×

A kultúraháló metszéspontjában
Interjú Dejcsics Konrád bencés szerzetessel, kulturális igazgatóval
Király-Szombathy Zita
2016 // 08. 10

Augusztus utolsó hétvégéjén ad otthont a pannonhalmi bencés monostor az Arcus Temporum művészeti fesztiválnak, amely a közösség élményét ígéri finom ízekkel, illatokkal, elmélyült imádsággal, lenyűgöző látvánnyal, egyedi hangélményekkel. Dejcsics Konrád bencés szerzetessel, kulturális igazgatóval beszélgettünk.

1700 éve született Szent Márton. Emlékévének „Közösségben vagyunk” mottóját átvette az idén XII. alkalommal megrendezett, háromnapos művészeti fesztivál, amelynek az 1020 éve alapított pannonhalmi bencés monostor ad otthont augusztus utolsó hétvégéjén. Az Arcus Temporum a közösség élményét ígéri finom ízekkel, illatokkal, elmélyült imádsággal, lenyűgöző látvánnyal, egyedi hangélményekkel gazdagon. Ehhez az atmoszférához társul a fesztivál logójátéka is, amely egy háromirányú koordináta-rendszerrel ábrázolja az idő–hely–tér hármas fogalomegységét.

Az Arcus Temporum időíve 2004 óta csaknem folyamatosan építkezik. Hogyan tekintenek vissza az eddigi rendezvényekre? Vissza tud idézni néhány meghatározó, emlékezetes pillanatot?

Tizenegy plusz egy év egy fesztivál történetében komoly idő. Útkeresés, beérés, váltás és újabb útkeresés határozza meg szükségszerűen. Persze ezekről a fogalmakról rögtön a pannonhalmi mondás jut eszembe – ezt a bencés diákoknak szoktuk mondani, ha egy változáson nagyon elcsodálkoznak –, miszerint akkor maradunk hűek önmagunkhoz vagy ahhoz a képhez, amelyet őriznek rólunk, ha változunk. Mert ilyennek ismertek meg minket.

Magam vezetőként most csatlakozom be a fesztivál munkájába, ugyanakkor sok-sok meghatározó mozzanatot őrzök a korábbi évekről. Az elsőt, amelyet kiemelek, 2005-ből: Szofia Gubajdulina jön szembe velem és néhány bencéssel a gótikus kerengőben. Mosoly, találkozás – mint a zenéjében. Emlékszem Gidon Kremer játékára 2009-ben, és (venia verbo) arra az Audi A6-osra is, amely a repülőtérről hozta – odaülhettem a kormányához. Máig meghat, hogy a Klangforum Wien művészei 2011-ben, majd 2014-ben készek voltak a gimnáziumi diákszobákban megszállni, és ezzel belemerészkedtek egy olyan különleges találkozásba, közösségi élménybe, amely a fesztivált kezdetétől fogva jellemzi.

2004-ben még csak öt koncertből állt a rendezvény, azóta folyamatosan fejlődik, változik, építkezik. Mitől más az idei programsorozat, mint az eddigiek? Mi adja a mostani fesztivál lényegét, különleges vonzerejét?

Ami a zenét illeti, változatlanul időíveket konstruálunk – egy klasszikus művész és kortárs zeneszerzők között. Számunkra nagyon fontos újdonság, hogy – utóbbit idézve – két régi „harcostárs” zenész, Keller András és Rácz Zoltán vállalta a fesztivál művészeti vezetői feladatait. Ők olyan párbeszédet hoztak be az alkotói folyamatba, amely gyökeresen meghatározza a fesztivál arculatát. Persze egyikük számára sem ismeretlen Pannonhalma: mindketten régóta otthon vannak nálunk.

Az idei évben a zene befogadásán túl – a hagyományokat megtartva, ugyanakkor némileg változtatva is azokon – egyéb közösségteremtő alkalmakra is összpontosítunk: a fesztivál látogatóit a kiállítás, imádság és spiritualitás nagy témáiban újabb és újabb találkozásra hívjuk. A zene mellett vendégeink megismerkedhetnek két nagy kiállításunkkal, valamint részt vehetnek olyan, a spiritualitás kulcsszava köré illesztett programokon, amelyeket bencés szerzetesek vezetnek: egy meditációs labirintusjáráson, a bazilika szimbólumrendszerét végigjáró vezetésen, valamint Szent Márton pannonhalmi emlékeinek számbavételén. Különleges eseménynek érzem azt, hogy a pannonhalmi szerzetesközösség gondolkodásmódja, élete, terei és spiritualitása ilyen módon aktívan belép az alkotói és befogadói folyamatba.

Korábban egy konkrét zeneszerző munkássága köré szerveződött egy-egy háromnapos fesztivál. Most mely szerző vagy szerzők állnak a műsor középpontjában?

Már a 2014-es fesztiválon megjelent az a változás, hogy a klasszikus mester mellett – akkor Franz Schubert – két olyan zeneszerző munkássága alkotta az időív másik végpontját, akik kortársainknak mondhatók: az 1987-ben elhunyt Morton Feldman és az 1971-ben született Klaus Lang. Az idén mottónk jegyében közösségre lép egymással egy klasszikus zeneszerző a múltból: Joseph Haydn, valamint hat zeneszerző a jelenből: a kilencvenedik születésnapját ünneplő Kurtág György, a kilencven éve született Morton Feldman, a nyolcvanéves Steve Reich, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Ligeti György, valamint Olivier Messiaen és David Lang. Továbbá itt lesz velünk Presser Gábor és Szakcsi-Lakatos Béla egy különleges improvizációs koncerten, amelyet az apátság büszkeségében, a kiváló akusztikájú, új koncertteremben tartanak.


A rendezvény a 2016-os Szent Márton Emlékév része és a pannonhalmi bazilika is Szent Márton nevét viseli, amelynek felszentelési évfordulója a fesztivál egyik programeleme. Mit üzen Szent Márton egy mai fiatalnak, koncert- és kiállításlátogatónak?

Márton nagyon mai ember volt. Gondokkal, öntudattal, idegenséggel, sebekkel, némi kis mániával és óriási szeretettel. Mindent egy lapra tett fel: ezért lett szerzetes, ezért folytatott aszketikus életet püspöktársai nagy megrökönyödésére, ezért szállt szembe a politikával a császárral is szembe menve. Annyiban volt talán más, hogy ő kimondta és felvállalta, amiről manapság akár az egyházban is inkább csak hallgatunk. Én ezt szeretem leginkább benne. Megvetették püspöktársai, megfenyegette a politika, utálták a saját papjai, ő pedig kitartott Krisztus mellett. Ezzel lett akkor is, azóta is szent ember sokak számára. A Pannónia és Szent Márton régészeti kiállítás, az Osztás 10×10 fotótárlat, de akár még a bazilika is arra hív, hogy a mai ember keresse a saját Szent Márton-történetét.

Hogyan boldogulna Ön szerint Szent Márton a mai világban?

Sokakkal összeveszne. Püspökökkel, politikusokkal, papokkal, szerzetesekkel, keresztényekkel, pogányokkal. Sokat szenvedne, tépelődne. Azt hiszem, sok Márton-ábrázolás (pláne a libával) nem tetszene neki, és elég radikálisan bánna ezekkel az alkotásokkal. Beszélné azoknak az embereknek nyelvét, akikben nagyon nagy a szomjúság. Ott lenne a déli határon a menekültekkel, gyalogolna velük az autópályán, és félő, hogy a ruháit, a gyógyszereit és a püspöki autóját is odaadná nekik, meg a szegényeknek, romáknak, drogosoknak, ha még maradna valamije. Sokan hallgatnák szívesen, mert mindenki nyelvén érthetően beszélne Krisztusról.

Hogyan fogadja a kortárs zeneszerzők alkotásait egy mai ember? Hogyan tudnak Önök segíteni a zene alaposabb megértésében?

A mai szerzetesség alaptapasztalata az, hogy „nem vagyunk különbek”. Nem rendelkezünk nagyobb tudással, nem értjük jobban az evangéliumot, nem vagyunk jobb emberek, mint bárki más. Már rég nem az ige nagy meghirdetői, sokkal inkább hallgatói vagyunk. Így vagyunk a zenével is. Hallgatók, befogadók vagyunk, akik vállaljuk azt a kalandot, hogy alakulni akarunk ezeket a műveket hallgatva. Ebbe a befogadásba tudunk meghívni mindenkit: gyere, te is alakulj velünk, és majd beszéljük meg, mi történt. Nem mesterek és tanítványok, hanem mind útitársak vagyunk az Ige és a kultúra felé is. Rozmán Lajossal és Veres Bálinttal beszélgetve ez szűrődött le nekem a korábbi évek fesztiváljairól, és ezt az attitűdöt szeretném őrizni is. Mindez egyszersmind azt is jelenti, hogy őrizzük, keressük a minőséget és az igényességet is.

Közönségteremtő fesztiválnak tartják magukat. Hogy gondolja, az itt szerveződő közösségeknek mekkora és milyen esélyük van arra, hogy egy együtt maradjanak, figyeljenek egymásra a fesztivált követően is?

Az elmúlt években kialakult egy fesztiválközönség, akik visszajárnak a Szent Hegyre. Pannonhalma ereje abban rejlik, hogy egyszerre kínál fel közösséget a kultúrában, a zenében, az építészetben, a találkozásban, a lélek dolgaiban és talán az Isten dolgaiban is. Ez lehet az az erő, amely évről évre visszahozza a közönséget, és amely új érdeklődőket is bevonz. Sok-sok tiszta arc van most előttem a művészektől a segítőkön át a fesztiválrésztvevőkig, akikkel találkozva „átvillant valami”. Persze a közösség törékeny dolog, mindig újra kell kezdeni. A közösségteremtésen fáradozóknak is, mert ők is hibázhatnak.

Van a fesztiválnak olyan eleme, amely személyes kedvencévé vált?

Hol is kezdjem? Nagyon készülök A teremtésre. Együtt fog élni a zene és a bazilika, a hang és a világítás, az ige és a dallam. Ez lesz a kezdet – úgy, mint a bazilika iniciációs terében a torony alatt, az ónix keresztkút felett a teremtésábrázolás látható: lótuszok, szárcsák, oroszlánok, csillagok, ember – középütt pedig az élet forrása. És nagyon várom az utolsó mozzanatot, a vasárnapot, amikor az orgonazenétől az orgonával kísért éneken át eljutunk az ének polifóniájáig és a csendig: Messiaentől (A megdicsőült test – IV. A halál és az élet harca) Ligeti Lux Aeternájáig. Közben pedig ott lesz a szerzetesség napközi imaórája a feltámadás zsoltáraival. Ki így, ki úgy a halálból az életbe való átmenetről beszél, közben pedig felettünk ott ragyog a bazilika keleti ónixablaka.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben