×

„Mindegy, hol állunk, miféle ponton”
Bán Zsófia: Turul és dínó
Argejó Éva
2016 // 08. 09

Fájdalmas, mindmáig kibeszéletlen témákkal foglalkozik a szerző – olyan nemzeti traumákkal, amelyek jelenünkbe is beleégve hatással bírnak életünkre. Ilyen Trianon, a Horthy-korszak, de mindenek fölött a holokauszt témája. Az utóbbi tíz év írásait kötetbe gyűjtve Bán Zsófia ezt a fájó hiányt járja körbe regények, korabeli újságok, képek, filmek és installációk elemzésével.

„Mindegy, hol állunk, miféle ponton” – A város című esszéjében (Őrzők, Magvető, 1985) írta ezt az emigrációban élő Cs. Szabó László, s életművét ismervén ezen ő azt érthette, hogy a világ bármely pontján állunk is, identitásunkat csakis e terekben és idődimenzióban megélt belső élményeink, tapasztalataink és gondolataink együttes, bonyolult jelentésszövedékeként élhetjük meg. Ebben segíthet minket Bán Zsófia történelmi emlékezetünk vizuális reprezentációit vizsgáló Turul és dínó című kötete, amelyet kézbe véve készüljön rá az olvasó, hogy kemény fába vágja a fejszéjét. Fájdalmas, mindmáig kibeszéletlen témákkal foglalkozik a szerző – olyan nemzeti traumákkal, melyek jelenünkbe is beleégve hatással bírnak életünkre. Ilyen felfakadó seb Trianon, amely fantomfájásként még ma is kísért. Ilyen a köztereinkbe és a szobrokba visszalopakodó Horthy-korszak. De mindenek fölött a holokauszt kitörölhetetlenül fájó emléke. John Keats egyik levéléből kölcsönözve a negatív képesség fogalmával indít a szerző. Olyan érzelmi menedék ez, ami mögé bújva „az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek között, anélkül, hogy racionális magyarázatok után kutatna”. Ezzel a negatív képességgel lehetne jellemezni a magyar nép történelmi múlthoz való viszonyát is: azt az állandósult kibeszéletlenséget, amely mindmáig gátjává vált múltunk feldolgozásának. Az utóbbi tíz év írásait kötetbe gyűjtve Bán Zsófia ezt a fájó hiányt járja körbe regények, korabeli újságok, képek, filmek és installációk elemzésével.

A könyvben megjelent esszék négy részre tagolódnak. A Kulturális tér és emlékezet címet viselő első fejezet kezdő írásából mindjárt választ is kapunk a furcsa kötetcímre. Mindkét állatjelkép a nemzeti identitásról szól, de míg az amerikai nép természetimádatát és tudományos-technikai érdeklődését egyaránt kielégítő, a popkultúrájukba is beépült, kihalt dínó egy adott pontról való újrakezdést jelképez számukra, addig a magyar turul egyfajta pótvalóság kreálta mitikus világ ikonja, amely a szélsőjobboldali erők programjába beépülve vált napjaink egyik vizuális jelképévé. Az Augusztusi lázbana szerző az első világháború kitörésének közgondolkodásra és kulturális életre gyakorolt hatását vizsgálja, ideértve a politikusok tetteit éppúgy, mint a nők háborúhoz való hozzáállását vagy a film, kabaré és operett virágzását abban a korban. Írásában szól a századelőt jellemző képi fordulat fontosságáról, s hogy ez miként függött össze a Kodak cég által forradalmasított fényképezés elterjedésével. Az Ítéletidő III. című esszéinek számadataival pedig azt a közvélekedést oszlatja el Bán, miszerint az eugenika Hitler őrült gondolata lett volna csupán, hiszen társadalomjobbító szándékkal Amerikában a nácik hatalomra jutásáig (és még azt követően is) több tízezer kényszersterilizációt hajtottak végre „társadalmi együttélésre alkalmatlannak ítélt” személyeken (homoszexuálisok, örökletes betegségben szenvedők).

A Kép/Regényes vadon címet viselő második fejezet a privát és kollektív emlékezet múltból merítkezésének témájából gyűjt egybe esszéket családi fényképalbumok, házi mozik és történelmi emlékeket megörökítő installációk (gyufaszálakból és LEGO-elemekből épített lágerek) elemzésével. A látás-nézés-tekintet olyan hármas aktusáról esik szó ezekben az alkotásokban, melyek megtapasztalását követően már nem lehet többé arra hivatkozni, hogy – a freudi kísérteties (Das Unheimliche) ismérvére alapozva – a történelem rémségeiben „nem ismerjük ki magunkat”, „nem tudtam”, mi történik körülöttem, vagy „elfelejtettem”. Mert a fennmaradt visszaemlékezések, fényképek, archív filmfelvételek és utólag alkotott vizuális tárgyak felkínálják a privát emlékezet működésbe lépését, amely kezdetét jelentheti a kollektív tudás kialakulásának is.

A harmadik fejezet Képes és képtelen emlékezet címmel talán a legeklektikusabb. Ez a rész is a múlthoz való ambivalens viszonyunkról, az elhallgatás és emlékezés kényes egyensúlyáról, a kollektív emlékezés lehetetlenségéről szól több műfajt is megidézve. E gondolat jegyében elemzi a szerző Lee Miller Hitler fürdőkádjában készült híres fotóját – a képen azt láthatjuk, amint a meztelenre vetkőzött női haditudósító „megmerítkezik a gonoszban”. Szól a Saul fia című filmről, amelynek főhőse az eseményekhez és környezetéhez egyéni tapasztalatként viszonyul. György Péter apjáról írott könyve kapcsán Bán Zsófia követendő példaként felidézi a múlttal való szembenézés „őspillanatát”, és az elhallgatás elrettentő példájaként hozza fel Elfriede Jelinek kétszáz munkaszolgálatos életét kioltó rohonci vérengzésről írott drámáját, amely traumát mindmáig mély hallgatás övezi. Az emlékezés tereiről: a Dózsa György úti ᾽56-os emlékműről és a BME főépületének egyik oldalában emelt ᾽56-os szoborcsoportról írt gondolataival zárja e fejezetet.

Az ellenállás művészete/Demo-kritikák címet viselő utolsó fejezet akár ki is maradhatott volna a kötetből – legalábbis ebben a formájában. A szerző itt tüntetés/demonstrációkritikusként mutatkozik be, és ebben a szerepében mintegy tíz, főként 2012-ben és 2013-ban lezajlott budapesti utcai megnyilvánulás résztvevőjeként írja le személyes tapasztalatait. A szövegek megjelentek különböző hetilapokban, folyóiratokban, és a maguk idejében érdekesek is voltak. Akik részt vettek rajta, azoknak közös élményt jelentett, akik nem voltak ott, azoknak friss információforrásul szolgált. E tüntetéseket „tünékeny emlékhelyekként” definiálja a szerző, s a róluk szóló írásait is e jelzővel lehet illetni. Három-négy év távlatából – különösen olyan sűrű politikai mezőben, amelyben élünk – ezek tünékeny aktuálpolitikai események csupán, s mint ilyenek, unalmasak és érdektelenek. Kit érdekel ma már, milyen beszédet mondott Magyar Fruzsina az einstandolt Új Színház előtt, vagy hogy miként zajlott le a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom kormányellenes tüntetése egy szombat délután? Nem is szólva az azóta ködbe veszett Milla megmozdulásáról. Ez nem azt jelenti, hogy nincs létjogosultsága a szerző által demokritikának nevezett műfajnak, de azt igen, hogy könyvben ezeket újra megjelentetni felesleges, mivel aktualitásukat vesztették. Aminek viszont valóban komoly hasznát láttuk volna – ha már a szerző kitalálta magának ezt a műfajt –, az egy átfogó, elméleti jellegű tanulmány lett volna a 2010-es évek elejének tüntetéseiről, a civil mozgalmak megnyilvánulási trendjeinek alakulásáról, a tüntetések hangulatáról, zenei és vizuális arculatáról. Ez tényleg unikális volna a maga nemében, mert ilyen jellegű írást nem sokat olvashatunk.

„A társadalmi hovatartozás tudata, amit »kollektív identitásnak« nevezünk, a közös tudásban és emlékekben való osztozáson alapszik”, írja Jan Assmann ( A kulturális emlékezet – Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz, 1999). Bán Zsófia Lengyel Péter műveit elemezve fogalmazza meg kötete legtöbb írásának tanulságát: személyes emlékezet nélkül nincs kollektív emlékezet sem. Ehhez azonban az egyénnek elengedhetetlenül szükséges a saját, privát történetében való visszahátrálás és a szembenézés a vele történt eseményekkel. Az egyéni emlékezetben ily módon megteremtett rend az, ami elvezethet a közösség múlttal való szembenézéséhez, a múlt feltárásához, feldolgozásához, végső soron a kollektív emlékezet megteremtéséhez. E gondolatmag köré szerveződik Bán Zsófia majd minden írása, különböző nézőpontból, művészeti irányzatból és műfajból közelítve a témához – s ez a gondolat az erőssége, de egyben gyengesége is a Turul és dínónak. Mivel ezek az írások annak idején különböző sajtóorgánumokban jelentek meg, a szövegeknek nem volt „együttállása”, kötetbe gyűjtve őket azonban kitűnik, milyen sok a gondolati ismétlődés, redundancia. Megjelenés előtt nem ártott volna összefésülni a különböző időpontokban megjelent, visszatérő gondolatokat is tartalmazó szövegeket, amitől a sokszor barokkos, burjánzó gondolatmenetek talán szellősebbé váltak volna, ugyanakkor a könyvben megjelentetett esszék kompaktabb egészet adtak volna ki.

A kötet vitathatatlan erőssége az illusztrációként felhasznált, gondosan összeválogatott képanyag, amelyben olyan különleges fotókat is láthatunk, mint egy sonderkommandós titokban készített felvételei. A Turul és dínó legnagyobb érdeme azonban az, hogy szerzője széles látókörű, komoly elméleti megalapozottságú tudásával közbeszéd tárgyává teszi máig feldolgozatlan múltunkat, az írásaiban megidézett privát emlékezet darabkáival is hozzájárulva kollektív identitásunk alakulásához, mielőtt azt a hatalmon lévők teljességgel eluralnák.

Bán Zsófia: Turul és dínó, Magvető, 2016.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben