A beszédfolyam partján

Tavaly decemberben elhunyt az ős-magvetős Juhász Ferenc, emléke előtt tiszteleg idén a Szép versek, mely 1964 tavaszán jelent meg először, majd a Körkép címűprózaválogatással kiegészülve kínálta évről évre a kortárs magyar irodalom javát. A Magvető gyűjteményeiben való megjelenés egyfajta beavatási rítus, a folyamatos jelenlét pedig a kánonba vésődés jele. Vannak állócsillagok, kis időre mellőzöttek, valamint az a kör, aki már ki is maradhat (idén Marnó János, Rakovszky Zsuzsa), mellesleg keletkezhet olyan hiány is, amely vigasztal.

A válogatás kényes feladat, a legfőbb szempont, amint azt Aczél Géza ars poétikus nyitóverse (áldozópap) is közvetiti, az esztétikai érték. Számít az elismert sajtóorgánumokban való megjelenések száma, a méltató kritikáké presztízzsel bíró felületeken, tekintélyes ítészektől. Emellett méltányolható a szerző népszerűsége és az új kötetek (Tóth Krisztina: Világadapter; Oravecz Imre: Távozó fa) sikere. Mindezek együttállása szerencsés eset. Ugyanakkor akontraszelekciónak is működnie kell: elvárás a periférián lévő, kellő számú nő, illetve határon túli szerző szerepeltetése. Méltányolható emberi tényező a szerkesztő ízlése, ismeretségi köre, bár az sem baj, ha vonzódása nem derül ki.

Szegő János idén kilencvennégy szerzőtől válogatott legfeljebb három verset, így a korábbi (kevesebb szerző több szöveggel) gyakorlatnál demokratikusabban járt el – ennek eredményeként sokszínű, kiegyensúlyozottan színvonalas összeállítást hozott létre. A reprezentatív kötettel mindenki elégedett lehet, kivéve persze azokat, akik kimaradtak belőle.

A hiány alakzatai és paradoxonok uralják a fiatal generáció már ismert képviselőinek szövegeit. Ayhan Gökhanés Závada Péter az emlékezés, Áfra János A felejtés tereit hozza létre. Költészetük intellektuális és feszültséggel teli. Egy tengerparti baleset szorongása feszül Ayhan Gökhannál a „felejtés ívében” (Trieszt); Scrabble-darabok metaforizálják a versírást és az emlékezést Závada Péter Egy öböl lehetősége (Lanzarotei napló)-jában. Nyerges Gábor Ádám fotográfiaszerű soraiban, ami az előző alkotók képalkotására is jellemző, „titkolózik a memória” és „pontatlan a hallgatás” (Tárgytalan).

Deres Kornélia kíméletlenül pontos rajzot nyújt az öregkori Demencia jelenségéről, miközben Felmenő című rövid írásában éppen a meg nem történt – nyaralás – válik megkerülhetetlenné. Izsó Zita Méhkirálynője a vetélések forgójában élő párok befőtt-űrjét tárja fel hideg precizitással: „úgy tartotta a barackot a vízben, / mint fürdetéskor a csecsemő fejét”. Balaskó Ákos lírai énje Szegycsontba ható indulatokkal játszik anya–fiú hétköznapi elidegenedését ábrázolva. Fürjes Gabriella szerető helyett a Messiást várja vacsorára (megváltás.), miközben „[s]űrű sötét felhő vándorol a hegyeken” , Pál Sándor Attila versében pedig szokatlan módon egy női megváltó szökik (Szökős).

A legfiatalabbak közül Balázs Imre József négysorosai kissé intellektuális ujjgyakorlatok, az értelmezés felületén nehezen ragad meg az olvasó. Mezei Gábor már beljebb von a belső forgás tárgyias képeibe: „két ecetfa ágak nélkül, mert / égig érni kín, éjszakánként”, míg Csobánka Zsuzsa Emese klasszicizáló versenyelve (Hóatlasz) érzékenyen oldja fel a szorongást: „Csak a ringató belső csöndet hallani, / hullámtörést a szirteken.” Végeláthatatlanul barokkos vers az Uszoda a Szajnán Szabó Marcelltől, türelmetlen és korosabb olvasóknak nem ajánlott az Óda Molnár H. Magortól. Ellenben rövid és hiteles Biró Krisztián Csendes környéke. Valahogy a lányok játékosabbak, mernek egyszerűek és üdék lenni. Ilyen Láng Orsolya egy kis matekja és Turi Tímea Small talkja, miről másról, mint kapcsolatokról. Vécsei Rita Andrea merít a popkultúrából, történetei (Qutro, Pegasus blue) fenntartják a figyelmet, míg Nagy Márta Júlia töprengésbe ejt, és nem mondanám, hogy titkait sikerült megfejtenem (Őrült lányok menhelye).

Megragadott Györe Gabriella nyelvújítás korába repítő finomsága (Kastélykerti alkony), valamint Erdős Virág kiváló stílusérzéke és drámaisága (kétszer), amint klasszikusoktól vett idézeteket olt hétköznapi helyzetekbe (gyónás gyerekhangra), és amiért nála olvashatók az önmeghatározás legerősebb sora(i) – „minden kis fasszopó úrhatnám káinnak ábel” – a vagyok aki vagyok – józsefvárosi szelfikben. Provokatív hang jellemzi a villoni rájátszásokkal és metsző iróniával élő Kiss Judit Ágnest is: „Légy nagy faszú, / Légy bombanő, légy gazdag, híres, / A másik rád un. Nem szeret. / Még jó, hogy válni el lehet” (Beatriz de Dia hagyatéka). Kabai Lóránt pedig egészen a blaszfémiáig megy – kár, hogy humortalanul teszi, ám költeményének címe, húgyos az égbolt, biztosan bevésődik.

Az ikonikus alakokat megjelenítő versek sorába illeszkedik Térey János Omlása, mely tragikus sorsokat gurít elénk: „Mintha az eső hajdani lakók / Piszkos titkait akarná napvilágra hozni: / Házunk tudatalattiját” – többek között Bajor Giziét, akit orvos férje rosszul diagnosztizált, s a szenvedéstől óvva őt (vagy a féltékenységtől magát) mindkettőjükkel végzett. Tetszett Kukorelly Endre Dante és Beatrice kapcsolatáról szóló „értett és meg nem értett” értelmezése (Ó, szerelem) és felettébb a gesztus, hogy Borbély Szilárdot behozta a kánonba. Borbély Szilárd sajnos már nincs, de legyen mégis. (A Szilárd A). Halasi Zoltán Pompeji romjai közé vezet, míg Kemény István nagy ívű költeményben állít emléket Petri Györgynek, miközben beiktat a szövegbe „egy szórakoztató, rímes epizódot”, melyben a főrégész parancsára az ásatást végező munkások az utolsó réteg feltárásával az özönvíz elé jutnak. Kemény „Noé szeretne lenni, mégpedig a türelmes fajtából” (Esti kérdés P.Gy.-hez).

Így lépünk a mítoszok földjére. Krusovszky Dénes egy felismerhetetlen Noé, illetve Noé nélküli bárkát bocsát vízre, mely felénk közelít (A bárka). Gát Anna fordított evolúciót vizionál emigráns létet megfogalmazó versében: az Éltető az alkalmazkodás kényszerében élő ember szorongását fedi fel, aki legszívesebben „visszatérne az állatvilágba”. Nem könnyű menni, és maradni sem az. Markó Béla arra figyelmeztet 1989 és 2015 között vonva párhuzamot, hogy a Kerítés tetején ülő mindenhatónak nem látszik „a bőre színe”. Történelmi távlatokba tekint Vörös István Századok című verse, Fenyvesi Ottó Minimum Rock And Rollja és Kántor Péter esője, amely manni és madáchi fordulatokkal emeli ki az elmúlt hatvan évből a Hóman Bálint-os jelent (Ahogy zuhog). Kafkához hasonló – „testet öltött Vak Remény” – angyalok jelennek meg Takács Zsuzsa (Negyvenhárom szeptemberén) és Gergely Ágnes (Rimbaud az angyalok közt) versében, valamint van olyan angyal is, aki égi járatok lesöprésével foglalkozik (Vasadi Péter: Bűnbánat) – de jelenlétüket inkább a történelmi idők követelik meg.

Az emlékezés Ágh István (Felszámolt otthonok), Háy János (Gödör), Jenei Gyula (Teasütemény), Nyilas Atilla(A csipkevasaló) családtörténeteiből sugárzik felénk. Ágh az otthonosság érzetének felszámolódását rögzíti; megkésett gesztusokról szól A csipkevasaló és Gödör; illetve Háy beszél arról az ismerős érzésről, amire a takaró melegében lelünk, ha sikerül Megbújni a halálfélelem elől. Schein Gábor angyali pőreséggel veti papírra a rák körül sűrűsödő tragédiákat: „Szép vagy, szép vagy, testem női mása, / betakarva a semmi tenyerében” (Térj vissza). Visky András a szenvedéstörténet kulcsszavaival közelíti meg a végzetes betegséget (Ópium). Fekete Vince nyomok és impressziók keresése révén tematizálja a szeretett társ elvesztését (Kizökkent idő). A veszteség, a halál kortól függetlenül megjelenik az alkotóknál.

„Recseg-ropog az idő állkapcsába belecsontosodott élet Hogy / egyetlen sikoltás kíséretében kiszakadjon / És a lélek fénybe érjen” – a halál felé tartás nagy ívű szabad verse az Ősz-foszlányok Zalán Tibortól. S ha fényt akarunk, megpihenhetünk Nádas Péter körtefája alatt Sajó LászlóVadkörtepálinkájával. A kötetben megjelenik Bertók László bölcseleti Hangja is, s ha merném, feltétlen idézném Vörös IstvánKétféle versét és Keszthelyi Rezsőt: „Igaz valóságomba / ritkán jutok – / a Mindenható mosolyának / foglya vagyok” (Emlékek beteljesülése). A szeretet fénye árad Pollágh Péter (Istentiszteletek édessége, Apázó), Meliorisz Béla (Vendégjáték) és Szabó T. Anna költészetéből – az övéből kétszeresen is (A nyelv a, Égéshő).

Hét napot ültem a „beszédfolyam partján”: „és ami előbbukkant a múlt, a jelen vagy a jövő folyamából, hirtelen különös fényt kapott, felparázslott, minket egybefűző valósággá vált” (Lackfi János: Beszélgetéseink). Néztem a kincseket – nem állítom, hogy József Attila Ódájához, Kései siratójához vagy A Dunánál című bölcseleti költeményéhez hasonló léptékű verseket szemléztem, bár voltak a maradandóság igényére számottartó szövegek, és kisebb aranyrögök, gyöngyszemek. Ám amikor fel akartam mutatni őket, ráébredtem, hogy a kötet teljesen széttartó szövegvilága, csak úgy, mint egy beszélgetés, nehezen engedelmeskedik a rendezőelvnek.

Szép versek 2016 , szerk. Szegő János, Magvető, 2016.