×

Kétdimenziós boldogság, és ami utána van
Michael Ende–Kárpáti Péter: Ofélia árnyszínháza
Stermeczky Zsolt Gábor
2017 // 01. 04

A Radnóti Miklós Színház új gyerekelőadása, az Ofélia árnyszínháza eredetileg Michael Ende rövid meséje, amelyet most Kárpáti Péter írt színpadra. Bár Csató Kata rendezése közel sem tökéletes, így is átsütnek rajta nagyon fontos gondolatok életről, halálról, leginkább pedig magáról a Radnóti Miklós Színházról.

Volt egyszer egy nagyon kis színház – valahogy így kezdődik a Radnótiban az Ofélia árnyszínháza: amikor a színpadon lévő kis függönyt elhúzzák, mögötte néhány szépen kipárnázott szék néz szembe a nézővel, mint afféle tükörkép. Az amúgy is igen kicsi Radnóti Színház még jobban lekicsinyített mása a saját színpadán mérhetetlenül szórakoztató önreflexió, még akkor is, ha az igazit nem fenyegeti a bezárás veszélye, szemben a történetben szereplő színházzal, amellyel ez elég gyorsan megtörténik. Megtudjuk, hogy Ofélia, a színház takarítónője – akit Martin Márta bölcs, türelmes játéka kifejezetten szerethető, jól működő főszereplővé tesz – valaha tündöklő tehetségű színésznő volt: egykor egy másik Michael Ende-mese, a Momo címszerepét játszotta.

A színház bezárását követően a történet Ofélia lakásában folytatódik tovább. A takarítónő az üres színházban talált kóbor árnyékot – eredeti gazdájának, Kálmánkának való sikertelen visszajuttatási kísérlete után – végül itt szállásolja el. Ezzel pedig el is érkeztünk az Ofélia árnyszínháza legproblematikusabb pontjához: az árnyékokkal való játékból valami mintha zavaróan hiányozna. Kálmánkáé után még több árnyék bukkan fel Ofélia lakásában. Egyes jelenetekben az őket játszó színészek valóban bejönnek a színpadra, de közben a néző számára ekkor is teljesen sötétnek, tehát árnyszerűnek látszanak. Ez az önmagában remek ötlet nincs eléggé kihasználva.

Merthogy ezek az árnyékok mintha nemcsak fizikailag, de jellemükben is kétdimenziósak lennének. Tudnak nagyon vidámak és nagyon szomorúak lenni, ez pedig valahogy kevés. A leginkább talán még Gazsó György árnyékfigurája próbálkozik többdimenziós mozdulatokkal, azonban ezek is igen óvatosak, ennél fogva sokszor értelmezhetetlenek. A Kálmánka árnyékát alakító Figeczky Bence pörög ugyan, ám egysíkúsága folytán egy idő után kifejezetten idegesítővé válik. Ezt látva legalább részben érthető lesz Ofélia utasítása vendégeihez, miszerint ne rendetlenkedjenek annyit. Az árnyak keltette összhatás azonban még így is kevésbé rendetlen, mint inkább unalmas.

Érdekes módon sokkal szórakoztatóbbak az olyan mellékszereplők, mint a rendőr, a gonosz szomszédbácsi vagy a kalauz, akiket mind Jaskó Bálint alakít. Jaskó mozgása ugyan ugyancsak kétdimenziós, viszont mindig az általa játszott figuráknak megfelelő tipizált maszkot visel. Ez a megjelenítés kellemes kritikai éllel mutatja meg a negatív szereplőket, bár már eszköztárának köszönhetően is sokkal többet enged láttatni belőlük, mint az arctalan árnyakból.

Az előadás legmeghatóbb szála azonban ezzel együtt is a roppant visszafogottan kezelt tükörmotívum, amelynek első jelei az előadás elején felbukkanó kis színháznál láthatók. Később Kálmánka árnyéka egy rövid társalgást is lefolytat az Ofélia lakásában található tükörrel, és a párbeszéd ismét csak annyit csillant fel, hogy a tükörben látható világ valami egészen más, mint az árnyékok világa. A finoman meglebegtetett slusszpoén tárgya pedig pontosan ez a tükörvilág: Ende eredeti szövegében konkrétan le van írva, hogy a mese végén Ofélia meghal, és a túlvilágon örökké vezetheti saját árnyszínházát. A Radnóti változatában maga a halál nincs kimondva, csak a körülmények sejtetik. Az árnyak a színpad előterében körbeveszik az idős, földre roskadt asszonyt, és arról beszélgetnek, hogy még soha nem látták olyannak, mint most. A következő pillanatban Ofélia felnéz, és megszólítja a közönséget.

Ez a megoldás a gyerekszínházak legveszélyesebbjei közé tartozik, de itt, ebben a pillanatban felhasználva torokszorítóan működik. A túlvilági árnyszínház szerepét az a Radnóti Színház veszi át, amelynek kicsinyített, tükrösített mását az előadás elején a színpadon láthattuk. A halál kontextusa, bár csak belebeg, felismerhető annyira, hogy felnőtt és gyerek együtt tudjon elbeszélgetni a látottakról az előadás után. Ez pedig – még a gyengén ábrázolt árnyak ellenére is – a jó gyerekszínház sajátossága.

Michael Ende-Kárpáti Péter: Ofélia árnyszínháza
Radnóti Miklós Színház
Szereplők: Martin Márta, Sodró Eliza, Gazsó György, Figeczky Bence eh., Dénes Viktor, Jaskó Bálint
Dramaturg: Hárs Anna, Garai Judit
Látványtervező: Mátravölgyi Ákos
Zene: Darvas Benedek
Koreográfus: Gaál Mariann
Rendező: Csató Kata
Bemutató: 2016. november 13.
Következő előadások: 2017. január 14., február 11.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben