×

S lőn világosság – de mit kezdjünk vele?
Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Dominka Ede Harald
2017 // 11. 21

Egy felrobbant óriáscsillag fénye világítja be az éjszakai eget, egyúttal az alatta mindennapjaikat tengetőket. Vajon a betlehemi redukált szakralitású, távoli rokona megvilágítja az élet lényegi pontjait, avagy éppen elvakít, s még annyira sem látjuk? Vagy hol így, hol úgy?

Szöllősi Mátyás Váltóáram című novelláskötete lett a harmadik Margó-díjas a tavalyi Milbacher Róbert-könyv, a Szűz Mária jegyese és Totth Benedek 2015-ös Holtversenyét követően. Az első prózakötettel bemutatkozó szerző félmillió forinttal járó elismerése az újszerű hangnak szól. És valóban, mint Csehov Platonovjában, nem nehéz megkedvelni a figurák hétköznapi relációinak hangsúlyossága tekintetében az életepizódok színes ábrázolásait, amelyek mögött ott sejlik a szerző fényképész szeme, valamint a színpadra kívánkozó – akár a most készülő regénye után egy elkövetkező drámai művet előlegező – egyedi dialógusokat. A kilenc novella részben korábban, részben frissen íródott, az összefűző motívum közben jelentkezett, és nem is egyforma intenzitással világít ki belőlük a fel-felbukkanó szupernóva fénye – vagyis az a részint sci-fi elem, miszerint az Orion egyik csillaga, a Betelgeuse éjjeli világosságot áraszt, ami egyúttal az író sajátos megvilágító technikáját szimbolizálja. Noha az égi jelenség nagyon különleges magában is, a történetekben betöltött szerepe szerint is, illetve elementáris hatásában, az értelmezésben, jelentésében mégis kevesebbet nyom a latban, mint amennyire vele vagy nélküle megmutatkozik a laposra döngölt emberi méltóság, amelyről feltűnőségével, vakító fényével még el is terelheti a figyelmet. Még nehezebb észrevenni a például Závada Péter költészetében is hasonlóan halk, szerényen meghúzódó szeretetet, pedig ahogy Ferenc pápa fogalmazott egy homíliájában: „a mi csúcspontunk a szeretet minősége, mely az élet síkságán keres célt és vágyakozást”, valamint „utunk az ég felé a síkságon kezdődik, a megtört és megosztott élet hétköznapiságában”.

A valóban lehetséges csillagászati jelenséget ki jobban megbámulja, ki kevésbé, de a mindennapi élet kilátástalan földszintes bugyrára, amelyre fókuszálunk, szakralitásmentességével nem sok hatással bír – még akkor sem, ha egy alig elképzelhető, a Nap átmérőjének nagyjából ezerszeres méretű vörös szuperóriás-csillagról van szó. Ebbe a szürkeségbe nemigen hatol be reménysugár sem. A fényözön a távlat lehetőségét villantaná meg, ám a hozzánk nagyon közelinek mutatott átlagember lehajtott fejjel csupán az orráig lát, saját magán kívül nem is igen figyel másra, lefoglalják lelki nyavalyái, betegségei, ezeket vizslatjuk testközelből. Ha az olvasó ki is tud emelkedni mindebből, sztenderd létezésünk mégis ilyen: nem a prominens napjainkat, hanem a sokkal dominánsabb átlagos pillanatokat, a valóságunk javát ábrázolja az író, ahol a különleges fogalma összeforrt azelszalasztottsággal. Ugyanakkor a fényjelenség kapcsán felmerülő miértben koncentrálódhat az a sok kisebb kérdőjel, amelyet gyakorta kiteszünk magunkban.

A premier plánban férfiak állnak, ami annak lehet a jele, hogy ilyen mély ontológiai szemlélettel csak saját férfivoltjából meríthet a szerző, ám a háttérben élesen és hitelesen villannak meg a nőalakok is. A magántragédiák általános vonásai túlmutatnak az egyénen, az általánosítható jellemzők szociális beágyazottságúak. Szöllősi szereplői a transzgresszió valamely formája felé tartanak. Az utolsó szöveg, a Lefekvés előtt, ébredés után főszereplője például egy papnövendék, aki épp imádkozna, amiből kizökkenti egy telefonhívás a haldokló apjától – találkozni akar fiával egy vallomás erejéig. „Több mint két hete tartott akkor már az őrület”, szól a minősítés az eget kémlelő hatalmas tömegnek. Apa és fia semleges helyen, egy étteremben beszélgetnek. Az élete végén is kujon apa felfedi fia előtt régi afférját, amelyből gyerek is született. A családi dráma szálai egyszerre bontakoznak ki a múltban és a jelenben: az egyik irányban egy felszarvazott férjhez jutunk, a másikban egy megcsalt feleséghez – mindkét végpontban nagyon erős szeretetet látunk, amelyet a tragikum sem bont meg, ám másfelé terel.

Egészen eltérő módon, de ugyancsak két irányból szorongatja meg a kiszolgáltatottság a Reggeltől reggelig fiatalemberét. Az egyes szám második személyű narráció merész vállalkozással még közelebb lopózik az olvasóhoz, ami azért csak módjával alkalmazható. A betegség- és kórháztematika, egyúttal az emberi egzisztencia burkának kikezdhetősége már a 2010-es Aktív kórterem című verseskötetében is foglalkoztatta a szerzőt. A kellemetlen orvosi vizsgálat előtt rosszul alvó főszereplő is látja a fehér fényt, ami ha másra nem is jó, az olvasó számára megvilágítja a szorongatottságot. Alaposan megküzd a kontrasztanyag lenyelésével, amelynek leírása is már épp elég riasztó lenne, de nem ússzuk meg a végbéltükrözés élményét, majd a nyombélig hatoló cső lenyelését sem. Mindezek a betegség feltérképezésének nélkülözhetetlen részei, ám a csövek egyúttal a lélek egy darabját, a magánszférát is keresztüldöfik. És mégis, mértéktartással sem a naturális, sem a tragikus elem nem ér el a borzasztóig, a rettenetesig, megtorpan előtte a természetes mezsgyéjén. Ezzel párhuzamosnak láttatja az író a beteg családi viszonyait: anyját több éve elvesztette, apját még régebb óta nem látta már, viszont van egy kissé rozoga, gondoskodó nagyanyja.

Szöllősi Mátyás írásaiban fundamentális értékek után érdemes kutatni, amelyek a realitáshoz hasonlóan a kevésbé fontosak közé elegyültek – ahogy egy beszélgetésben sem evidens a közös nyelvre, az őszinteségre, megértésre törekvés: azokat ki kell bogozni a belső és a külső világ fonadékából.

Szöllősi Mátyás: Váltóáram, Európa, 2016.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben