Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

A periféria a középpont

Interjú Nagy Zsuka költővel

2019.01.31 — Szerző: Juhász Tibor

Feketeverseket, delejverseket, vonzásverseket ír az elesettekről, az elfeledettekről. Sűrű képei és zaklatott alakzatai szorítanak, nem eresztenek. Saját életéből is merít, de leginkább azokkal az arcokkal foglalkozik, amiket jó, ha a költészet feltár. A tavaly megjelent Pigment című lírakötet szerzőjével, Nagy Zsukával beszélgettünk.

A periféria a középpont

Első versesköteted 2008-ban jelent meg, és bár rendszeresen publikáltál, a Küllők, sávok című második könyved majdnem tíz évvel később látott napvilágot. Volt valamilyen különösebb oka annak, hogy ennyit vártál a kötettel? Az alkotómunka szempontjából hogyan jellemeznéd ezeket az éveket?

Az első kötetem, a mégismarionett sem született meg korán, pont kilenc évvel az első publikációm után jött ki a nyomdából. A második kötet is ennyit váratott magára. Úgy éreztem akkor, hogy a 2008-as év egy másfajta alkotói időszak kezdete. Meglett a könyv, és ugyanebben az évben elkezdtem kicsit másképpen írni. Tömörebben, súlyosabban. Tudtam, hogy „túl kell lenni” az első köteten, legalábbis erről sokszor beszéltünk a barátaimmal: azért is kell túlesni rajta, hogy aztán az ember továbbléphessen. Továbbléptem. Elkezdtem tárcákat írni a A Vörös Postakocsi folyóiratnak. Akkoriban Antal Balázs kezelte a lap virtuális verzióját, és az volt a célja, hogy megtöltse a felületet valami újjal, olyannal, ami nem olvasható a print lapszámokban. Az első több műfajú és/vagy átmeneti műfajiságú szövegeket, tárcaverseket, tárcanovellákat, verstárcákat ekkor írtam. Az évek alatt több szerző is vezetett hasonló koncepciójú saját rovatot (többek között Lapis József vagy Szécsi Noémi is), az én blokkom az Alternatív én címet kapta. Klassz időszak volt.

Akkor már régen hiányzott ez a szellemi-kulturális-baráti légkör Nyíregyházáról. A Vörös Postakocsi mellett megalakítottuk a SZIRT-et, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Írók Társaságát, ami szorosan együttműködött a folyóirattal. Ekkor lett jó kapcsolatunk a helyi könyvtárral, a színházzal és az akkori főiskolával. Szóval ebben a csaknem egy évtizedben inkább regionális szervezőmunka váltotta fel az alkotóit. Egy prózai ok is késleltette az új kötet megjelenését: a középiskolai tanítás, osztályfőnökség, az iskolai ünnepek szervezése, versenyfelkészítés... Kevesebb idő jutott az elmélyült, igazi írásra. Aztán tényleg eltelt jó sok év, kezdett feszíteni, hogy kellene egy másik könyv. Anyag volt már bőven, rendezgetni kellett. Elkezdtem összepakolni egy kötetet, aztán pihentettem, aztán megint elővettem, megint pihentettem. Sokáig nem is találtam neki címet. Pedig a cím nagyon fontos a témamegjelölés, a figyelemfelkeltés miatt, de leginkább azért, mert szeretek agyalni rajta. Érdekes, a mégismarionett esetében jóval egyértelműbb volt a számomra: kettő volt a fejemben, a „motelmarionett” volt a másik. Utóbbi az élet átmenetisége, az otthontalanság érzékeltetése miatt volt fontos a számomra, de kiderült, hogy ez egy igen ismert hotelláncolat neve, ezért a mégismarionett mellett döntöttem. A második kötet címe pedig, ha rajtam múlik, ez lett volna: küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el. De ez csak két embernek tetszett rajtam kívül.

A Küllők, sávok és a Pigment közti évben írtad ezeket a verseket? Vagy már megvoltak korábban is, csak valamiért kihagytad őket a második könyvedből?

A Pigment versei akkor születtek, mikor a Küllők, sávokat rendezgettem, majd leadtam a kéziratát, és vártam a megjelenésre. Azt hiszem, minden verse megjelent folyóiratokban. A Küllők, sávoknál egyébként is azt éreztem, hogy kész. Már amennyire egy verseskötet és bármi is véglegesen készen lehet. Megkönnyebbültem, amikor kijött a nyomdából. Sokat piszmogtam vele. Szóval ha nem is az ikertesó, de megszületett rá egy évre a Pigment, ami egy prózaibb, széttartóbb, zaklatottabb, faragatlanabb, rétegzettebb dolog. „Rögversek”, „feketeversek” – így is nevezték már őket.

A Küllők, sávok ról több mint tíz, szinte egyöntetűen pozitív kicsengésű kritika íródott, rangos díjakkal, köztük Ratkó József-díjjal is méltatták a kötetet, számos helyen olvastál fel belőle. A tavaly megjelent Pigment című könyvednek is nagyon jó a visszhangja. Hogyan élted meg a körülötted hirtelen felpezsdülő irodalmi életet?

Az elmúlt két év valóban mozgalmas volt, sőt, irodalmilag a legpezsgőbb. Kellemes és kimerítő az irodalmi élet. Sok embert megismersz, megkedvelsz, sokféle gondolkodást megértesz, megszeretsz. Kinyílik valami, ami eddig csak résnyire volt nyitva. De lehet, hogy ez csak jól hangzik, és csak azért írom, mert egy ilyen kérdésre hangzatos feleletet illik adni. Az mindenesetre tény, hogy kevesebbet alszol, többet utazol, többet beszélgetsz, és jóval többet koccintasz, ha felpezsdül körötted az irodalmi élet.

Ami viszont a hangzatos válaszoktól fontosabb, az az, hogy még mindig tanítok, igaz, már csak félállásban. Így ott tudok lenni pár helyen, viszont egyeztetésekkel, kötelezettségekkel, gyakori időzavarral is jár ez. Egyébként pedig ugyanúgy írom a verseimet, ugyanolyan rendetlenség van a lakásomban, ugyanúgy elkésem mindenhonnan, ugyanolyan odaadással és megejtő érzelemmel tudok az emberekhez viszonyulni, mint eddig. Bennem semmi nem változott. Több embert ismerek, engem is több ember ismer. Több helyen vagyok kevésbé idegen, kevesebb helyen csetlek meg botlok. Ennyi. És a díjak. Szépek voltak a díjátadók. Mégis leginkább arra emlékszem, hogy bénázok, zavarban vagyok, nem tudtam méltón viselni magam ezekben a protokollokban. Viszont az anyagi vonzatuk igen jól jött. Vettem belőle cipőt, nadrágot, könyveket, nem kapcsolták ki a gázomat, mert volt pénz a kártyámon. Jó érzés. A méltató recenziók? Azok örömök, nagy örömök mindig.

Új könyved is az elesettekről, a szegényekről, a szélsőséges élethelyzetekről szól – a betegségek, mostoha körülmények által megnyomorított sorsokkal korábbi szövegeidben is sokszor foglalkoztál. Honnan ez az irányultság?

Adottság. Társadalomkritika, szociális érzékenység, azonosulási vágy. Nem tudom. Gyermekkorom óta erre fókuszálok, ezt tudom lírába tenni, prózában megjeleníteni. Olyan rejtett életek, arcok, sorsok vannak, amit a költészetnek is fel kell tárnia. Vagyis jó, ha feltár. Ezt gondolom. De persze ez nem tudatos, alkati és emocionális dolog is nálam. A magam életéből is merítek, akarva-akaratlan, de leginkább ezek az emberek foglalkoztatnak, ők indítanak meg. A periféria a középpontom, a tengelyem. A Pigment legtöbb szövege megfigyelésekre épül, tényfeltáró minimalizmusra, sűrű képekre, szikáran dübörgő gondolatritmusra, zaklatott költői alakzatokra. Persze most eszembe jut Arany János és József Attila, ők tudták ezt a legjobban csinálni, én csak kis versbojtár vagyok.

Inkább személyes benyomásaidra és tapasztalataidra támaszkodsz? Vagy beleolvasod magad a témába? Mesélj, kérlek, a munkamódszeredről!

Leginkább személyes élmények, tapasztalatok, megfigyelések, belső teremtés... Az ember mindenfélét lát, hall, olvas, ezek akaratlanul is hatnak rá. Van, amikor csak ülök a laptop előtt, zenét hallgatok, elkap egy érzés, és írok. Van, amikor a telefonomban lévő lejegyzett szavak, gondolatok segítik a munkát. Van, amikor emlékek, álmok, szagok, érzések, személyek, tárgyak, helyszínek indítanak el bennem valamit. Van, mikor tudatosan, ötletekkel, célkitűzésekkel állok neki az írásnak, aztán totál más lesz az eredmény. És olyan is van, hogy sikerül megírni azt, ami foglalkoztat, ami itt belül meg ott felül összeadódik velem és bennem. És ugye az ember aztán pihenteti az írást, mint a tésztát, a kenyeret. Letakarja, rá-ránéz. Azt hiszem, inkább érzelemből írok. Nem az agyammal.

A koncepcionális építkezés az előző köteteidre is jellemző, most azonban jóval nagyobb hangsúlyt fektettél rá. Hogyan alakult ki a Pigment íve, szerkezete?

Szerintem nagyon vagány dolog, ha egy kötetnél csak úgy lapozni lehet a verseket. Ha nincs feldarabolva a könyv. Nekem ez sosem sikerült. Mindhárom kötetem verseit ciklusokba szedtem. Vagy folytatásos verseket írok, vagy tematikailag élesen elkülönülő szövegeket, és nem tudom, nem akarom megtenni, hogy szellősen, szétdobálva sorjázzanak egymás után az írásaim. Kényszeresen ciklusokba rendeződnek. A következő könyvemben is így fogok eljárni. Szóval a Pigment öt részből áll. Az első ciklus a kötet címét viseli, a családon belüli erőszak és a félelem tematikájára fűzött költeményekkel. Egyértelmű volt, hogy ezzel kezd a kötet, ahogyan az is, hogy a branül, verses napló fogja zárni. Nem gondolom magam tudatos szerzőnek, de mégis csak azt kell hogy mondjam, hogy ez az egész és a köztes ciklusok is tudatos szerkesztés eredményei. Akár a címadás, a ciklusokba rendezés is fontos nekem.

Említetted a következő könyved. Mondanál róla pár szót?

A készülő kötet munkacíme delej. Egy régies szó, Jókai-regényben használatos már leginkább. De nem ismeretlen azért, csak elavult. A nyelvújítás korában keletkezett. Szóvegyülés történhetett, a dél és az éj szó tevődött össze. Delej, delejes, delejez és a delejtű. Az elsődleges jelentése: mágnesesség, vonzás. Delejez: megigéz. Delejes: (titokzatosan) vonzó. A delejtű pedig mágnestű, azaz iránytű. Szóval, delejversek lesznek a készülő kötetben. Vonzásversek. Alanyibb líra lesz most ez. Szerelmes versek, nagyis versek, családlíra. Megesett lányokról, éjszakai pillangókról, kisebbségben élők vágyairól fog szólni. A címek bűvkörében élek, vannak már cikluscímek is: benövés, vadkamera, komplementer, oral history, töredékek egy színről. Úgy tűnik, címek nélkül nincs kötet.

Leadfotó: Tüski György


További cikkek