×

Ezeréves és hallgatag
Gvárdián Ferenc Pilinszky-portéi a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Molnár Eszter
2017 // 01. 18

Gvárdián Ferenc szobrászművész jó ideje készít szoborsorozatokat olyan művészegyéniségekről, akiket különösen közel érez a szívéhez: a teljesség igénye nélkül Vajda Lajos, Gulácsy Lajos, Egry József büsztjei is kikerültek már a mester budaörsi műterméből. 2016 szeptemberére – sokak nagy örömére – egy egész Pilinszky-sorozat készült el, amely a Szakrális hét rendezvénynek köszönhetően most a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható.

 

„Ingem, akár egy tömeggyilkosé
fehér és jólvasalt,
de a fejem, akár egy kisfiúé
ezeréves és hallgatag.”
(Pilinszky János: Önarckép 1974)

Nem véletlenül kapta a Portékísérletek címet Gvárdián Ferenc kiállítása. Habár a kísérletezés szóval lehetne vitatkozni, inkább a többes szám a fontos, azaz hogy sorozatról van szó. Pilinszkynek több arcát is megismerhetjük a tárlaton a művész jóvoltából. E szobrok többnyire fényképek alapján készültek, tehát a rideg valóság a kiindulópontjuk, ugyanakkor a költő arcát – és ez nyilvánvalóban magából az arcból is következik – idealizálás nélkül is átemelik egy szakrális szintre. Láthatunk a büsztök között olyan változatot is, amely modern szentként mutatja be Pilinszkyt, aminek attribútuma egy finoman a szobormellkasra karcolt cigaretta. A kiállítás szobrai samottból készültek, amellyel magas hőfokon kiégetve sűrű bemélyedéseket, izgalmas holdszerű kráterfelületet lehet létrehozni. A dekoratív szürkésfehér felületen ezért az agyag jellegének és a kiállítótér tetővilágításának köszönhetően különösen szépen nyomon követhetők a napszaktól függő árnyékok. Illés Anna rendezése telitalálat, hiszen a szobrok felülről érkező megvilágítása a hozzájuk illő meditatív, szakrális jegyeket hangsúlyozza ezekben az alkotásokban, s gondolkodásra, elmélyülésre hívja a látogatót.

Továbbhaladva a szárazabb információktól a lényeg felé – „Szörnyű, hogy a tények miatt sohasem ismerhetjük meg a valóságot”, idézhetnénk Pilinszky egyik legkevesebb, Rilkétől származó mondatát – a szobrok eszmei tartalmáról, az ábrázolt személyek szellemi kapcsolatáról is érdemes megemlékezni. „A világ létezik. A világ rossz, képtelen és valótlan. Isten nem létezik. Az isten jó és valós”, hangzik az a Simone Weil-i kijelentés, amely a költőre olyannyira hatott, hogy vallomása szerint „meghatározta”, „sőt meg is haladta” ars poeticáját. Pilinszky őszinte tisztelője, sőt követője volt Weilnek, a francia gondolkodónak, akit T. S. Eliot a „legintelligensebb, legzsidóbb, legkeresztényebb és legfranciább lénynek” nevezett. Ezért különösen szerencsés, hogy Weilnek a Pilinszky-arcmások mellett a középkori szoborfaragványokra emlékeztető, nyújtott arányú portréja is szerepel a kiállításon.

Pilinszky szellemi életében Weil központi szereplő volt. A költő úgy fogalmazott, hogy a francia filozófusnő „tökéletesen, világosan kibontotta azt, amit [ő] csak a homályba tapogatva keres[ett]”, s akit véleménye szerint talán a 20. század „egyetlen autentikus misztikusaként” tarthatunk számon. Mindemellett fontos látnunk, hogy Pilinszkyre nemcsak Weil gondolatai, hanem fizikai látványa is hatott – ugyanúgy, mint a mindkettejüket megörökítő szobrászra, Gvárdiánra, aki a költővel egyetértve az ikonszerűséget látja meg Weilben. A költő, amikor ránéz példaképére, nemcsak Weil életpályáját és tetteivel alátámasztott bölcseletét, hanem külső jegyeit is megfigyeli, csodálja. Gvárdián büsztje talán nem véletlenül hasonlít arra a fényképre, amelyet Pilinszky mutat meg, amikor egy tv-interjúban Weilről nyilatkozik. A fénykép nem sokkal azelőtt készült, hogy a filozófusnő éhen halt Londonban. Weil A szerencsétlenség című jegyzetében ezt írja a vállalt keresztről, azaz a szenvedésről, illetve a szerencsétlenségről: „Ne az legyen a cél, hogy ne szenvedjünk vagy kevésbé szenvedjünk, hanem az, hogy ne rontson meg a szenvedés. A kereszténység különleges nagysága abból ered, hogy nem a szenvedés természetfölötti orvosságát, hanem a szenvedés természetfölötti fölhasználhatóságát kutatja. (…) Az öröm a valóságérzet teljessége. De még jobb, ha valóságérzetünket megőrizve szenvedünk. Szenvedni anélkül, hogy elmerülnénk rémálmainkban. (…) A szerencsétlenség rákényszerít, hogy valóságnak ismerjük el, amit lehetetlennek vélünk.”

A fentebb olvasottaknak megfelelőn ismét a kurátor leleményét dicséri, hogy Weil portréjával szemben a megfeszített Krisztust látjuk a kereszten, szintúgy samottból, de jóval a posztamensek fölött, finoman jelezve a személyek közötti alá-fölérendeltségi viszonyokat. Egy kiállítótér csöndjében, a művészet eszközeivel még helyre lehet(ne) állítani azt a belső hierarchiát, amelyet a 20. századi totalitárius diktatúrák Weil szerint felszámoltak. A kereszt előtt látható továbbá Michelangelo egyik leglíraibb szobrának, a Rondanini Pietà továbbgondolásának tekinthető Gvárdián-féle Pietà-ábrázolás, amit szemlélve azon a mondaton is meditálhatunk, amely szintén Weiltől származik, és így hangzik: „Nem születhettél volna jobb korba, mint épp a mostaniba, amelyben mindent elveszítettünk.”

A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Portrékísérletek – Pilinszky János című kiállítást, amelyet Cukor György író nyitott meg – az utóbbi néhány hónap alatt a programok és a látogatók magas számából következően – rengetegen láthatták. A kortalan, de leginkább középkori vagy őskori művekkel összevethető szobrok remélhetőleg szelíd hallgatagságukkal sokakat elcsendesíthettek. Nemcsak Pilinszky személyes tárgyai, ereklyéi érkeztek az utóbbi hónapokban a múzeumba, hanem Gvárdián Ferenc egyik Pilinszky-portréja is méltó helyére, a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárába kerülhet majd rövidesen.

Gvárdián Ferenc: Portrékísérletek – Pilinszky János
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016. szeptember 16. – 2017. február 5.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben