merre is kell elin­dul­nunk: kifelé, a világ­űrbe, vagy befelé, önma­gunkba.
Asztrometria címen nyílt kiállítása Martin Henrik képzőművésznek az Óbudai Társaskör Galériában. A cím nem fiktív, valós tudományág húzódik az elnevezés mögött, a csillagászat legősibb ága, amely az égitestek helyzetének pontos meghatározásával foglalkozik. Laikusoknak ez a bizonytalanság, a fikció terepe, nem tudható, de hihető vagy legalább elképzelhető helyek titkainak hordozója. Martin Henrik az ismeretlenbe kalauzol minket, bármerre is kell elindulnunk: kifelé, a világűrbe, vagy befelé, önmagunkba.



A művészeti tevékenységemet meghatározó fő áram azoknak a dolgoknak a kutatása, amelyek az örökkévalóság gondolatát sugallják”, mondtad valahol. A világűr, a keleti filozófia ezen a gondolaton, azaz az örökkévalón keresztül kapcsolódik össze művészetfelfogásodban?

Az örökkévalóság is összekötheti a buddhaságot a világűrrel. Én azonban egyszerű analógiára gondoltam itt eredetileg: a belső üresség és a külső űr közti hasonlóságra.

A meditáció, ahogy mondod, jó értelemben vett belső ürességbe vezet. Az alkotás folyamatában mit jelent neked ez az üresség, feltétele-e bizonyos műveid megszületésének?

Nem feltétele, sokkal inkább hozománya. Például a Konvex meditációs tárgy faragása, csiszolása közben a hosszadalmasan végzett, lassú, koordinált mozgás következményeként sikerült ilyen állapotba kerülnöm. Ezt úgy fogalmaztam meg korábban, hogy kicsiszoltam magamból a gondolataimat. Ezt követően meglepetten vettem észre, hogy nagyon intenzíven érzékelem a gondolatokat, érzéseket, akármilyen aprók is azok. Ha hasonlítanom kell ezt az állapotot valamihez, az üres edény példáját hoznám fel, amibe sok mindent beletölthetsz, szinte bármit magába fogad.



Mintha az alkotás folyamatát fontosabbnak éreznéd az elkészült műnél.

Tényleg van olyan munkám, ahol a folyamat a fontosabb, hiszen a mű maga csupán a folyamatnak a dokumentálása – a Zazen burokban címet viselő akciómra gondolok itt. A meditációs tárgyak esetében ezt a kijelentést módosítanám annyiban, hogy legalább olyan fontos az alkotói folyamat, mint a kész mű. A mű meditációs lehetőséget nyújt a szemlélőjének is.

Nem véletlenül nevezed meditációs tárgyaknak legújabb alkotásaidat. A tárgyak az alkotói folyamaton túl eszközei is a meditációnak. Van bármiféle használati utasításod a befogadásukhoz?

A nagy Konvexhez (Konvex meditációs tárgy) vannak javaslataim: képzeljük el, amint a háromszög felső csúcsa energiát gyűjt az űrből, és a domború lencse fókuszából ezt felénk továbbítja. Egy másik javaslat: koncentráljuk figyelmünket a lencse közepén megjelenő fénypontra, és várjunk.



Honnan ered az érdeklődésed a keleti filozófiák iránt? Vannak konkrét inspirációs forrásaid? Milyen a viszonyod a keleti világnézettel?

Tizenhat évesen merült fel bennem, hogy én nélkül sokkal kellemesebb lenne élni. Ebben az irányban keresgélve nem telt túl sok időbe, hogy kelet felé forduljak. Most éppen úgy állok a keleti világnézettel, hogy azt érzem, sosem leszek képes teljesen befogadni, szerintem ahhoz ott kell felnőni. Inspirációs forrásként azonban kimeríthetetlen. Egyik kedvencem a Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. Nagyon vicces.

Az éntudat hátráltató tényező lehet a művészetben?

Hú, jó bonyolult kérdés. Sok mindent megnehezít, az biztos. Ugyanakkor véd is. Az sem mindegy, milyen fejlettségi szinten és milyen módszerrel kapcsolja le magáról valaki az énjét. Kerülhetek önkívületi állapotba például alkoholtól, akár beköszönthet az eufória is, mégsem lesz ugyanaz, mint mondjuk Bódhidharma, vagy – hogy európai példát hozzak – Szent Ferenc emelkedett tudatállapota. Én jól elvagyok a magaméval, de ha néha megszakad a folytonosság, az nagyon kellemes tud lenni.



Talán van, talán nincs” taoista gondolat, ráadásul a kisebb méretű meditációs objektjeid kvázi alcímeként is használod. Így már másik nagy témáddal, az űrkutatással, a világűrrel is kapcsolatba lépünk. Az űrkutatáshoz kapcsolódó, sokszor bulvárszagú, megbízhatatlan információk nyüzsgésének, nyugtalanságának, a valóság és álhír kibékítésének, megszelídítésének eszközéül is használod a „talán van, talán nincs” megengedő nyugalmát?

Igen. Az álhíreket félretéve, az űrkutatás hivatalos fórumairól tájékozódva sem vehetjük biztosnak a felmutatott eredmények, bizonyítékok valódiságát. Ugyanis ki a csoda tudja azokat ellenőrizni? Mármint azokon kívül, akik közlik őket. És itt egy érdekes játékba csöppenünk: a valóság egy szegmensének szubjektív értelmezhetősége nevű játékba. Ez a rész ismeretlen, magyarán itt azt képzel az ember, amit akar.

Fikció és valóság esetenként igazság és hazugság közti bizonytalanság tehát kezelhető, felfogható játékosan is.

Komolyan agyalni ezen már csak azért sem érdemes, mert nem lehet a racionális elmét meggyőző eredményt kapni. Így marad a játék, ahol nem is fontos, hogy létezik-e az, amivel játszom. Az igazság-hazugság fogalompárossal kissé óvatosabban bánnék ez esetben, hiszen a hazugság feltétele az igazság ismerete.



A kiállításon bemutatott kisplasztikáid (pl. TRS01-hold, TRS02-hold, Űrhajóalkatrész) talált tárgyak, más civilizációkról, más bolygókról árulkodó leletek benyomását keltik. Felerősíti ezt az érzetet az is, hogy használtnak tünteted fel őket. Valójában minek szántad ezeket a tárgyakat?

A használtság már korábbi munkáimnál is fontos volt (bizonyos fiktív csillagászati eszközök esetében). Olyan objektumoknak gondolom ezeket, amik a Porkamrában megjelenő űrbéli táj részesei is lehetnének. Ugyanakkor ez csak az alkotói értelmezés, aminél a minimál formák több asszociációs lehetőséget rejtenek. Másrészt az elkészítésük gyakorlatnak is jó volt, így készültem a nagyobb Konvexre.



Jellemző rád az ösztönösség – festészetről szobrászatra is így váltottál. A kiállításon szereplő Porkamra című installáció kialakításában ugyancsak nagy szerepe volt az intuíciónak.

A Porkamrát leírhatom egy űrbéli tájegység részleges szimulálására tett kísérletként. Ugyanakkor itt egy olyan akciót hajtottam végre, ami szintén felfogható meditációs gyakorlatként, így jelen esetben is fontos az alkotói folyamat. Andezit hasábokat vittem a kamrába, és a további cselekedeteimnek egyetlen irányt szabtam meg: ezeket szét kell rombolni törmelékké és porrá. Csak erre összpontosítottam, hagytam mindenfelé röpködni a kavicsokat. Temérdek por keletkezett, ami akadályozta a látást. Lélekben felkészültem, hogy teljes ködben is tudjak flexelni. Egészen szürreális szituációban találtam magam: olyasmi volt ott bent, a védőfelszerelésekkel a fejemen, mintha valami porviharba kerültem volna egy idegen égitesten. Ez mint segítő tényező működött: nehezített körülmények között könnyebb egyetlen dologra figyelni. Később tervezem bemutatni az erről készített videódokumentációt is. Az Óbudai Társaskör Galériában a Porkamra helyspecifikus installációként realizálódott. Fontos eleme, hogy mindössze egy torzított lencsén át mutatja meg az űrbéli tájat. Így csak lebutított képi információkhoz juthat a néző, ezáltal viszont lehetőséget kap arra, hogy a saját fantáziája induljon be.



Eddigi alkotásaid központi figurája az Űrbuddha: feldolgoztad festményben, rajzban, plasztikában, intermédiaművekben, sőt egy performansz keretében magad vállaltad a szerepét, és gipszbe öntöttek a jellegzetes pózban. Ki ő? Ki ő neked?

Létezik egy buddhaszobor definíció: a buddhaszobor az összes – eddigi, mostani és jövőbeli – megvilágosodás emlékműve. Ez nekem nagyon tetszik, mert amit megvilágosodásként emlegetnek, az végső soron az éntől való elköszönés. Vannak tradíciók az ábrázolásmódot tekintve, de ha nagyon-nagyon sok buddhaalakot megnézünk, azt láthatjuk, hogy ahány, annyiféle. Az Űrbuddha egy a sok közül. Tulajdonképpen ha jobban belegondolunk, irracionális az egész, mert ezt a mozdulatot – a zazent – nem lehet a gravitáció nélkül végrehajtani. Szeretném látni, ahogy valaki megcsinálja! Ebben az abszurditásban jól kifejeződik a buddhaság állapotának azon feltétele, hogy a racionalitást bizony félre kell tenni.



A most bemutatott geometrikus művektől tervezel még visszatérni Buddha alakjának konkrétabb feldolgozásához?

Igen, Bódhidharma alakjának űrbuddha-adaptációját veszem elő. Ez lesz a Vörös Űrbuddha. Korábban indult ez a téma, kisebb festmények, kisplasztikák formájában már megjelent nálam. Nagyobbrészt kialakult a formája, de rengeteg kidolgoznivaló, illetve leegyszerűsítenivaló van még rajta. Ezt csak nagyobb méretben lehet kibogozni, emberméretben szeretném kifaragni.

Az Űrbuddhának is szüksége van szkafanderre, oxigénpalackra, a földi kötöttségektől nem tud teljesen megszabadulni. Te hogy állsz a földi kötöttségekkel?

Földi kötöttségeim vannak, de nincs okom panaszra. Jelenleg saját műveken dolgozhatok. A jövőmet pont így látom. Folytathatom a munkát, és köztéren is megjelenek. Kortárs művésznek lenni jó. 2014-ben részt vettem egy szobrászati szimpóziumon, amelynek során egy portré és három autonóm kortárs szobor került a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumhoz, köztük a kéttonnás Meteorit szobrom. Idén lesz felállítva.



Egyértelmű, hogy egy, a Meteorithoz hasonló alkotást befogad a köztér? Mit látsz, milyen lenne az a köztér tágan véve a fogalmat, a tér mögött álló mai, itteni intézményrendszert is beleértve , ami a tiedhez hasonló alkotásokat könnyen befogadja?

Hogy a köztér mit fogad be, szerintem azon múlik legfőképp, hogy az azt használó emberek mit fogadnak be. A közízlés szerintem képlékeny, formálható, hozzáteszem, minden irányban. Tehát miért ne lehetne kortárs autonóm szobrok, installációk felé irányítani? A terek fenntartásában általában az önkormányzatok az illetékesek, így rájuk e téren nagy feladat hárul, és bízom benne, hogy egyre több saját művet is megrendelnek. Én bátorítanám őket ebben, mert ha a mű jó, akkor azt nem kell túlmagyarázni, egyszerűen úgyis megszeretik.

Azt mondtad, kortárs művésznek lenni jó. Mit gondolsz, milyen készségekre van ma szüksége egy alkotónak – a természetesnek vett tehetségen, intelligencián, szorgalmon túl –, mi az, amit a ma megkíván a művészektől?

Érdemes több mindenhez érteni, például a számítógépes programokhoz mindenképp. A jó szervezőkészség és a kommunikáció is nagyon fontos, úgy látom, ezeket érdemes fejleszteni. A művésznek egyszerre kell pályázatírónak, kurátornak, marketingesnek, menedzsernek, eladónak lennie, és mindeközben persze alkotni. Ezeket a feladatokat egy galériának kellene megcsinálnia, de csak egy bizonyos ismertségi szinttől veszik át szívesen a művészektől, és akkor sem teljesen. Persze megtörténhet, hogy egy kezdő művészt vesz szárnyai alá a galéria, de ez meg azzal a veszéllyel jár, hogy a galéria befolyásolja a művészt, mielőtt még kiforrott volna az egyénisége. A kérdésben felsorolt adottságokhoz ezeket még hozzátéve azt a készséglistát kapjuk, ami a sikeresség előkészítője lehet, de ez még mindig nem garancia arra, hogy jó művész legyen valaki. Illetve a sikeres és a jó művész fogalma sem feltétlenül fedi egymást.

Martin Henrik: Asztrometria

Óbudai Társaskör Galéria

2016. január 6–31.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben