×

Dal a madártani egyletről
Márton Evelin: Papírszív
Murzsa Tímea
2013 // 09. 02

A Papírszív egy folya­mato­san höm­pölygő gon­dolat­halmaz: utó­pia is, meg nem is, szerel­mes tör­ténet is, meg nem is. Bár Márton Evelin saját novel­lájából szüle­tett sci-fi-szerű keret­törté­nete nagyon ígé­retes, mégis sok üres­járat maradt a szöveg­ben.
Márton Evelin Papírszív című könyve a szerző Macskaméz című novelláskötetének egyik történetéből született annak kibővítésével. A szerző egy vele készített interjúban nyilatkozta, hogy úgy érzi „folytatni lehetne a történeteket”.

Tulajdonképpen ez a kötet gyenge pontja: a novella története egy regény terében kap helyet, miközben sok üresjárat marad a szövegben. Márton Evelin egy izgalmas utópiát vázol fel, amelyet azonban nem dolgoz ki eléggé. A mű sci-fi-szerű kerettörténete nagyon ígéretes: Sztása édesanyja halála után egy alapítványi iskolába kerül, ahol különleges gyerekekkel kísérleteznek. Egykori szobatársa, Aytor Atlaha beveszi egy projektbe, amelynek célja egy új és jobb világ kialakítása, eközben háború dúl a Világbéke nevében, amit a Mágnások pénzelnek. Sztása feladata Aytor megbízására az Új Vallás megteremtése. A főhős e projekt keretében kerül egy lakatlan szigetre, ahol Brodu – az egykori rabszolgahajcsár – őrzi, és ahová később más tudósok is bekerülnek (például a Kisherceg vagy Ezópusz, a Szemetek Császára). Az utópia azonban körülbelül eddig működik. A szigeten élők élete egy romantikus szálakkal telizsúfolt, egzotikus utazás, illetve egy belterjes biofalu története, de ennél nem több. Az énközpontú figurák üzenete, hogy az ember nem képes felülemelkedni önmagán és saját érdekein, még a nagyobb, közös jó érdekében sem. Így a Világbéke vagy az Új Vallás megvalósulása, ahogy egy utópiánál az már lenni szokott: lehetetlen.

Ennél izgalmasabb a regény főhősnője, Sztása, egy titokzatos és kemény nő, akinek papírból van a szíve, ami „elég, és hamuvá lesz, a hamu pedig szétoszlik, felszívódik, nem marad utána semmi”. Ő áll középen, a regényben szereplő férfiak és nők viszonyai hozzá képest fogalmazódnak meg. Sajátos szerelmi sokszögben él, és furcsa módon minden férfi, aki érintkezésbe lép vele, beleszeret, de Sztása is – látszólagos érzéketlensége ellenére – folyamatosan szerelembe esik. Kezuo, Aytor Atlaha, Brodu, Kisherceg, Csodálatos Mandarin  mind-mind Sztása egy-egy kalandjának résztvevői.

A szereplők közül Brodu tűnik ki másságával, ő képviseli az állatias ösztönlényt. Kosztolányi Édes Annájához hasonlóan az ingerek közül számára a szagok, illatok és színek a meghatározóak; Sztásával kapcsolatban is a mézes, kesernyés illat ragad meg benne. Mégis talán Brodu az egyetlen hiteles szereplő a kötetben, még ha az ő megformálásában is vannak következetlenségek, és a történet ezoterikus-filozofikus légköre őt is beszippantja. Gyakran hangzanak el szájából – olykor közhelyes – filozófiai gondolatok, amelyek egyébként sajátos módon összetett, de mégis egyszerű jelleméből nem következnének.

A mű amúgy is erős szimbólumrendszerrel rendelkezik, ennek legtöbb motívuma a madarak köré szerveződik. Aytor Atlaha és Sztása attribútuma egyaránt a két szárny, amely a hátukon nő. Sztása egy galamb, majd egy sirály segítségével kap levelet a Csodálatos Mandarintól, s amikor Sztása apja megjelenik a regényben, állandó kísérője egy fekete gólya. De az sem meglepő, hogy Sztása végül egy Madár nevű emberbe lesz szerelmes.

Márton Evelin szövegvilágára tehát jellemző az erős allegorizálás; ezt jól tükrözi egyébként a mű borítóján az álarc mögött rejtőző nő képe, ami az olvasó képzelete szerint alakulhat, és a nőalak kezében lévő gránátalma, ami pedig a termékenység szimbóluma.

Ez utóbbi jól utal arra, hogy a Papírszív fontos eleme a szexualitás. A legtöbb férfialak szeretkezéskor egyesül Sztásával, annak ellenére, hogy túlnyomórészt biszexuálisak vagy homoszexuálisak. Brodu – akivel a mű során a legtöbbet lép testi kapcsolatba Sztása – ráadásul steril is. Kivételt képez a szexuális összeolvadás alól a Szemetek Császárával folytatott kapcsolat, ő ugyanis mentális partnere a lánynak. A „harmadik” létrehozása itt a két egyén mentális egyesülésével megtörténik. Sztása ezt a teremtő egyesülést kívánja megvalósítani az Új Vallás által is, és talán szeretkezéseivel is ezt hajszolja, ahol az összeolvadást nem gátolja a nemek azonossága vagy különbözősége.

A zene motívuma is ehhez az utópisztikus elképzeléshez tartozik, hiszen összekapcsolja az embereket, és általa is megtörténhet az egyesülés: a regény minden szereplőjének lételeme a zene. Valószerűtlennek és utópisztikusan hat viszont, hogy mindegyikük túlnyomó részt magyar zenét hallgat egy világtól elzárt szigeten. Ugyanez az egységesítés figyelhető meg a szereplők szóhasználatában, gondolataiban, tudásukban, sőt a származásukban is. A legtöbbjüknek magyar vagy székely a felmenője (kivétel Szaíd). A muzikalitás vonalát továbbvíve Sztása figurája akkor nyílik ki teljesen, amikor eljátsza a tökéletes melódiát – ekkor fénysugár veszi körbe, angyalszárnyai elkezdik lebegtetni. Az ötlet nagyon ügyesen játszik rá az angyalok karának dalaira, hangsúlyt adva a regényben egyébként is erős angyal-párhuzamnak. A zene-eszmecsere-egyesülés motívumok fontosságát bizonyítja, hogy a zeneszámok címei gyakran válnak fejezetcímekké (pl. Barcelona song).

Az ilyen módon ötletgazdag regény vége ehhez képest kissé elsietettnek hat. Sztása megtalálja élete párját, Madárt, akiről azonban – Sztása többi szerelmével ellentétben – szinte semmit sem tudunk, attól eltekintve, hogy Brodu partnere volt. A kerettörténetben felvázolt háború folytatódik, de a kompánia tagjai biztonságban élnek a szigeten azoknak az újításoknak a segítségével, amelyeket egy jobb világ megteremtése céljából fejlesztettek ki. A mű végén, akárcsak egy Molière-drámában, minden rendbe jön. XIV. Lajos ugyan nem jelenik meg a színen, de Sztása apja, Brodu egykori szerelme, Madár, továbbá a főgonosz homoszexuális Elnök figura (aki mintha magának a regénynek a paródiája lenne) csatlakozik a csapathoz, ráadásul Sztása teherbe esik. A belterjes szigeten boldogság honol, Sztása pedig a szerelem és a zene hatására igazi, dobogó szívet kap, mint a Bádogember az Ózban.

Kár, hogy a Papírszív figurái egymásba folyóak, mintha egy közös tudat termékei lennének, amire maga a szerző ad magyarázatot egy nyilatkozatában: „Szeretek átmenni […] egyik életből a másikba, bár időnként nehézkes a váltás, és a szereplőkön is érződhet.” A történetnek nincs vége, a regény folyton önmagába tér vissza, és ezzel gazdag utalásrendszere ellenére elvágja azt a lehetőséget, hogy párbeszédbe lépjen más művekkel. Összefoglalva tehát Márton Evelin használja a klasszikus morusi utópia elemeit: a szereplők egy elzárt szigeten élnek a világtól elszakadva, és egy sajátos társadalmat képeznek le, azonban túl egyívásúak ahhoz, hogy az utópia hiteles legyen. Bár a könyv bizonyos részei megengednek egy másfajta olvasatot is, miszerint a regény a globalizált világ és az utópia paródiájaként is értelmezhető (ld. a „Világbéke tankjait”, a „Gonosszá vált Emberiség” kifejezéseket), ami kiutat jelenthetne az önmagába záródásból, de ez nem elég hangsúlyos ahhoz, hogy a szöveg egységes, kiegyensúlyozott alkotásként működjön.

Márton Evelin: Papírszív, Bookart, Csíkszerda, 2012.

Pontszám: 6/10

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben