×

Magozni a végtelen nyári estéken
Dimény Lóránt: Tizenegy
Wéber Anikó
2013 // 08. 15

A Grund: szopóka és gyümöl­csös török rágó, nyári fű, a vissza­járó lelkek, a rókák és az ötszáz éves ember, a foci és a mago­zás, az idő fanyar súlya. Dimény Lóránt első regé­nyének közép­pontjá­ban egy foci­csapat és annak össze­tartó ereje­ként a Grund áll. Egy ízekkel, szagok­kal, hiedel­mekkel meg­ragad­ható hely, mely a nosz­talgia és az önref­lexió terepe egy csíksze­redai szerző tollá­ból.
A Grundra emlékezés és a csapat feltámasztása adja a regény szerkezetének központi magát, összetartva a szereplőket, a történetet és a regényt. Ez egy zárt világ, amit a közös időtöltések és a jellegzetes ízek, szagok, hiedelmek alkotnak. Megjelenik benne a kor hangulata, történelme és problémái, mégis biztonságot nyújt, mert megvannak a saját szabályai, hierarchiája, melyben még az határozza meg egymás között a gyerekek helyét, hogy ki tud ügyesebben verekedni, kinek van Adidas cipője és Artex labdája. Bár adja magát az összehasonlítás, ez a Grund mégsem egyezik a Pál utcai fiúk grundjával, amire maguk a szereplők mondják ki az ítéletet: túl meseszerű. Ez egy keményebb, illúzióktól és romantikától mentes hely, ami az elbeszélő gyermekévei alatt és felnőttkori visszaemlékezései során Hazává nő, melynek „lenyomatát nem sikerült lemosni senkinek”.

Az elbeszélő gyermekkori visszaemlékezéseiben ennek köszönhetően gyakran jelenik meg a nosztalgia, de mindig pátoszmentesen. Hasonlatai eredetiek, és kegyetlen őszinteséggel épülnek egymásra. Az egyedi hangulatfestés már az első fejezet elszédítő körmondataiban is érvényesül. Eközben az olvasót sokkolják a keserű és könyörtelen képek, amelyek nem hagyják, hogy az emlékezés giccsessé tegye a múltat. Ugyanakkor a hangsúlyosabb részek mindig rövid, tömör, ütős mondatokban hangzanak el. Ez a kettősség hullámzik végig a művön, ebből csak a hosszasabb, filozofáló részek zökkentenek ki, amelyek kevésbé váltak a regény szerves részévé.

Szembeötlően hangsúlyos a karakterábrázolás is: a két részből álló mű első fele jellemrajzok sora. Egyszerre körvonalazódnak a szereplők vonásai az elbeszélő múltbéli gyermekszemszögéből, majd felnőttként, azaz az elbeszélő jelenben szerzett benyomásai alapján. A róluk alkotott képet az emlékekből és a felnőttként elért sikereikből, kudarcaikból építi fel. Mindez azt is sugallja, hogy a Grundon kívül nincs külön identitás, nincsenek egyedi személyiségek, és a csapattól elszakadva hiányokkal teli félemberekké válnak a szereplők. Ebbe illeszkedik bele az elbeszélő önmagáról alkotott képe is, miszerint a Grundtól távol ő csak egy múlt és történet nélküli, hazátlan, identitásvesztett alak. Ezért van szükség a focicsapat felállítására és a közös célra: legyőzni az isteneket, ami csak együtt sikerülhet.

A regény címében szereplő számnév a regény felépítésében is megjelenik. Az első részben azokat a szereplőket ismerhetjük meg, akikből összeáll a „tizenegy”, a második részben a focicsapat történetét olvashatjuk további tizenegy fejezetben. Az első szereplők részletesen bemutatott, izgalmas karakterek, a későbbi fejezetekben azonban mintha fogyna az író kedve, egyre kevesebbet tudunk meg az új csapattagokról. Utóbbiak mintha csak azért kerültek volna a szövegbe, hogy kijöjjön a bűvös tizenegyes szám: a jellemük bemutatása közben egyre gyakoribbak a kitérők, a költői kérdésekből felépített hosszú gondolatsorok. A második részben még erőteljesebben érezni, hogy egy-egy fejezetnek nincs külön mondanivalója, csak a regény szerkezete miatt került be a szövegbe, ami így erőltetetté válik. Sok az ismétlés, és túl sokká válik a Grund. Jól érzékelhető azonban a csapat fontossága, melyben a jellemek és az évek ismét összefonódnak és egy kibonthatatlan csomóban végződnek. „Olyan volt, mintha mindig nyár lett volna, pedig tulajdonképpen évek teltek el, és tuskók lettünk egymás mellett. Egymásból építettük be az évgyűrűinket, szépen vastagodtunk, mint a nyárfák a kerítés mellett.”

A könyvéről készült interjújában Dimény Lóránt arról beszél, hogy a húszas évei végére nagyon begyorsult számára az idő, és egyre jobban kezdte érdekelni az öregedés, ami a regény szereplőinek életében is hangsúlyossá válik. Az idő állandó, mégis megállás nélkül halad előre, és ez a kettősség már a regény első mondatától folyamatosan visszatérő elem. „Ültünk a padon, és magoztunk” – olvashatjuk ennek jegyében e többször ismétlődő mondatot. Ezt az időkitöltő, naplopó tevékenységet a regény elejétől a végéig, a gyerekévektől egészen idős korukig végzik a szereplők. E pillanatok az időérzék elvesztését is jelzik, miáltal az állandó és közös semmittevés egyszerre érzékelhető nagyon hosszúnak, illetve nagyon rövidnek is, melynek végén döbbenten eszmél rá az elbeszélő, hogy elrepültek az évek, és ő észrevétlenül megöregedett. Mégis ismételten visszatér, mert a padon ülve, a végtelen nyugalomban egyszerre válhat részesévé a múltnak és a jelennek, a szinte kitapinthatóvá váló időnek.

Az időtlenségből csak a várva várt esemény zökkenti ki az elbeszélőt, mely ott kísért az álmokban és a végtelen nyári edzések izzasztó levegőjében. Az istenekkel való megmérkőzés felnagyított, és úgy tűnik, kikerülhetetlen célállomása a csapat működésének. A regény első részéhez képest, mely megragadható és valósághű, ez a rész jóval megfoghatatlanabb, mintegy túlmitizált, már-már eposzivá válik a hosszú „seregszemlével”, a végső megmérettetésre való készüléssel, az isteni tulajdonságokkal felruházott ellenfél és a velük való küzdelem bemutatásával. Az Akarat F.C. képes megverni a földre szállt ellenséget. A meccs a csapat győzelmével zárul, a regény pedig az elbeszélő regényírásra tett reflexiójával.

A készülő műre tett utalások a könyv második részében egyre gyakoribbak, hangsúlyosabbak. Ezek a szigorú, öniróniát sem nélkülöző reflexiók az írásról és az elkészült mű képzelt fogadtatásáról szólnak, mert az elbeszélő is kritikusan és sok kérdőjellel szemléli művét. Az olvasó valószínűleg kevésbé szigorú Dimény Lóránt regényével, hiszen a kötet kiforrott, egyedi elbeszélői stílussal szembesít, amit provokatív kérdésfelvetésein keresztül izgalmas kor- és karakterábrázolások gazdagítanak. Egyedül az ismétlésekkel és az elkalandozásokkal kellene a szerzőnek szigorúbban bánnia.

Pontszám: 8/10

Dimény Lóránt: Tizenegy, Bookart, Csíkszereda, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben