×

Megélni a kultúrát
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt
Dominka Ede Harald
2017 // 01. 20

A Nobel-díjra érdemes büszkeségünk tizenkét év után átdolgozva regényét újra aktuálisként tárja elénk gondolatait, melyek azt feszegetik, hogy az identitásunk gyökerének számító tradicionális kultúránkat mennyire éljük meg a mindennapjainkban. Ugyan a problémát Kína kapcsán tárgyalja, a kérdésfeltevés korántsem kínai: nagyon is érthető, indokolt nálunk is, itt és most.

Krasznahorkai László Rombolás és bánat az Ég alatt című könyvét nem először veheti kézbe az olvasó, és valamelyest mégis, mivel a 2004-ben kiadott mű átdolgozott kiadásáról van szó. A fülszöveg szerint „új távlatból pillantunk Kínára”. A közben eltelt tucatnyi év nem lenne sok, ám a modernizációba mágnesvasút-sebességgel robogó Kína esetében mégis releváns távlat lehet a könyv alapkérdésének felfrissítésére – arra, hogy az ókori Kína gazdag civilizációjának értékeit mennyiben őrizte meg a mai társadalom a mindennapi életében. Hogy a probléma alaposabban szemügyre vehető legyen – szembetűnő változtatásként –, maga az író is hátrébb lép kettőt a szubjektívabb egyes szám első személyű, László nevű narrátortól, helyette harmadik személyben szólva Stein nevével mintegy kőbe vési a kérdésfelvetés jogosságát.

A szerző távol-keleti érdeklődése íratta már 1992-benAz urgai fogoly című, ugyancsak Kínával foglalkozó művét, majd az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, Kiotó mellett játszódó regényt is, melyet egy japán professzor úgy méltatott, hogy bár ő egy környéken élő buddhista, mégis sok újdonságot kínált neki. A buddhizmus szintén meggyőző ismerete szövi át a Rombolás textusát is, mely az érdeklődők számára gazdag ismeretterjesztő értékkel bír. A dokumentumregény esztétikailag nem távolodik el tárgyától, ennek mentén értékelendő az az explicitté tett mondanivaló, mely itthoni mértékkel giccsesnek tűnhet. Az értelmezés leglényegesebb pontja éppen ebben a distanciában érhető tetten. A szövegben teoretikus példát is olvashatunk: amíg a buddhizmus egyik központi fogalma az üresség, és ezért a művészetükben is az üres felület „adja a jelentés monumentális erejét”, mi közel sem így gondoljuk – áll a könyvben.

A szöveg jelentős részét kitevő interjúk alanyai nemigen osztják Stein vélekedését elsődleges feltevését illetően, szerintük az ősi kultúrájuk nem vész el, hanem plasztikusan él tovább, s az igyekvő megfigyelő európai azért nem bukkan a nyomára, mert sokkal inkább anyagtalan, mintsem gondolná. Talán az írásuk hordozza leginkább – állítják. Stein ezt hazugságnak, mellébeszélésnek, illúziónak gondolja, ami áthághatatlan kommunikációs konfliktushoz vezet sokszor. A könyv felütésében és lezárásában is szembeötlő „reménytelen” jelző vigasztalhatatlan keretbe feszíti az ősi kultúra lerombolása miatti bánat képét. Stein azt tapasztalja utazásai során, hogy a nyugati formában technicizált metropoliszok magukba szippantják a konformista fiatalokat. Az egyik legrémisztőbbnek ábrázolt mélypont magának a műveltségnek a mellőzöttsége. Stein szemszögéből ellentmondásba kényszeríti az egyik beszélgetőtársát, egy fiatal egyetemi professzort, aki szerint kérdezője nem ismerheti megfelelően a kínai kultúrát, mivel az az általa ismeretlen írásjegyekbe kódolt, amire a csökönyös magyar azzal vág vissza, hogy a magát Európa ismerőjének minősítőről kideríti, nem beszél európai nyelvet, de még csak nem is járt mifelénk. A kínai szerint helytelen az összevetésnek ez a fajta logikája. Végső soron az olvasó döntése, hogy igazat ad-e az igen meggyőzőnek látszó hazánkfiának, s így az egyik legősibb kultúra önmegsemmisítésének vagyunk-e tanúi. Derűsebb esetben a megkérdezett kínaiaknak van igazuk, s kultúrájuk erősebb, mint gondolnánk – ekkor az okoskodó magyar legalább olyan irritáló, mint a japánoknál is szamurájabb Tom Cruise Az utolsó szamuráj című filmben. Borúsabb, ha valamilyen okból hályog van az interjúalanyok szemén, ebben az esetben ugyanis a kultúra rombolása nem csak Kínára értendő, mivel a címbeli Ég alatt szűkebb jelentésében Kínán túl tágabban a teljes világra vonatkozik.

A követendő példát a könyv elején olvassuk, amikor a lehangoló buszutat követően – részint szimbolikusan – egy hegyre kapaszkodik fel Stein a Buddhafej-faragó mesterhez. A hozzá vezető úton a táj emlékeztet a kínai klasszikus festészet remekeire, megelevenednek előtte a Ming-dinasztia kontemplációt elősegítő célzattal készült képei, melyek visszavezetik az embert a természet közelébe. A művészhez felérve a rokonszenv nyilvánvaló köztük. A szobrász idézni tud Petőfitől, a költő Steinre hasonló tisztelettel tekint, mint nagy magyar elődjére. Stein a Buddha eredeti szellemiségéhez való közelséget keresi, melyre itt lel rá egyedül, az elmélyülten alkotó vésője nyomán, az elkészült szoborfej tekintetét látva. Amíg ez a buddhista művészet etalonjaként jelenik meg, a követendő példa helyett Stein megfigyelései szerint a valaha szent helyeken ma jellemzőbb a hozzá nem értésből adódó, csak anyagi érdeket figyelembe vevő, felújításnak álcázott rombolás, ami a turistalátványosságoknál dívik. A turistatömegeken élősködő hamisítást, a szuvenírré degradálást hasonlóképpen ítéli el, mint Háy János az Ország, város, fiú, lányban.
Stein legtöbbször tolmácsa segítségével beszélget, amely áttételes kommunikáció, a megértés így időnként sérül: fátylat ereszt az igazság egyértelműsége elé. Ám igaza lehet az elbeszélőnek, amikor az ókori hétköznapi élet részeként említett filozófiát, zenét, festészetet, költészetet s különösen a türelmet igénylő kalligráfiát, illetve az olvasást is limlomnak minősítő fiatalságot láttatja, mely a „nincs időm” szlogennel kitessékeli mindezt az életéből. A mindennapok és a hagyomány közti szakadás látványáért persze megint csak nem kell megmásznunk a nagy falat, efféle problémával a mi házunk táján is szembesülünk. A kínai és a saját tradícióbeli hiátus hasonlatossága miatt lehet fontos, hogy amíg egy, a regény első kiadása utáni kritikában a „Buddha elhagyta a várost […] a trón üres” drámai kép önmagában jogosan közhelyesnek mutatkozott a bíráló szemében, e szövegrész akkor nyeri el valódi értelmét, ha észrevesszük, mennyire egyezik Nietzsche mindenki által ismert „Isten halott” gondolatának azon értelmezésével, mely szerint mi magunk tettük Isten helyét üressé. Ami nálunk már megtörtént, arra kísértetiesen emlékeztető folyamat ismétlődik Kínában. A különböző kultúrákban mutatkozó szakadás az európai filozófiai párhuzammal univerzálissá tágul.

A kiüresedettség tényét Stein beszélgetőpartnerei nem osztják, ez a konfliktus forrása. A magyar szerint ők illúzióban élnek, míg az utóbbiak arra hivatkoznak, hogy külföldi nem lehet képes világosan felmérni a jelen helyzetét, noha akad kivétel köztük: egy neves költő, aki szerint száz évvel korábban vesztették el a kultúrájukat, 1919-ben, amikor a japánok és nyugati szövetségeseik megsemmisítették Kínát. A konfuciánus iskola is romokban, hiszen az „az erkölcsöt mindig magasabbra helyezte, mint a sikert”.

A borús képet nehéz lenne ezek után happy enddel zárni, egy kis ponton mégis felcsillan a remény: a kiúttalanság nem teljes, hiszen az egyén szintjén nem vitatható el a szabad döntés, például arról, hogy kezünkbe veszünk-e egy könyvet. Esetleg éppen ezt az átdolgozott kiadású regényt, mely azt jelezheti számunkra, hogy a Nobel-díjra is jelölt író kiemelten fontosnak és időszerűnek ítéli az ősi gyökerű kultúra ismeretén túl mindennapi megélését is.

Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt, Magvető, 2016.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben