• „A kommunisták féltek a Beatlestől”

    Interjú Téglás Zolival

    2016.01.19 — Szerző: Soós Tamás

    Kaliforniában született, és onnan vitte világ­sikerre punk-hard­core zene­karát, az Ignite-ot. A magya­rul is beszélő Téglás Zolit a január 28-29-ei, Barba Neg­rás kon­certek előtt kér­deztük ki a tíz év után érke­ző új lemez­ről, a megélt ame­rikai álom­ról és a rock­zene helyzetéről.

  • Kaliforniában született, és onnan vitte világsikerre punk-hardcore zenekarát, az Ignite-ot. A magyarul is beszélő Téglás Zolit a január 28-29-ei, Barba Negrás koncertek előtt kérdeztük ki a tíz év után érkező új lemezről, a megélt amerikai álomról és a rockzene helyzetéről.



    Majdnem tíz éve jelent meg az előző lemezetek, az Our Darkest Days. Gondolom, nem terveztetek ilyen hosszú kihagyást két album között.

    Rengeteget turnéztunk azzal a lemezzel, bejártuk az egész világot. Négy évet énekeltem a Pennywise-ban is, és írtam velük egy lemezt, valamint csináltam egy jótékonysági céget Amerikában, a Pelican Rescue Teamet. A többiek is játszottak más zenekarokban, úgyhogy elment az idő a turnézással anélkül, hogy a zenekar összejött volna lemezt írni. Végül két évvel ezelőtt kezdtük el írni az új anyagot.

    Ha ennyi évet kihagytok új album nélkül, nem szakad le a rajongók egy része?

    Nem, mert jó lemezt írtunk előtte. Ha jó lemezt csinálsz, akkor nem kell kétévente kiadnod egy újat. A minőség többet jelent, mint a mennyiség. Nézd meg a Life of Agonyt. Náluk is eltelt tíz év két lemez között, de olyan jót írtak, hogy most is teltházas koncerteket adnak. A kétévenkénti lemezkiadás egyébként is túl sűrű szerintem. Akkor kell új számokat írni, amikor úgy érzed, hogy van mondanivalód.

    Neked miről volt most mondanivalód?

    Láttam a sok bevándorlót, akik Szíriából próbálnak eljutni Németországba, és úgy éreztem, írnom kell egy lemezt, mert az én szüleim is bevándorlók voltak Amerikában. Az Alive című dal arról szól, amikor az oroszok jöttek be Magyarországra, a németek húzódtak vissza, a nagypapám pedig felrakta az egész családot a lovaskocsira, és menekültek Nyugat felé. Elmentek Németországba, onnan New Yorkba, majd Los Angelesbe. Az új lemez több számában is feldolgoztam a családom történetét, az Oh No (Not Again) például azután született, hogy elolvastam a nagybátyám naplóját, amit a II. világháború alatt írt. Tizenkilenc éves volt, amikor elvitték háborúzni. Azért is akartam megírni ezt a számot, mert az amerikaiak nem értik, mit jelent a háború, pláne egy fiatal gyerek számára, aki elmegy egy idegen országba megölni azokat, akik ott laknak. Az amerikai politikusok folyton háborúzni akarnak, de a saját gyereküket már nem küldenék el. A Where I Come From pedig a Falu angol verziója. Ez arról szól, milyen jó egy kis faluból származni. Én sok mindent azért értem el, mert tudom, honnan származom.

    Az új lemezről, az A War Against Youról kiadtatok pár számot magyarul is.

    Három magyar szám van rajta, a Falu, a Falu akusztikus verziója és a Kitartok [angolul: Work – S. T.]. A Kitartok az apámról szólt, aki azt mondta, hogy a férfinak, ha családot alapít, dolgoznia kell, és pénzt keresnie a családjának. Ezt tanította nekem, és így is élte az életét: nekünk adott mindent, hogy én zenélhessek, a testvéremből pedig állatorvos lehessen. Apám focista akart lenni, de hiába játszott jól, nem lehetett az, mert dolgoznia kellett. Szegény Alzheimeres lett, mert a munkahelyén a vasból származó káros anyagok bekerültek a szervezetébe, és most kis alumíniumgombócok vannak az agyában. Megölte magát a munkával.

    A magyar nyelvű dalszövegírás hogy megy neked?

    A zenét én írom, de a magyar dalszövegekhez segítséget kell kérnem. Angolul is nehéz írni, magyarul meg pláne. Ha én írnám a szöveget magyarul, szerintem hülyén hangzana. A barátaimat szoktam felkérni: a Falut Szolga Józsival írtam, az Idoru volt énekesével, és Farkas János nagymamája, valamint Nagy Dávid gitáros is segített.

    Amerikában egyébként ért hátrány a magyar származásod miatt?

    Amikor gyerek voltam, sokszor megvertek a nevem és a magyar akcentusom miatt. Nem volt könnyű magyarnak lenni kint. Amerikában nőttem fel, de Magyarországon éreztem magam otthon. Még kisgyerek voltam, amikor visszaköltöztünk Magyarországra, és akkor el is felejtettem angolul.

    Milyen volt a nyolcvanas években Los Angelesből Magyarországra csöppenni?

    Furcsa. Akkoriban, ha rágógumit hoztál Magyarországra, vagy Levi’s dzsekit, az volt a minden, pláne egy rocker srácnak. A mai fiatalok ezt már nem értik, mert 25 dollárért elrepülhetnek Londonba. Más világ van már, és úgy látom, ma már több joga van az embereknek Magyarországon, mint Amerikában. Sok a lehetőség, és az üzlet is sokkal nyitottabb. A régi világban csak egy jó dolog volt: nem tudtál venni semmit, ezért nem is kellett villogni semmivel. Se a menő kocsiddal, se a legújabb telefonoddal. És hát kedvesebbek is voltak az emberek egymással, mert mindenki szarban volt.



    A nyolcvanas években belekóstoltál az itthoni undergroundba?

    Nem, az undergroundba nem kóstoltam bele, de hallgattam Omegát, Eddát, Piramist. Ezeket a zenekarokat a mai napig nagyon szeretem. A kilencvenes években kezdtem el zenélni, előtte profi vízilabdás akartam lenni. Azt hittem, nagyon jól játszom, aztán eljöttem egyszer Magyarországra, és láttam, hogy az igazi vízilabda itt zajlik. Olyan volt, mintha a Bayern München ellen akartam volna focizni. Felmértem, hogy a vízilabdában nincs jövőm, úgyhogy elmentem dolgozni, és munka után álltam neki zenélni. 1994-ben kezdtem el az Ignite-ot.

    Képezted valahogyan a hangodat?

    Nem. Akkor kezdtem csak el tanárhoz járni, amikor már sokat énekeltem, és fájni kezdett a torkom. De az éneklést vagy a színészetet nem lehet megtanulni. Ez a képesség vagy megvan benned, vagy nincs. Azt lehet csak elsajátítani, hogyan kell helyesen levegőt venni vagy jobban kitartani a hangokat, de az énektudás egy istenadta ajándék.

    Amikor felnőttél, meg tudtad élni az amerikai álmot?

    Most épp egy turnébuszban fekszem, ami ezer euróba kerül naponta, hátul van egy hatalmas szobám, és este ezerötszáz ember jön el a koncertünkre. Én most élem az amerikai álmot. Ha az Ignite magyar zenekar lett volna, nem kaptuk volna meg azokat a lehetőségeket, amik kaliforniai zenekarként nekünk jutottak.

    Mikor érezted először azt, hogy befutottál?

    Londonban játszottunk a Reading Fesztivál nagyszínpadán az A Place Called Home lemezünkkel. Hallottam egy hangot felülről – épp egy Concorde húzott el a Heathrow Airportról. Süt a nap, hatvanezer ember előtt játszunk, a fejem fölött pedig egy Concorde repül – ez a kép beégett az agyamba. Ugyanilyen élmény volt, amikor először játszottunk a Sziget Nagyszínpadán. Akkor arra gondoltam, hogy köszönöm, Istenem, megcsináltam. I made it.

    Azt mondtad magadról, hogy az agyad amerikai, de a szíved magyar.

    Ez azt jelenti, hogy utánamegyek a lehetőségeknek, és meg is becsülöm azokat, mert látom, milyen nehezen boldogulnak Magyarországon az emberek. Nem a gyors pénz érdekel, hanem az, hogy hosszú távon is pénzt keressek. Magyarországon sokszor az számít, hogy az ember gyorsan szerezzen pénzt magának, ezért hosszú távon elcseszik az egészet. Én azt tanultam, hogy nem szabad lopni, csalni. Work your ass off, dolgozd szét a seggedet is, nekem ez a mottóm. Azért nem énekelek már a Pennywise-ban, mert az egyik koncerten összeestem, és lebénultam. Nem éreztem a bal felemet, megijedtem. Amikor már újra éreztem a bal oldalamat, és ki tudtam menni pisilni, akkor jöttem rá, milyen szerencsés az ember, ha egyáltalán ki tud menni a WC-re. Az én stresszem, hogy lehet nem hangolták be jól a gitárokat koncert előtt, vagy rossz repülőre szálltunk, luxusprobléma. Mindig csak a karrier után futottam, nem figyeltem az egészségemre, és eltörtem a hátamat. Miután összeestem, egy évig küzdeni kellett, hogy újra egészséges legyek. Most már ha felkelek reggel, olyan finom az a kávé, és annyira ízlik az a szendvics… Megtanultam értékelni a kis dolgokat, az apró örömöket az életben. A karrier, a pénz nem hoz sok boldogságot. Mindenkinek sok nehézség van az életében, úgyhogy a boldogság választás kérdése. Na, ez a magyar szív.

    Tavaly év végén meghalt a rockzene egyik utolsó ikonja, Lemmy. Te ismerted személyesen is, pár éve háttérvokáloztál a Motörhead God Was Never On Your Side című dalában.

    Cameron Webb producer hozott le egyik reggel a stúdióba. Lemmy nem szereti, ha valaki más énekel a lemezén, úgyhogy reggel kilenckor kezdtünk, Lemmy pedig csak egy-két óra körül kelt fel. Kettőig kész volt a dal, plusz másik kettő is. Amikor Lemmy megjött, kitöltött magának egy fél üveg Jack Daniel’st, és elővett egy spanglit. Megitta az egész Jack Daniel’st, hogy felébredjen, mintha csak kávét inna, majd meghallgatta a számot. „Nagyon jó”, mondta Lemmy, „de tudsz úgy is énekelni, mint egy férfi?”. Úgyhogy felénekeltem újra, de ezúttal mélyebben. Nagyon jó barátom Matt Sorum, aki karácsony előtt csinált egy születésnapi bulit Lemmynek, és engem is meghívott rá, de Indonéziában voltam, úgyhogy nem tudtam elmenni. Pár nappal később meg is halt Lemmy.

    Ezek szerint Matt Sorumon keresztül kerültél be a Velvet Revolver-es meghallgatásra, amikor énekest kerestek Scott Weiland helyére?

    Nem, a próbán találkoztam vele. A menedzserük hívott oda, mert tudok magasan énekelni. De akkoriban Slashnek elege volt már az egészből. Axl Rose után Scott Weilanddal játszott, és mind a két ember csak bajt hozott neki. Mondta, hogy annyit küzdött már Axllel is, Scottal is, hogy inkább csinál magának egy szólóprojektet. És jól tette, nagyon jó szólóban, és az énekese, Myles Kennedy nagyon jó énekes.

    Most mégis összeállt az eredeti Guns N’ Roses.

    Kicsit elkeseredtem, amikor meghallottam, hogy lehet nem is Steven Adler vagy Matt Sorum lesz a dobos, és csak Duff, Slash és Axl Rose játszik együtt. Szerintem mindenkit össze kéne hozni a régi bandából, nem csak hármukat [a legfrissebb hírek szerint Izzy Stradlin és Steven Adler is részt vesz valamilyen formában a koncerteken – S. T.]. Meglátjuk majd, hogy sül el a dolog, és milyen lesz Axl. Rajta ugyanis látni, hogy nem a rajongókról szól a koncert, hanem róla. Ha turnézunk, én nem csinálok semmi mást a zenélésen kívül, nem bulizok, nem hülyéskedek, mert aludnom kell, és vigyázni a torkomra. Gondolj bele: ha valaki eljön a koncertemre, mondjuk, a barátnőjével, a két jegy hatvan euró, ha isznak két sört, az már nyolcvan, ha vesznek mellé két pólót is, az már százharminc. És százharminc eurót elkölteni szórakozásra egy este alatt, az rengeteg pénz. Ezért én megbecsülöm őket azzal, hogy nem iszom, nem drogozom, mert nekem az a munkám, hogy amikor ők hazamennek, jobban érezzék magukat, mint mielőtt eljöttek a koncertre. Ezt én nem látom Axl Rose-on. Bár ott leszek a Coachellán, ahol fel fognak lépni, de nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom nézni ezt a Guns N’ Rosest. Én láttam őket régen, amikor még az Aerosmithnek nyitottak, és tudom, milyen jók voltak. Nem akarok rossz emléket őrizni róluk.

    Szerinted jót tesznek az ilyen nosztalgiabulik a rockzenének? Manapság nagy divatja van annak, hogy öreg zenészek újra összehozzák az együttesüket, de már meg se tudják közelíteni a régi szintjüket.

    Nincs más lehetőség, mert nincsenek új zenekarok. Nagyon megváltozott a zeneipar az utóbbi időben. Régen nagyon jó dalokat kellett írni és nagyon jól kellett játszani ahhoz, hogy egy zenekar lemezszerződéshez jusson. Aerosmith, Led Zeppelin, Boston, Journey, napestig lehetne sorolni az együtteseket, akik remek zenét játszottak. De ma már nem az a lényeg, hogy egy zenekar hosszú távon jó zenét csináljon. Az a fontos, hogy összerakjon egy popszámot, majd kidobják az egész bandát a kukába. A lemeztársaságok szétzúzták a zeneipart azzal, hogy már nem fektetnek pénzt a zenekarokba, mert senki nem vesz manapság CD-ket. Így aztán nincsenek is olyan új zenekarok, akik olyan nagyok lennének, mint a U2 vagy a Led Zeppelin. Szóval a régieknek kell csinálni valamit, mielőtt meghalnak.

    Amerikában mennyire fut még az a társadalomtudatos punk-hardcore zene, amit ti is játszotok?

    Haldoklik. A punk-rock zene már az öregeknek való. Elmész egy punk-rock koncertre, és nagypapákat látsz. A hardcore sem fut annyira, mint a kilencvenes években. De ez normális, a zenei műfajok jönnek-mennek. Rockzene mindig lesz, de a hardcore-nak még öt éve van hátra, utána ki fog halni szerintem.

    Akkor mi lesz az Ignite-tal öt éve múlva?

    Nyugdíjba megyek. Elmegyek pálinkát főzni Magyarországra – ez az álmom.

    Rálátásod van az amerikai és az európai zeneiparra is. A magyar zenei élet szerinted miben van lemaradva?

    Teljesen máshogy fejlődött a zenekultúra Amerikában, mint Magyarországon. Amerikában mindenkinek van egy garázsa, és a gyerekek ott zenélnek, amíg a szüleik nincsenek otthon. Olcsók a hangszerek, egy Fender gitár például száz dollárba kerül, úgyhogy ezer dollárból össze lehet rakni egy zenekar komplett cuccát hangfalakkal, erősítőkkel együtt. Magyarországon viszont a kommunizmus alatt nem lehetett Marshall fejet venni, mert nem akarták, hogy a magyarok is amerikai rock and rollt játszanak. A kommunisták féltek Elvistől, féltek a Beatlestől, és visszahúzták Magyarországot ötven évvel. Nézd meg az Omegát: a Scorpions nyitott nekik, de az Omegát nem engedték világkörüli turnéra, így a Scorpions lett az Omega. Ha nem lett volna kommunizmus, az Omega is olyan nagy zenekar lehetett volna, mint a Scorpions. Az is hátrányt jelent, hogy a magyar zenekarokon nagyon érezni az akcentusukat, ha angolul énekelnek. De én becsülöm és irigylem azokat a zenekarokat, akik magyarul énekelnek, mint a Tankcsapda, az Omega vagy az Edda, és sokat koncerteznek Magyarországon. Én is többet szeretnék játszani itt. Lehet, hogy az Ignite után csinálok egy zenekart, amiben csak magyarul éneklek. Bár nagyon jó Európában turnézni, de már nem szeretek utazni. Szeretnék otthon maradni Magyarországon, és magyarul zenélni.

  • További cikkek